Gyurcsány Ferenc az őszödi beszéd és saját frakciója foglyává vált, és 2007 elején politikai okokból feladta az egészségügyi reform folytatását, a több-biztosítós rendszer bevezetését, mondta az Indexnek Molnár Lajos volt egészségügyi miniszter, aki 2007. áprilisi lemondása óta nem adott interjút. Molnár Lajos most könyvet írt arról, mit jelentett a szocialista semmittevés politikája, miért nem kedvelte Draskovics Tibort és Kóka Jánost, és hogyan verekedtek össze majdnem Gyurcsány Ferenccel.
Miért lettem antipatikus? – ez a címe a könyvének. Egy napilap nevezte így egy képaláírásban, amikor éppen a gyógyszerészekkel hadakozott, de nevezték önt Mengelének, nemzetgyilkosnak, a bábuját fölakasztották, sőt hasonlították Hitlerhez is.
Megtisztelő, de összekever egy igazi nagy politikussal, Barack Obamával. Az Egyesült Államokban most zajlik az egészségügyi reform vitája, ellene tüntettek olyan táblákkal, amelyeken Hitler-bajusszal ábrázolták, a feliratokon pedig az állt, hogy „Obama reformja megöli a nagymamáinkat és unokáinkat”. Aki egészségügyi reformot akar, az számol azzal, hogy ezt kapja.
Közel három évvel a távozása után most mennyire érzi ezt az antipátiát? Mit mondanak az emberek, ha felismerik az utcán?
Ma is sokan megszólítanak, és elmondják a véleményüket. Sokan vitába szállnak velem, mások tanácsot kérnek. És néha rám csodálkoznak, hogy én is vásárolok, vagy éppen fagylaltozok. Inzultus vagy verbális támadás ritkán ért.
A könyvében folyamatosan arra hivatkozik, hogy mindent a betegek érdekében igyekezett csinálni. Ezért tűzött össze a gyógyszerészekkel, az orvoskamara vezetőivel, a gyógyszergyártókkal és a szocialistákkal is. Úgy tűnik, ezt a betegek nem nagyon érezték.
Szerintem az emberek nem hülyék. Előbb-utóbb lehámozzák a politikai burkot arról, ami történt, és megértik vagy megérzik a lényeget. Hogy ki mit tett, és az mit ér, azt nem miniszterelnök, politikai szövetséges vagy ellenfél dönti el. Ez csak egy idő után derül ki. Én ebben bízom változatlanul. Egyébként nem én mondom, egy elemzésben olvastam: ezután a reform után már nem mehetnek tovább úgy a dolgok az egészségügyben, ahogy korábban. Az emberek már nem hiszik el, hogy az egészségügy ingyenes. Tudják, hogy ők fizetik. Ugyan nem a 300 forintos vizitdíjjal, de az adójukkal, a járulékkal és a hálapénzzel.
Közel három éve mondott le. Miért csak most írt könyvet?
Egyrészt most fejeztem be a kéziratot, másrészt ezen a héten zárult le a parlamenti ciklus, amelyik sok szempontból rendkívüli volt, és amelynek résztvevője voltam. Ezzel a könyvvel zártam le egy korszakot.
Miért maradt képviselő, miután lemondott a miniszterségről?
Képviselőnek lenni – bármilyen volt is a parlament – számomra felemelő érzés volt. Ami ott történik, az a történelem része, ha jó, ha rossz egyaránt. Büszke voltam arra, hogy részt vehettem Magyarország történelmének alakításában. Komolyan vettem a képviselőséget is. A miniszterség ezzel szemben csak munka volt. Rendkívüli, de csak egy az eddigi pályámon.
A minisztersége után mit csinált a honvédelmi bizottságban? Mi köze hozzá?
Valóban nem voltam katona, és olyan civil vagyok, mint egy harminchatos női ezüst báli cipő. Büszke vagyok azonban arra, hogy a magyar parlamenti bizottságot képviseltem az Európai Unió védelmi bizottságában. Ott nincs szinkrontolmácsolás, angolul és franciául kell tudni hozzá, és kevés az idegen nyelvet beszélő képviselő.
Mióta lemondott, a sajtónak egyáltalán nem nyilatkozott, és a parlament plenáris ülésén sem szólalt fel egyszer sem. Miért tett hallgatási fogadalmat?
Míg miniszter voltam, nyolcszáz percet beszéltem a sajtóban, százával adtam interjút, tartottam sajtótájékoztatót. Ez a közszolga kötelessége. A parlamentben akkor többször szólaltam fel, mint a miniszterelnök. Lemondásom után már nem akartam öncélúan beszélni. A sajtóban pedig ma nagyon nehéz értelmesen kommunikálni.
Miért?
Mert a politika szörnyű, és a sajtó is ennek megfelelően működik.
Én végigkövettem azt a folyamatot, amíg a nagyon sok indulatot kiváltó reformja zajlott. Emlékszem, hogy egy háttérbeszélgetésen vagy egy folyósón mindig oldottan, meggyőzően tudott beszélni arról, mit és miért akarnak csinálni. Ezután mindig meglepett, amikor megláttam a tévében: ott bemerevedett, és nem tudta elmagyarázni, mit akar.
Egyszer azt mondta egy riporter, hogy negyven másodpercben mondjam el a kórházstruktúra átalakításának módját. Ez lehetetlen. A stúdióbeszélgetésekben félbeszakítottak, nem hagyták végigmondani, amit akarok. Öt olyan törvényt készítettünk elő, amelyek közül mindegyik külön-külön is alkalmas volt arra, hogy kicsapja a biztosítékot. Ezek elmagyarázására kaptam, mondjuk, négy percet. Hát persze, hogy a médiában ebből csak a cirkuszra voltak kíváncsiak, a lényegre nem.
Miért nem gondolták át az elején, hogy olyan változásokba kezdenek, amiket meg kellene értetni az emberekkel?
Átgondoltuk, és megírtuk az egészségügy helyzetét feltáró zöld könyvet, amiről élénk vita folyt a nyilvánosságban. A könyvemben tételesen felsorolom, kivel és miről tárgyaltam, egyeztettem. Amikor a társadalomnak el kellett volna magyarázni, miért születnek meg ezek a fontos törvények, akkor a minisztériumnak plakátokra, tévéműsoridőre összesen huszonhatmillió forintja volt. Amikor pedig bevezettük a törvényeket, egy forintunk se volt, mert a kommunikációs pénzeket a Miniszterelnöki Hivatalba vonták be. A sajtó is olyan volt, amilyen.
Lehet, hogy tárgyalt és egyeztetett, de az SZDSZ-nek már a reform megkezdése előtt, 2006-ban volt egy kész törvénytervezete a több-biztosítós rendszerről. Nem véletlenül vetették a szemükre, hogy ezt akarták átnyomni tűzön-vízen, a társadalomnak pedig nem hagytak időt egy ilyen gyökeres változás megemésztésére.
A 2006-os koalíciós tárgyalásokon kértük a szocialistákat, hogy mutassák meg az ő koncepciójukat az egészségügyről. Behoztak egy vastag paksamétát, és azt mondták, itt van, de nem mutatták meg. A tárgyalás végén belenéztünk a dossziéba. Üres lapok voltak benne. Látható volt a szocialistákon és a korábbi egészségügyi miniszterek tevékenységén is, hogy ők semmi mást nem akartak az egészségügyben csak békét. Ezt neveztem én a szocialista semmittevés politikájának. Ettől azonban semmivel nem lett jobb a betegeknek. Mi a külföldi tapasztalatok alapján azt gondoltuk, hogy egy posztszocialista országban az állami mellett legyen választható magánbiztosító is. Lehetett volna tiszta állami rendszert is csinálni, de ahhoz előbb tiszta rendes állam kellett volna.
Az kiderül a könyvéből, hogy ön először mindenképpen a biztosítási rendszer szerette volna bevezetni, de ebből nem lett semmi. Ehhez képest a 2006. június 26-i kormányülésen váratlanul érte, hogy Gyurcsány Ferenc arra kérte, másnap jelentsék be a vizitdíjat, amiről semmilyen háttérszámításuk nem volt. Erről mondta azt Horn Gábor, hogy „a Lajos üvöltött mint a sakál”.
Igen, veszekedtem, mert a vizitdíjat ötletszerűen, előkészítés nélkül akarták bevezetni. A kórházak átalakítása, bezárása azonban szükséges volt. Az ezt véglegesítő lovasberényi egyeztetésre odamentünk egy mázsa irattal, amiben számok, statisztikák voltak a kórházak ágyszámairól, minőségi mutatóiról, szakemberellátottságáról. Ehelyett politikusok alkui döntötték el, kinek a kórháza hány ágyat kapjon, és mi maradjon meg.
Tehát nem szereti a politikusokat.
Ez nem igaz. Demokráciában politikusok nélkül nem működik a társadalom, csak a demokrácia olyan, ahogy a politikusok működtetik.
És ön politikus? Lépten-nyomon felidézi a könyvében, hányan figyelmeztették, sőt fenyegették: magának nincs érzéke a politikához, csak megy a feje után.
Ha a politika alatt a semmittevést, a sunyiságot, a hazugságot, a félrevezetést, a mellébeszélést érti, akkor valóban nem voltam politikus. Normális országokban közelebb áll egymáshoz a politika és az élet. Én azt tettem, hogy igyekeztem egy szakmai feladatot megvalósítani.
Miért van az, hogy a könyvében kedvesebb szavakkal emlékezik meg Mikola Istvánról, mint Draskovics Tiborról? Mikolával csak cukkolták egymást, de Draskovicsról azt írja, egyszer kilátásba helyezte, hogy kitekeri a nyakát.
Az érzelmeim nem a politikusoknak, hanem a barátaimnak, családomnak szólnak. Velük dolgoznom kellett. Hogy e nagy munkában ki mit tett és hogyan, azt leírom a könyvben. Az ellenzéknek az a dolga, hogy ellenezze a kormány intézkedéseit, igaz, ők ezt időnként csúnyán és gusztustalanul tették. Sokkal súlyosabb bűnnek tartottam azonban, ha a kormány szereplői akadályozzák, hogy valamit megvalósítsunk.
Miért nem említi a könyvben egyetlen szóval sem Horváth Ágnest, egykori államtitkárát, majd utódját a miniszteri poszton?
A könyv a lemondásomig eltelt időszakról szól. A folytatás már más történet, írja meg más.
Milyen volt a viszonya Gyurcsány Ferenccel? Van, ahol azt írja, lelkesen támogatta önt, a legjobban dolgozó miniszterének tartotta, aztán pedig kiabált magával, hogy ne önfejűsködjön.
A koalíciós partnerek sokszor vitáztak, hiszen volt miről. A miniszterelnökkel egy hangos vitánk volt, másnap lemondtam. Ő kezdetben teljes erővel kiállt a reformok mellett. Politikusként látta, hogy valamit kell tenni az egészségüggyel, amivel több kormány sem tudott mit kezdeni. Az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után még egy darabig hitt abban, hogy a hibáját a reformmal kompenzálhatja. Gyurcsány azonban foglya lett az őszödi beszédnek és a szocialista frakciónak, és egy idő után már nem volt lehetőség a legfontosabb pillér felépítésére, a biztosítási reformra.
Ön mit tud: miért és hogyan került nyilvánosságra az őszödi beszéd?
Keveset. Az emberek hajlamosak mindenben összeesküvést feltételezni. Szerintem itt sem volt szó lehallgatásról vagy tudatos kiszivárogtatásról. Az MSZP néhány meghatározó politikusa nem volt ott az őszödi frakcióülésen, de hallották, mik hangzottak el ott. Feltehetően elkérték a felvételt, meghallgatták, és ennyi. A CD aztán egy darabig ott heverhetett valaki íróasztalán. Valaki lemásolta, továbbadta, és kikerült. Nem gondolom, hogy Gyurcsány szivárogtatta ki, ő okosabb ennél. Fel tudta volna mérni, mi lenne ennek a politikai következménye.
Ártottak a reformjának az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése utáni tüntetések?
Nem. Ahogy a könyvemben írom: 2007. március 15-ére nem volt több biztosítós rendszer, mégis szétverték a belvárost a tüntetők. Demokráciában a kormány kormányoz, az ellenzék pedig ellenez. Ez így természetes, csak nálunk a minőséggel van baj, mind a két oldalon.
Mikor érezte, hogy vége, elfogyott ön körül a levegő? Utal arra, hogy miután 2007. március 31-én Kóka János lett az SZDSZ elnöke, akit ön nem nagyon kedvelt, már saját pártja vezetésétől sem érezte a támogatást. Azt is írja, hogy 2007. április 3-án egy Gyurcsánnyal folytatott vita közben a miniszterelnök üvöltve indult ön felé, és a munkatársai azt hitték, össze fognak verekedni.
Nehezen köthető ez egyetlen pillanathoz vagy eseményhez. 2007 elején vált bizonyossá, hogy Gyurcsány Ferenc a politikai esélyeket mérlegelve végül feladta a reform folytatását, amit én már nem tudtam elfogadni. Szerettünk volna döntést a biztosítókról, de érezhető volt, hogy Gyurcsány ezt halogatja. Nincs rosszabb, mint megkezdeni egy lépést, aztán fél lábon állva maradni, de ez történt. Én már kétszer lettem munkanélküli amiatt, hogy ragaszkodtam valamihez, amiről tudtam, hogy jó. Ekkor már csak arra koncentráltam, hogy amit lehet, még befejezzek. Aztán lemondtam.
A könyvében többször utal arra, ahogy gyógyszerlobbistákkal, biztosítók vezetőivel tárgyalt. Fel-fel lebbenti a fátylat ezekről a háttértárgyalásokról, de a függöny mögé nem engedi be az olvasót. Nehéz elhinni, hogy az SZDSZ-nek nem volt gazdasági érdeke, hogy az egészségügyi reform révén előnyös megállapodást kössön a magáncégekkel.
Ne haragudjon, ez egy botor kérdés. El tudja képzelni, hogy aki a gyógyszergyárak extraprofitját elvonja, aki a gyógyszeripar zsebéből kihúz 60-80 milliárd forintot, azt a gyógyszergyárak ezért meg is fizetik? Idiótának nézi a profikat?
A magánbiztosítóknak nem akartak jó befektetési lehetőséget nyújtani?
A magánbiztosítók csak kemény profitkorláttal léphettek volna be az egészségügybe. De hadd kérdezzek valamit én is. A mai magyar egészségügyben nem minden a profitról szól? A CT-berendezések üzemeltetése, az orvosi műszerek és gyógyszerek eladása nem termel profitot, a kórházi orvosvezetők ön szerint nem jutnak profithoz? Miért ne juthattak volna nyereséghez a biztosítók limitáltan és – nagy különbség – legálisan? Miért ne legyen profitábilis egy kórház, ha ebből a pénzből tudja javítani a feltételeket, jobban megfizetni az orvosokat, és ezzel szolgálja a betegek érdekét?
Hol hibázta el?
Nem voltunk elég kemények, hogy igazi garanciát kössünk ki a biztosítási rendszer átalakítására. Minden politikus a miniszterségem kezdetétől azt mondta Gyurcsánytól Kis Péteren át Lendvai Ildikóig, hogy meg fogjuk csinálni. Ígéretet kaptunk, de garanciát nem. Ebben az esetben igaz az a vád, hogy nem voltam vérbeli politikus, mert bíztam a politikusok szavában.
És azt nem tartja hibának, hogy sokak szerint a reformtörvények káoszt okoztak az egészségügyben?
Ilyen törvényeket nem lehet hiba nélkül bevezetni. Az elfogadott törvényekkel kapcsolatban egyébként az Alkotmánybíróság csak néhány technikai megjegyzést tett, és az összes lényeges kifogást elutasította. A köztársasági elnök, aki amúgy elég rigorózus ember, minden törvényt azonnal aláírt. Akkor is sokszor elmondtam, hogy sok apró finomításra van menetközben még szükség.
De itt nem az energiapiac vagy a vasút reformjáról beszélünk, hanem az egészségügyéről, ami mindenkit érint, és emberek sorsáról, sőt életéről szól.
Furcsa, hogy sokan káoszt emlegettek, de mindenki csak két esetről beszélt. Négy megsérült tűzoltótól vizitdíjat kértek – szabálytalanul. A kórháztörvény bevezetése után pedig egy szegény doktornőt a főnöke tévesen szóban arra utasított, hogy ne vegyen fel beteget, és egy elküldött beteg ezután meghalt a mentőben. A reform nem egy nekirugaszkodás, hanem folyamatos változtatás. Az élet visszaigazol néhány intézkedést, másokat módosítani kell. Vannak ma olyan burkolt megfogalmazások, hogy a vizitdíjat valamilyen formában vissza kéne csempészni, mert egyértelmű, hogy az eltörlése nem szakmai vagy pénzügyi kérdés volt, hanem tisztán politikai. Ma nem én mondom, hanem egészségpolitikusok és kórházi emberek is, hogy 2007-ben több kórházat kellett volna bezárni. Hát be lehet még. Tessék nekiállni, tessék folytatni!
Milyennek látja most az egészségügy helyzetét?
Ami igazán szomorú, hogy nem stagnálás van, nem megálltunk a szükséges, a világban, Európában alkalmazott módszerek megvalósításában, hanem visszalépés van – hátra a szocializmus felé. Az állam annyi pénzt ad az egészségügyre, amennyi marad, vagy amennyit nagyúri kedve enged. A törvényeink hatására a tb-kassza tizenöt év után egyensúlyban volt. Mára megint összebarmolták a finanszírozási rendszert, a kórházak soha ilyen rossz pénzügyi helyzetben nem voltak. Képzelje el, mi lenne, ha még fenn kellene tartani azt a fölöslegestizenhatezer ágyat, amit mi megszüntettünk. Lehetőség nyílt arra, hogy az egymással versengő patikák, a betegnek kedvezményt adjanak, ha náluk vásárolnak. Most már ezt nem lehet, mert decemberben ezt kitörölték a törvényből. Kinek jó ez? A betegnek?
Mit fog csinálni, ha most lejár parlamenti mandátuma?
Sok teendőm és tervem van. Több mint egy éve készülök egy fogyatékosoknak szánt üdülőfalu létrehozására Mórágyon, amit mi Gyermekmajor Képességfejlesztő Központnak nevezünk. Itt a mentálisan sérült vagy testi fogyatékossággal küzdő gyerek is úgy üdülhet, mint egészséges társai. A központban szeretnénk a gyerekek beilleszkedési képességét fejleszteni, és a családoknak is kurzusokat tartunk arról, hogyan tudják ők segíteni a gyermekeiket. A központot tavasszal kezdjük el építeni. Ennek a könyvnek a bevételét is erre a célra ajánlom fel.