A premodern orvoslás évezredekkel ezelőtt felismerte a kapcsolatot a betegség és az érzelmeink között. Az ókori görög, római és indiai ájurvédikus orvosok mind a négy testnedv – vér, sárga epe, fekete epe és váladék – elméletét bevonták gyógyító gyakorlataikba, és hittek abban, hogy a test négy váladékának egyensúlyhiánya betegséget okoz, amit gyakran az érzelmek okoznak. Ezek a hiedelmek megkövesedtek a mai nyelvben – például a melankolikus „fekete” (melan) és a „keserű epe” (choler) latin kifejezésekből származik.
A francia filozófus és matematikus, René Descartes a XVII. században bizonyos szempontból felszámolta a korszak vallási háborúit tápláló babonákat a racionalizmus trónra emelésével. Azonban a tantételek, amelyek megalapozták a modern kori tudományt – a gondolat, hogy csak az az igaz, ami láthatóan megállapítható és bizonyítható –, nem támasztották alá a kapcsolatot a fizikai test és az érzelmek között. Sőt a biológia alapjait, a modern idegtudomány hátterét csak most kezdik megérteni.
Háromszáz éve még az a gondolat, hogy az érzelmeink befolyásolhatják a fizikai állapotunkat, tudományos tabu volt. Descartes pedig egy dogma ellen akart harcolni, de akaratlanul létrehozott egy másikat, amelyet csak most kezdünk lerázni. Selye János, avagy Hans Selye osztrák–magyar származású kanadai orvos és vegyész az ötvenes években úttörő szerepet játszott a stressz fogalmának meghatározásában. Felhívta a tudományos közösség figyelmét a stressz fizikai egészségre gyakorolt hatására, továbbá tudományos elkötelezettsége mellett fáradhatatlanul dolgozott azon, hogy magát a „stressz” szót felvetesse a szótárakba szerte a világon.
Az orvosi és vegyészdiplomát szerzett Selye János nagy hatású könyve, az Életünk és a stress 1964-ben jelent meg, és a korszak könyvsikereként tartják számon. Fő kutatási területe a környezeti hatások emberre gyakorolt hatásai, illetve az ezekre adott válaszreakciók. Kiindulópontja a belső elválasztású mirigyek működési mechanizmusa, az endokrinológia volt.
Selye kutatási eredményei szerint a különféle káros hatásokra hasonló válaszreakciókkal reagál a szervezet. Három szakaszra bontotta a válasz folyamatát: felfokozott aktivitás (ellentámadás), alkalmazkodás és a feladás fázisa. Ezen felismerését általános adaptációs szindrómának nevezte el, és 1936-ban a Nature folyóiratban tette közzé – ettől a ponttól kezdve beszélhetünk a stressz tudományáról. Selyét Nobel-díjra is jelölték, méghozzá tizenhétszer, de nem kapta meg.
Az általa bevezetett „stressz” szó minden országban elterjedt, és beépült a mindennapjainkba. Selye is úgy gondolta, ahogy már minden mai stresszkutató, hogy a stressz rövid távon nem káros, sőt nagyobb teljesítményre sarkall, fejleszti az alkalmazkodási és védekezőképességünket, viszont ha krónikus stresszről beszélünk, akkor baj van.
A legtöbbet Dr. Esther M. Sternberg tette azért, hogy megismerjük az elmét és testet összekötő láthatatlan kapcsolatokat. Úttörő munkája a központi idegrendszer és az immunrendszer közötti kapcsolatok vizsgálata; annak feltárása, hogy a vérben előállított immunmolekulák hogyan válthatják ki azt az agyi reakciót, amely befolyásolja érzelmeinket. Sternberg az érzelmeink és a fizikai egészségünk kölcsönhatását vizsgálja, ezt a látszólag ködösnek tűnő, mégis figyelemre méltóan konkrét kapcsolódást.
A modern orvostudomány (a sejt- és molekuláris biológia) fejlődése lehetővé tette, hogy megmérjék, idegrendszerünk és a hormonjaink hogyan befolyásolják a betegségekre való fogékonyságunkat. Sternberg szerint a kémiai közvetítők elemzésével elkezdhetjük megérteni, hogy az érzelmek miként befolyásolják a betegségeket. Az agy ugyanazon területei, amelyek a stresszreakciót szabályozzák, fontos szerepet játszanak a gyulladásos betegségek, például az ízületi gyulladás iránti fogékonyságban/ellenállásban. Az érzésekért felelős biológiai mechanizmusok okozhatnak betegségeket is, továbbá sok, pszichológiai válaszokért felelős idegpálya és molekula állhat a gyulladásos betegségek hátterében,
valamint hajlamosíthatnak bizonyos betegségekre, mint például a depresszióra.
Ahelyett, hogy azt kérdeznénk, a depressziós gondolatok megbetegíthetik-e a testet, azt a kérdést kell feltennünk, hogy melyek azok a molekulák és idegpályák, amelyek nyomasztó gondolatokat okoznak. Akkor elkezdhetjük megvizsgálni, ezek befolyásolják-e a betegségeket okozó sejteket és molekulákat, valamint azt, melyek azok a molekulák és idegpályák, amelyek lehangoló gondolatokat idéznek elő. Fontos megvizsgálni, hogyan jutnak el az agy hormonális stresszreakciókért felelős területeihez az érzelmi emlékek; hogyan befolyásolhatják ezek az érzelmek végső soron az immunrendszer működését és ezáltal olyan betegségeket, mint az ízületi gyulladás és a rák. A tudósok most kezdik megérteni a betegségek molekuláris alapját, vagyis azt, hogy az immunrendszer jelzései milyen módon befolyásolhatják az agyat, az érzelmi és fizikai válaszokat.
A memória, az érzelem és a stressz kapcsolata talán a legérdekesebb aspektusa Sternberg munkásságának. Életünk minden percében ezernyi olyan érzést tapasztalhatunk, ami pozitív érzelmeket válthat ki. Boldogságot vagy negatív érzelmeket, szomorúságot vagy egyáltalán semmilyen érzelmet – gondoljunk például egy parfümnyomra, enyhe érintésre, röpke árnyékra. Ezerféle élettani válasz létezik, szívdobogás, izzadás – ezek kísérhetik a pozitív érzelmeket, például a szerelmet vagy a negatív érzelmeket, például a félelmet, de lehet élettani válasz érzelem nélkül is.
Kiderült, hogy a memória az egyik fő tényező, amely közvetít az érzés és az érzelmi tapasztalat között, így emlékeink befolyásolják a jelen helyzetre adandó választ. Lehetnek ezek hirtelen felbukkanó emléknyomok, halvány illat, egy kis dallam. Ezek a szenzoros bemenetek az idő rétegein – vagy az eltűnt időn – keresztül lebegnek az agy azon részeiben, amelyek irányítják a memóriát. Az emlékek összekapcsolódnak az érzelmekkel, és ugyanaz az érzékszervi bemenet negatív vagy pozitív érzelmet válthat ki a hozzá kapcsolódó emlékektől függően.
Biológiai és pszichológiai tényezők összetett halmaza határozza meg, miként reagálunk a stresszre. A stressz bizonyos típusai ösztönzőek, élénkítőek lehetnek, cselekvésre és kreatív megoldásokra mozgósíthatnak minket; mások pedig megerőltetőek, és cselekvőképtelenné, csalódottá tehetnek. Azt, hogy jó vagy rossz stresszt élünk át, az ingerre adott válasz hormonjainak dózisa, valamint időtartama határozza meg. A stresszinger beindítja a hipotalamusz, az agyalapi mirigy és a mellékvesehormonok felszabadulását – ez az agy stresszválasza. Adrenalin szabadul fel, a szív gyorsabban kezd verni, libabőr, izzadás, hányinger, hasmenési inger jelentkezhet. Ezzel párhuzamosan a figyelem összpontosul, a látás kitisztul, az idegekből felszabaduló vegyi anyagok az egész testet feszült, felkészült állapotba hozzák.
Mindez gyorsan bekövetkezik, a stresszingert követő három percen belül.
A kísérleti pszichológiai teszteken kimutatták, egy gyors iramú videójáték lejátszása növeli a stressz-szintet. Ha ez a stresszállapot tartósan fennmarad, akkor már nem pozitívan aktív állapot jön létre, hanem legyengülés. A stresszes, felfokozott állapot egy ideig növeli a teljesítményt, ha ezen a ponton túlmegy, a teljesítmény csökken. Ennek az a magyarázata, hogy más ütemben reagál az idegrendszer, a hormonok és az immunrendszer. Az első kettő gyorsan (ezredmásodpercek, másodpercek alatt) reagál az ingerre, az immunrendszer válasza pedig órákat vagy napokat vesz igénybe. Egyetlen, akár erős, rövid stresszállapot nem tudja tehát nagymértékben befolyásolni az immunválaszokat.
Amennyiben a stressz krónikussá válik, az immunrendszer gyengül, és ha ilyenkor, tehát ebben az állapotban támad ránk egy betegség, nem tudunk ellene védekezni. A hosszan tartó stresszállapot – amelyet főként olyan életesemények idéznek elő, mint a költözés, válás, munkahelyi konfliktusok, gyász, kimerültség – pedig kiégéshez vezethet.
Sternberg szerint vannak nagyobb stresszt igénylő munkahelyek, mint például a nővéreké, tanároké, ezért ők hajlamosabbak a kiégésre. Naponta kell gondoskodniuk másokról, a fizetésük nem ér fel ennek a helyzetnek a felelősségével, túl sok a rájuk bízott személy – beteg, diák. A kiégést mutató páciensek nemcsak lelkileg, de fizikailag is széteshetnek, és ennek következtében már nem képesek megfelelően reagálni a stresszhelyzetekre. Tehát a tartós, krónikus stressz megváltoztathatja magát a stresszreakciót.
A hosszan tartó stressz a reproduktív hormonokra is hatással van, vagyis alacsonyabb termékenységgel jár, és a nőknél a csontritkulás kockázatát is növeli. A stressz felfogása és a stresszválaszunk sok mindentől függ: a körülményektől, a korábbi tapasztalatainktól, az emlékezetünktől, az ismereteinktől és magától a stresszt kiváltó eseménytől is.
Az emlékezet és a stressz szoros kapcsolatának egyik meghatározó tünetegyüttese a poszttraumás stressz-zavar (PTSD). Az emlékezet a múltbeli tapasztalatok alapján ad választ a jelenlegi stresszre, és a különböző, már említett élethelyzetekből fakadó, hosszan tartó stressz kiválthatja a PTSD-t. A fő stresszorok például a válás (kilépünk a családi komfortzónából, új helyzetben találjuk magunkat), a gyász (elveszítjük szerettünket, nem láthatjuk többé), a költözés (elhagyjuk az ismert szigetünket, és máshol kell otthonra lelnünk), és mindháromban közös pont, hogy ismerős helyzetet kell otthagyni egy újért, ez pedig kiváltja a hosszan tartó stresszt.
Mit tehetünk tehát mindennapi életünkben, hogy szervezetünket ne tegye tönkre a stressz?
Óvakodjunk a hosszan tartó stresszállapotoktól, ha pedig úgy érezzük, hogy nem tehetünk ellene, próbáljuk ellensúlyozni negatív hatásait pihenéssel, relaxációval, sportolással. Krónikus stresszes állapotban igyekezzünk jobban odafigyelni az egészségünkre, mert bizonyított, hogy a stresszes szervezet kevésbé hatékonyan tudja felvenni a harcot a vírusok, bacilusok ellen. Ugyanakkor egy kis stresszt nyugodtan beengedhetünk az életünkbe, hiszen az jobb munkára sarkall, gyorsít, és nagyobb teljesítményre ösztönöz – de a legfontosabb: próbáljuk kordában tartani!
(Borítókép: Spencer Platt / Getty Images)