A Munkáspárt elnökével kapcsolatban a legfőbb kérdés: mi motiválja ezt az embert, aki kommunista maradt az 1989-es pártszakadás idején. (Bár tehetsége alapján simán befuthatott volna egy olyan karriert az MSZP-ben, mint Burány Sándor, Simon Gábor vagy Juhász Ferenc, sőt.) Azt nem állítom, hogy választ kapunk a kérdésre, hiszen a műfaj sajátosságaiból adódóan a Thürmer-könyv önfényező, milyen is lenne egy memoár? De nézzük meg, lehetséges motivációit. Hit? Karrier? Vagy Thürmer egyszerűen csak ostoba?

Hit. Honvédtiszt apa, hímzőnő anya. Származása predesztinálja arra, hogy kommunista legyen és maradjon a rendszerváltás után is, bár ez ott sántít, hogy ezzel az erővel a mindenkori MSZP frakció kétharmadának kommunistának kellene lennie. Amennyiben hősünket mégis a hit tartotta a kommunista eszme mellett, akkor abban inkább Kádár Jánosnak lehetett nagy szerepe, akinek külpolitikai tanácsadója volt az utolsó években.

Kádár szerinte tudta, hogy mi kell az országnak, de az alsóbb szintek ostoba apparatcsikai elszabotálják zseniális döntéseit, nem figyelnek oda remek meglátásaira. Olyan Kádár-képet fest, amilyet Sztálinról vagy Rákosiról szokás szélsőbalos körökben: a két zsarnok jót akart, de lent félresiklottak a dolgok. A terveket elhallgatják, eltitkolják, eldobják.

Thürmernek nagyon kellett hinnie a kommunizmusban. Új főnökének, Grósz Károlynak az 1988. novemberi fehérterroros beszéde (polgárháborús vízió) szerinte élete legjobb beszéde volt, és csak az volt a baj, hogy 1989-ben nem ennek szellemében cselekedett. A szó szoros értelmében le kellett volna csapni Pozsgay Imre híres, 1956-ot népfelkelésnek minősítő beszéde után a reformkommunistákra, a nyári Kádár-temetésen Grósznak a tömeg élére kellett volna állnia, de legkésőbb az őszi pártszakadáson be kellett volna vetni a parancsra váró hadsereget. Vagyis meg kellett volna csinálnia a lenini értelemben vett forradalmat az ellenforradalommal szemben.

Hogy ennek mekkora realitása lett volna az akkorra a kommunizmustól elforduló országban, arra nem tér ki. (Mellesleg a kommunista politikusoktól nem fordultak el annyira a magyarok; Kádár temetésén tényleg tömeg tolongott, de ez a tömeg később jórészt nem az MSZMP, hanem az MSZP bázisa lett; és egykori kommunista politikusok vezetik húsz év múlva is az MSZP-t, ugye.) Akkor már semmi realitása nem volt egy keményvonalas puccsnak, ahogy a Szovjetunióban sem volt két évvel később, és amit különben Thürmer lelkesen üdvözölt.

Hogy Thürmer Kádár és Grósz mellett mennyire nem tudta, mi folyik az országban, arra jó példa az, amit a KISZ-ről írt: az ifjúsági szövetség és ezzel a kommunizmus szétverésének kezdete szerinte 1988 őszére tehető, amikor egy pártdokumentumban írják le, hogy jelentősen meggyengült a párt befolyása az ifjúság körében. Vagyis Thürmer szerint azért gyengült meg az ifjúsági mozgalom, mert leírták, hogy meggyengült. Nos, valójában – és itt egy személyes példával kell előhozakodnom – 1985-ben, amikor a gimnáziumot kezdtem a szegedi Tömörkényben, a 39 fős osztályunkból kilencen léptek be a KISZ-be, mert a nagy többség cikinek érezte, és akik beléptek bevallottan csak a továbbtanulás miatt tették. (Amúgy senkit sem bántottak azért, mert nem akar KISZ-tag lenni, napirendre tértek fölötte.)

Karrier. Ha Thürmer Gyula 1989 őszén – ahogy ezernyi más, hozzá hasonló kommunista – az MSZP-be, és nem az MSZMP-be lép be, akkor ma ott ülne a szocialista frakcióban, a Horn-, Medgyessy-, Gyurcsány-, Bajnai-kormány alatt kizárt, hogy ne lett volna legalább munkaügyi miniszter, külügyi államtitkár, többszörös nagykövet, az MSZP-ben pedig választmányi tagságig vitte volna. De pártelnök, az nem lett volna.

Az új MSZMP megalakulásakor a kommunizmus mellett kitartó munkásőrök, katonatisztek, függetlenített párttitkárok, és a velük menetelő egyszerű, a létező kommunizmusból hasznot nem húzó egyszerű párttagok a fiatal Thürmerben látták saját nézeteik igazolását: lám, nemcsak idős, legjobb esetben csak gyorstalpalót vagy még azt sem végzett mozgalmi emberek, kétkezi munkások, parasztok hisznek a kommunizmusban, hanem egy ilyen több nyelvet beszélő, egyetemet végzett, fiatal fénylő csillag is, mint Thürmer Gyula.

Thürmer akkor még joggal gondolhatta, hogy egy parlamenti párt elnökeként folytathatja pályafutását az első szabad választás után, az MSZMP viszont nem jutott be a parlamentbe. Pedig kommunista van bőven ebben az országban, csakhogy a kádárizmustól és a rendszerváltás előtti évtizedektől igazából soha el nem határolódó MSZP egyszerűen elszívta előle a levegőt. (Nézzük meg Csehországot: a kommunista párt rendszeresen 15-20 százalékot szerez a választásokon, mivel a szociáldemokraták nem kommunistákból vedlettek át, hanem pártállami múlt nélküli, valódi rendszerváltó erőként jelentek meg 1989-90-ben.)

Számítása be is vált. 1994-ben a jobboldal még a kommunistáktól való félelem miatt emelte négyről öt százalékra a parlamentbe jutási küszöböt, 2006-ra azonban egy százalék alatti (egészen pontosan 0,41 százalékos), állami támogatásban nem részesülő párttá zsugorodott a Munkáspárt. Thürmer pozíciója azonban megingathatatlan volt, leszámítva a Vajnai Attila-féle puccskísérletet. A munkásőrök, katonatisztek, függetlenített párttitkárok, és a velük menetelők egyszerűen nem találtak jobbat.

És Thürmer ebből megél. Havi bruttó keresete – ezt ő maga írja könyvében – 241 ezer forint, hogy most mivel jár, azt nem tudom, de pár éve még Volvója volt (1989-ben az MSZMP Lada 1500-asával járt, amit a pártszakadás után egy hónapig elfelejtettek tőle visszakérni) de nem is ez az érdekes, hanem a külföldi kapcsolatai.

A kilencvenes évek második felében, a blokád és a világ megvetése sújtotta Jugoszláviában szemtanúja voltam egy esti tévéhíradónak. A vezető anyag az volt, hogy Thürmer Gyula Belgrádba látogatott, a repülőtéren vörös szőnyeg fogadta, az elnöki palotában Szlobodan Miloseviccsel tárgyalt, majd interjút adott a tévének. A híradó harminc percéből az első tizenkét-tizenhárom perc Thürmeré volt.

Kínában, Belorussziában is államfőknek kijáró fogadtatásban részesítették és részesítik talán még ma is. Okkal feltételezhetjük, hogy az odafigyelés mellé kézzelfogható támogatás is jár. Vagy ha nem, Thürmernek már ez is elég: könyvében a külsőségek iránt fogékony szerző azon kesereg, hogy Grósz idején „a kormánygép helyett elkezdünk a Malév menetrendszerű járatával utazni. Kényelmetlen nekünk, kényelmetlen a Malévnak, mert nincs ilyen tapasztalata, és kényelmetlen a külföldi vendéglátóknak, hiszen az első számú vezetők programját az utasszállító gép menetrendjéhez kell igazítani.”

Ostobaság.. Thürmer képzett ember. Nyolc nyelven beszél, nagy a kapcsolati tőkéje, az elitgimnáziumnak számító Fazekasba járt, a szintén elitképzést nyújtó Moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Egyetemén tanult. Mégis, könyvének jó részén nem érezzük, hogy egy művelt ember szól hozzánk.

Három dolog írható Thürmer számlájára: 1. Könyve tele van pártközleménybe illő politikusi klisékkel, amit egy memoárban mellőzhetett volna.

2. Történelemhamisítás, amit kommunistaságával sem lehet magyarázni. Csak néhány példa: az 1989-es Tienanmen téri tüntetés leverését a tőkés ellenforradalmi kísérlet véget vetésének, Ceausescu falurombolását falufejlesztésnek nevezi, a 90-es évek délszláv háborúiból pedig egyedül a belgrádi gyerekek nélkülözése fogta meg. Szrebrenica, Szarajevó, Dubrovnik – néma csönd.

3. Na, ezt nem tudtam eldönteni, hogy cinizmus vagy ostobaság. A 24. oldalon azt írja, hogy az 1970-es években jó érzés volt a SZU-ban tanulni. A Szovjetunió újra csúcson volt, a második világháború utáni évtizedek erőfeszítései beértek. Két oldallal később pedig ezt: „Ebben a korban, ha bementél az üzletbe, rácsodálkoztál, hogy nincs hús, nincs hal. Este elmentél vendégségbe, és rácsodálkoztál, hogy van hús és van hal. Szereztek.”

Na, hát sok minden egyéb mellett ezért is áll 0,41 százalékon a Thürmer pártja.

(Thürmer Gyula: Az elsikkasztott ország. Korona Kiadó, Budapest. 2009.)