H.G. Wells nem csak korának meghatározó sci-fi írója; a zsánerben olyan alapműveket hozott létre, mint Dr. Moreau szigete, A láthatatlan ember, Istenek tápláléka, Az első ember a Holdon, vagy Az időgép, de leginkább a rádiójátékba ültetett álriportjáról ugorhat be a neve, melynek alapját a Világok harca regénye ihlette. Utóbbi az idegenek és az elkeseredett emberiség háborúját írja le, mely megszámlálhatatlan újabb művet inspirált azóta.

Wells London mellett, Kent megyében született 1866-ban. Családja alsóközéposztálybeli volt, és amellett, hogy számos balsikerű állással próbálkozott az inasságtól a segédtanítói állásig, szenvedélye a regényolvasás és az írás maradt. Egy kellemetlen baleset miatt hosszasan ágyba kényszerült, ekkor talált rá a különös világokba kalauzoló olvasmányokra.

Írói fantáziája meglehetősen sokrétű volt; bár sokszor hasonlítják Vernéhez, jóstehetsége inkább a csillagok között vagy biológiai fejleményekben bontakozott ki, az általa megálmodott rémisztő marslakók képe beépült a köztudatba. Első kiadott írása, Az időgép (1895) egy viktoriánus utazó történetét beszéli el, aki a távoli jövőbe jut egy rézből készült szerkezeten, és ott a két fajra – a lusta alsóbb és az ideggyenge felsőbb osztályra – szakadt emberiség jövőjével találja magát szembe. Későbbi tudományos-fantasztikus műveiben is jellemzők rá az ötletgazdag elemek és az eredetiség.

Regényeiben hosszan fejtegeti az emberi társadalom problémáit; olyannyira, hogy későbbi írásait már inkább ennek a témának szentelte, sokszor utópisztikus látomásokkal örvendeztetve meg az utókort. Ez a szemlélete a Világok harcában (1898) is érzékelhető dimenzió, és érdekes módon nem csak a földlakókat, de a marsiakat is éles kritikával illeti. Tulajdonképpen a Mars lakóit az emberi társadalom lehetséges jövőképeként is felfoghatjuk, mikorra a bolygó készletei kifogynak és új planéta után kell nézni – viszonylag sürgősen.

Borzasztó lények az alumínium gépezetekben

Wells, mivel angol volt, nem az Egyesül Államok átlagon felül hazafias lakosságával találkoztatta össze az idegeneket, hanem a jó öreg szigetlakókkal. A földönkívüliekkel való találkozás sémája nagyjából a következő: egy zölden füstölgő dolog, melyről később kiderül, hogy egy fém henger, lezuhan, kibújik belőle egy félelmetes teremtmény, aztán az emberek elfutnak, a lények pedig vadásznak rájuk halált hozó fekete füsttel és hősugárral.

Természetesen a kormány próbál egyezkedni a földönkívüliekkel, de sikertelenül, majd a kialakuló háborúban a szituáció káoszba és fejetlenségbe fordul és elpusztul a világunk középpontja – esetünkben London –, az emberekből pedig rettegő és egymást eltaposó ösztönlény válik. Ami nem is csoda, hiszen:

„Aki sohasem látott eleven marslakót, alig tudja elképzelni, milyen borzasztó külsejük volt. A V-alakú furcsa száj, a hegyes felsőajak, a szemöldökbarázdák hiánya, az áll nélküli, ékszerű alsó ajak, a száj szüntelen rángatódzása, a tapogatószervek gorgócsoportja, a tüdő szaggatott lélegzése az idegen légkörben, a Föld nagyobb gravitációs energiájának tulajdonítható nehézkes, kínos mozgás és mindenekfölött a két óriási szem rendkívüli átható ereje – valósággal undort ébresztett a szemlélőben. Nyirkos, barna bőrében volt valami gombaszerű; megfontolt, nehézkes mozdulataiban valami kimondhatatlanul rettenetes. Már az első találkozás, ez az első pillantás is undorral és félelemmel töltött el.” – írja le a regény elbeszélője az idegeneket.

A lakosság félelmét és döbbenetét erősítette, hogy nem igazán hittek a marlakók létezésében.

„Millió eshetőség szól amellett, hogy a Marson semmi emberféle lény nincsen”

– jelenti ki a regénybeli elbeszélő barátja, Ogilvy, a híres csillagász. Ennek folyománya, hogy sokáig kacsának hitték az inváziót. Wells kritikus hangneme nem kíméli a Temzén a menekülőkre jó pénzért várakozó hajósokat sem. Végül a probléma magától megoldódik, amikor a marsbéli jövevények az emberre ártalmatlan, de rájuk végzetes, a rothadási folyamatot beindító baktériummal kerülnek szembe. Mondhatni a bolygó kilökte a barna csápos teremtményeket az immunrendszeréből.

Bolygókatasztrófa miatt indíthattak inváziót a földönkívüliek

A Mars bolygót úgy írja le Wells, hogy Földünknél öregebb, hamarabb kialakult rajta az élet, de mivel kisebb, a Naptól távolabb esik, kevesebb fényt is kap, így az élet végéhez is közelebb jár, hiszen elkezdett kihűlni, a levegője ritkább, a tengerei pedig megcsappantak, a sarki jég olvadása azonban hatalmas árvizeket okoz. A Marson aktuális probléma a bolygó végnapja, ezért a nálunk sokkal okosabb lakói „szükség törvényt bont alapon” kinézték a legközelebbi és kellemes hőmérsékletű kék bolygót.

A marsiak szemszögéből – írja Wells – áhított új otthonukat csak alsóbbrendű, amolyan majomkolónia lakja. Pechükre ez a „majomkolónia” a későbbiekben behatóbban megvizsgálta fiziológiájukat és elborzasztó konklúziót vont le belőle.

Az elbeszélő úgy summázta észrevételeit, hogy

„képzelni sem lehetett náluk földietlenebb teremtményeket”.

Az író kíméletlen pontosággal részletezte a jövevények testfelépítését.

Wells marsijainak nem volt emésztőrendszerük, szaglószervük, se nyakuk vagy elsődleges nemi jellegük, lényegében csak egy nagy lapos fejből állt a szervezetük. Az óriási szemek alatt egy csőrszerű kinövés éktelenkedett, a száj körül pedig 16 apró tapogatószerv. A fülük óriási és dobszerű volt, mely a fej hátulján helyezkedett el. A fej-testben lényegében csak egy hatalmas agyat tudtak felfedezni a tudósok. Nem ettek és nem aludtak, ezért egész nap dolgoztak és előszeretettel fecskendezték magukba az emberek vérét. Nem viseltek ruhát és úgy szaporodtak, mint a polipok, a testükből kicsírázott az újszülött.

Ennél is szörnyűségesebb tulajdonságuk, hogy telepátiával és fura hangokkal kommunikáltak, ami része volt annak az evolúciós folyamatnak, amely következtében a többi testrészük rovására fejlődött az agyuk és az értelmük. Ezzel az értelemmel pedig űrutazásra és hatásos gyilkos hadigépek létrehozására is képesek voltak, melyeket mesterséges test gyanánt alkalmaztak.

 (Videó: A Világok harca regényt követi egy 2019-es brit sorozat, melynek egyik jelenetében láthatjuk a marsi szerkezetekben harcoló földönkívülieket.) 

A XX. századba épp belecsöppenő olvasók számára az is felettébb megbotránkoztató lehetett, hogy a marsbéliek nem ismerték a kereket, helyette állatszerű mozgással közlekedő, árammal hajtott géptestekben közlekedtek. Az egyik katona így írja le a masinákat:

„Száz láb magasak. Három lábuk van és alumínium testük, hatalmas nagy csuklyás fejjel”

Az olvasóban joggal merül fel a kérdés: Lehet ennél rémisztőbb képet festeni egy földönkívüli invázióról?

Évtizedekkel később az amerikaiak rettegtek a laposfejű idegenektől

1938-at írunk, az USA lakossága már ismeri a televíziót, de a rádióadások még igen népszerűek, a családok gyakran ülnek össze, hogy zenei összeállításokat, híreket hallgassanak. A CBS országos rádiócsatorna 12 millió hallgatója egy szép októberi vasárnap este mit sem sejtve ücsörgött a kanapén, amikor Howard Koch és Orson Welles rádióra komponált rádiójátéka H.G. Wells a Világok harca című regényéből adásba került.

A cselekmény nagyjából követi a mai katasztrófafilmek forgatókönyvét (vagyis inkább fordítva): a média egy különös dolgot ragad meg, majd helyszíni riport formájában, élő egyenes adásban követi az egyre kétségbeejtőbb eseményeket – a fémhengerből előbújó idegenektől a kialakuló harcokig.

Bár a műsor legelején, majd még négyszer is bemondták, hogy a hallgatók fikciót, azaz egy hangjátékot hallanak, közel egy millióan mégis pánikszerűen hagyták el otthonaikat, betelefonáltak a rendőrségre, hogy látják a marslakókat vagy fegyverropogást észleltek, slusszpoénként Pennsylvania kormányzója felajánlotta segítségét New Jersey-i kollégájának – írja Kereszty András a Marslakók a Földön című összegzésében a hallatlan botrányba fulladt adásra emlékezve.

(Videó: Orson Welles az újságírók kérdéseire válaszol a pánikba fulladt rádiójátékot követően.) 

Orson Welles rendezését a mai napig a média tömegbefolyásolásának legkézenfekvőbb bizonyítékaként tartják számon, bár hozzá kell tenni, az eredeti mű nélkül talán ő is csak fogatlan oroszlán lett volna. Wells hatásos és szemléletes inváziója még ma is nagy hatással van a sci-fi alkotók látásmódjára. De az is lehet, hogy csak egy városi legendával állunk szemben?

Mit tartogat még nekünk a Világok harca és a Mars? Nem csak Tom Cruise-t

A Wells által megalkotott marslakók alakja a mai, földönkívüliekről alkotott képünket is nagyban meghatározza (mint a nyeszlett test és hatalmas fej), a XX. század vége felé viszont inkább szürke bőrrel képzelték el azokat a történetmesélők – melynek meghonosításában az X-akták sorozat játszott fontos szerepet –, de jó néhány változat felbukkant az évtizedek során.

Steven Spielberg a rádiójátékot vette alapul; 2005-ös, azonos című feldolgozásában (War of the Worlds) a Mars népe feltételezhetően újra próbálkozik a gyarmatosítással, mert a fém hengerek már a föld alól bújnak elő a történet elején. A kétezres évekre optimalizált cselekményben nagyobb hangsúlyt kap a túlélésért küzdő emberek morális eltorzulása, az idegeneket lényegében nem is látjuk, csak a tripod lábakon lépkedő harci gépeket és gigantikus hajókürthöz hasonlító, gyomorrengető hangjukat halljuk. Az eredeti mű cselekményét úgy alakította át a filmadaptáció, hogy az elbeszélőt formáló Ray Ferrier (Cruise) gyerekeivel menekül New Jersey-ből, ezáltal egy sokkal zsigeribb, nyomasztóbb perspektívát ad a történetnek.

A filmfeldolgozások sorát azonban nem ez a változat nyitotta meg, hiszen a Paramount már 1953-ban elkészített egy mozifilmet a regényből a kor aktuális problémáival megspékelve. Az idegenek Kaliforniában landolnak és hat nap alatt leigázzák az emberek világát. A kormány döntéskényszerbe kerül, hogy bevesse-e az atombombát. A II. világháború közelsége és effektív bűntudata miatt a Japán elleni hadviselés még nagyon is élő emlék volt az amerikai társadalomban.

Közvetve – egyes források szerint inkább annak paródiájaként – csatlakozik a regény feldolgozásainak sorába a Will Smith főszereplésével készült Függetlenség napja, melyben az idegenek mesterséges testruhát viselnek, agresszívek és űrhajókról támadják a Földet. Ebben a feldolgozásban digitális vírussal fertőzik meg az anyahajót. Az ötletet a nátha adja a főszereplőknek.

2005-ben az Asylum, a tudvalevőleg masszív Zs-kategóriában dolgozó független filmvállalat DVD-s változata az eredeti művet Washingtonba helyezi és ugyancsak vírussal végzi ki a megszállókat. Majd 2008-ban egy második részt is leforgattak Világok harca 2: Második hullám címmel, melyben az idegenek visszatérnek, hogy befejezzék az emberiség kiirtását. Gyatraságát kellően érzékelteti, hogy jelenleg 2 csillagon áll az értékelése az IMDb-n.

A különös feldolgozások között meg kell említeni egy 1983-as lengyel szatirikus változatot is, melyben az idegen civilizációval együttműködő lengyel államapparátus véradásra buzdítja az állampolgárokat. A főszereplő egy hírműsor tévériportere, aki lázadást szít és leleplezi az összeesküvést. A lengyel sci-fi csúfondáros hangvételét tükrözi, hogy miután a marslakók távoznak, egy Orwell-i pálfordulással a szocialista propaganda már vérszomjas invázióként emlékszik a történtekre.

Két filmsorozat is készült a Világok harcából, érdekes módon a brit (BBC) és francia-brit produkció (FOX/Canal+) is 2019-ben indult el. A BBC adaptációja csupán háromrészes és az eredeti viktoriánus időben játszódik, ami szokatlanabb felütésnek tűnik, mint a FOX/Canal+ deprimáló miliőjében a túlélésért harcoló és morális kérdéseket feszegető koncepciója, melyet a kortárs Európa közegébe ültettek át és összesen 12 részesre tervezték.

Az abszolút pálmát minden bizonnyal egy 1978-as rock opera stílusú musical viszi el, melyet Jeff Wayne komponált és dupla zenei albumként értékesítették.

Bár tényleges marslakókról eddig nem érkeztek adatok, az űr végtelenjéből bármi érkezhet. Egy biztos: ahhoz megtudjuk, van-e élet a Marson, nekünk kell eljutnunk oda. És ki tudja, hogy milyen titkok övezik még a vörös bolygót...

BRAND & CONTENT