Az egyik oldalon egy olyan csapat, amely a 2003–2004-es idény kezdete előtt mindössze kettő, a másikon olyan, amely egyetlen egy nagy trófeát tudott behúzni történetében. Ennek ellenére messze nem futottak még finálénak ígérkezett az Európa-liga dublini döntője az Atalantával és a Bayer Leverkusennel a két térfélen. 

A Xabi Alonso vezette németek abban a tudatban léphettek pályára, az idényben veretlenül megvívott 51 meccs után mindössze két találkozóra vannak a tökéletes szezontól: az egyik ez a döntő, a másik pedig a Német Kupáé. Az Atalanta Gian Piero Gasperinivel az olasz élvonalban okozott kellemes meglepetést, és a véghajrában akár a dobogóra is odaérhet még. Aktuális eredményességét pedig mindkét együttes a bátor támadójátékának köszönheti: a Leverkusen 143, az Atalanta 98 gólt szorgoskodott össze a szezon eddigi részében.

Az olaszok a Musso – Djimsiti, Hien, Kolasinac – Zappacosta, Éderson, Koopmeiners, Ruggeri – De Ketelaere, Scamacca, Lookman tizeneggyel, a németek a Kovár – Stanisic, Tah, Tapsoba – Frimpong, Xhaka, Palacios, Hincapié – Wirz, Grimaldo – Adli összeállításban vágtak neki a mérkőzésnek.

Maga a meccs kissé dadogós játékkal indult, mintha egyik csapat sem tudta volna tökéletesen kizárni a körülményekkel járó plusz nyomást. A Leverkusen eszelősnek tekinthető 88 százalékos passzpontosságának nyoma sem akadt az első tíz percben, így pedig a Bundesligában megszokott támadásszövögetésnek sem. Ez a kevésbé a precizitásra, mint inkább a letámadásra, és így az ellenfél védekező harmadában épp a káoszteremtésre építő bergamóiaknak kedvezett. A 12. percben Davide Zappacosta jobb oldali elfutása után tolódott el a gyógyszergyáriak védekezése, ezt kihasználva pedig a balról befelé húzódó Ademola Lookman meg is szerezte a vezetést a kék-feketéknek (1–0).

Ám ezzel még korántsem dőlhettek hátra az olaszok: ha van csapat, amely ellen a korai vezetés mit sem ért a szezonban, az épp a Leverkusen. Alonso tanítványai az eddigi 51 mérkőzésükből tizenkettőn kerültek hátrányba, négyet fordítottak meg, nyolcat mentettek döntetlenre. Egészen eszelős, hogy főleg a meccshajrákban mire voltak képesek: a nyolcvanadik perc után 29, a kilencvenediken túl, azaz a ráadás pillanataiban 17 gólt szereztek.  

Egyre komolyabb életjeleket adott magáról a Leverkusen támadógépezete, Josip Stanisic lövését fogta Juan Musso, majd Alejandro Grimaldónak akadt egy ígéretes szabadrúgása. Gólt azonban ismét csak az Atalanta szerzett – egy pocsék kirúgást kihasználva iratkozott fel másodszor is az eredményjelzőre egy pontos lövéssel Lookman (2–0). Ettől aztán megint csak nem érezhették kényelmesebb helyzetben magukat a leverkuseniek, noha a tavaszi El-menetelés során eddig háromszor is bizonyították, képesek innen is visszajönni. 

Mind nagyobb kérdésnek tűnt, lehet-e a sorsot így kísérteni egy európai kupadöntőben is? Grimaldo tehetett volna azért, hogy a válasz igen legyen: a 34. percben egy remek kiugratást követően azonban gyérül próbálta átemelni a kapujából kisprintelő Mussót, aki így lényegében ölébe kaphatta a labdát a tizenhatos jobb csücskénél. Másfél perccel később pedig Kovács István játékvezető, ha kicsivel szigorúbban ítéli meg Gianluca Scamacca becsúszását a kezdőkörben Amine Adli bal lábára – ám, talán helyesen, csak sárgát adott a tetőtől-talpig kitetovált olasznak. (Majd a reklamáló Florian Wirtznek is...)

A Wirtzből kiszakadó feszültség több szempontból is érthető volt, s valahol talán nem is az aktuális ítéletnek szólt. A német futball szupersztárja, akit az előző héten a Bundesliga-szezon legjobbjának is megválasztottak, klubja pedig mintegy 150-170 millió euróra értékeli, semmit, de semmit nem tudott mutatni a képességeiből az első 40 percben.

A második gól után az Atalanta érezhetően visszább állt, a Leverkusen jóval többet birtokolhatta a labdát, mint korábban. Ebből adódtak is lehetőségek – főleg a német bal szél élt –, de Musso Grimaldo újabb lehetőségét is védte, míg Granit Xhaka szimplán elvétette a célt.

Szünetben egyet cserélt mindkét csapat: a pályára visszakocogva meghúzódó – bár a mérkőzést eleve négyhetes kihagyás után vállaló – Sead Kolasinacot kellett Gasperininek lóhalálában lekapnia a pályáról a játékmegszakításokról szóló részszabály miatt. Alonso ezzel szemben nyilvánvaló taktikai okokból nyúlt bele a meccsbe: a jobb bekként szereplő Stanisicot le, a klasszikus center Victor Boniface-t behozva. Bár csak egy cseréről volt szó, jelentős átszervezést hozott a németeknél a változtatás...

Ám hiába az új pozíciók, és az első játékrészben egyetlen pillanatig sem tapasztalt dominancia a labdával, a német akciók még mindig akadoztak. Wirtz mellett ebben a csapat igazi motorjának számító, a Bundesliga-idényt kiemelkedő passz-számmal és passzhatékonysággal lehozó Xhakának is komoly felelőssége volt. A rutinos svájci – tőle teljesen szokatlanul – mindössze 75 százalékban oldotta meg pontosan az átadásait, miközben a védőmunkája is bőven hagyott kivetnivalót: hét párharcából csupán kettőt tudott megnyerni, labdát pedig csak egyetlen egyet szerzett 60 perc alatt.

Valahogy minden leverkuseni tanácstalannak tűnt, mintha csak a másikra vártak volna, hogy előbb-utóbb elsül az a láb, és egy 30-35 méteres átlövés talán beakad, beröffentve a rakoncátlankodó gépezetet. De a fordulat csak nem akart jönni, miközben az idő egyre fogyott és fogyott.

Amikor pedig a 75. perc meghozta a mérkőzés újabb találatát, az egyáltalán nem az a gól lett, amiben a németek reménykedtek. Scamacca vehette át a labdát zavartalanul a támadóharmadban, majd Lookmanhez passzolt, aki kissé balról, 10 méterről elemi erővel lőtt a hosszú felsőbe (3–0). Az egykori angol csodagyerek, aki ma már nigériai felnőttválogatott, egy személyben pecsételte meg a Bayer sorsát, összességében 0,31-es xG-értékre (ebből a három gólra váltott helyzete együttesen 0,17-es értéket tett ki) szerezve a mesterhármasát.

Innen aztán már tényleg nem volt visszaút az évad legnagyobb feltámadóinak sem...

Óriási történet lett volna, ha a Leverkusen zsinórban 52 veretlenül megvívott meccsel a szezonbeli második trófeáját is megnyeri, de így sincs okunk panaszkodni. Bőven-bőven sporttörténelmi léptékű az is, amit a bergamóiak elértek ezen az estén: elvégre az Atalanta az Olasz Kupa 1963-as kiírása után nyert ismét jelentős trófeát. A 66 éves Gasperini pedig a legidősebb vezetőedző lett, aki Európa-liga-győzelemre vezette csapatát. Ha a szezon végén – nyolc idény elteltével – valóban távozik és Nápolyba teszi át székhelyét, szebb módját aligha találhatta volna a búcsúnak. 

Ráadásul az olaszok is örülhetnek, jelen állás szerint ugyanis hat csapatot adnának a Bajnokok Ligája 2024–2025-ös, immár új lebonyolítási rendben kiírt szezonjába. Ehhez azonban az kell, hogy a bergamóiak az idényhajrában – minden más közvetlen riválissal ellentétben még két bajnokijuk van, szemben az eggyel – ne lépjen előrébb az ötödik helyről.

LABDARÚGÁS
EURÓPA-LIGA, DÖNTŐ (DUBLIN)
Atalanta Bergamo (olasz)–Bayer Leverkusen (német) 3–0 (Lookman 12., 26., 75.)