Tíz Vas megyei falu Trianon után Ausztriához került, de a főként horvátok lakta települések 1923-ban kinyilvánították: Magyarországhoz szeretnének tartozni. A döntésben nem mindig hazafias érzelmek játszottak szerepet, hanem az, hol van a föld, az erdő vagy a szőlő. A "hűséges falvak" hazafiasságát nem nagyon díjazta Magyarország, de ezeket a településeket nem a trianoni döntés tette tönkre, hanem a vasfüggöny felépítése, amely határsávvá és zsákfaluvá tette őket. Ólmod és Szentpéterfa visszatéréséért cserébe Rendek és Rőtfalva Ausztriáé lett. Vajon ki járt jobban?
"Minket nem Trianon tett tönkre, hanem a határsáv kijelölése, majd a téeszesítés, amikor a szőlőhegyet felszántották. Mi ezt nevezzük második Trianonnak" - mondja Hergovich Vince a 106 lakosú Ólmod polgármestere. Ólmod az egyik olyan Vas megyei falu a tíz közül, amely Trianon után osztrák fennhatóság alá került, de 1923-ban visszatérhetett Magyarországhoz. Az egyezség értelmében Ólmod és Szentpéterfa újra magyar lett, a többségében németek lakta Rendeket (Liebing) és Rőtfalvát (Rattersdorf) Magyarország átadta Ausztriának.
Azért keltünk útra a kis határmenti magyar és osztrák falvakba, hogy a saját szemünkkel lássuk, milyen különbséget eredményezett a határ önkényes meghúzása az egykor szomszédos falvak között. Meg akartuk kérdezni azt is a helyiektől, vajon jó döntés volt-e, hogy Magyarországhoz akartak tartozni.
Ólmod klasszikus zsáktelepülés. Egy szűk, dombokkal övezett festői út vezet be Horvátzsidány felől az egykori határsávon a településre. Nagyrészt felújított, szinte osztrákosan rendezett házakat találunk a főutcán. "Az utca olyan, mint az egyre ritkuló bajusz. A régi házakat lebontják és csak az üres telkek maradnak" - mondja a polgármester.
Ólmod mindig horvát többségű falu volt, 106 lakosának 60 százaléka most is horvát. A faluban 17 iskoláskorú gyermek él, 70-en dolgoznak és 23 nyugdíjas van, mondja a polgármester, aki maga is horvát származású. A faluban 1968-ig volt alsó- és felsőtagozat, a gyerekek ma a szomszédos Horvátzsidányba járnak iskolába. A kis falu lakosainak száma a rendszerváltás után emelkedett. Ebben szerepe van annak is, hogy az ide költöző fiataloknak nem kell fizetni a közműcsatlakozásért és 500 ezer forint támogatást is kapnak.
A faluban van egy kisbolt, de a kocsma átmenetileg bezárt, mert nincs, aki üzemeltesse. "A vasárnapi mise után a polgármesteri hivatal egyik helyiségében leülünk, beszélgetünk és megiszunk egy pohár bort" - mondja a polgármester. A szépen felújított polgármesteri hivatalban könyvtár is működik, ahol egy részmunkaidős, nyugdíjas pedagógus dolgozik. Van orvosi rendelő, ahova heti 1-2 alkalommal jön az orvos. A faluban munkalehetőség nincs, mindenki Kőszegre vagy távolabb jár dolgozni. A busz naponta hatszor megy be a településre.
"Minket is hűséges falunak neveznek, de a falu ezért semmilyen előnyt vagy kedvezményt nem kapott az elmúlt nyolcvan évben". A polgármester szerint az elzártság és a téeszesítés súlyos következményeit ötven év múltán kezdi kiheverni Ólmod. Összesen 500 méter út hiányzik ahhoz, hogy ne legyünk zsákfalu, mondja. Az az út vezet majd át az osztrák oldalon Klostermarienberghez. Azt ugyanakkor Ólmod visszautasította, hogy a környező dombokon vezessenek el egy osztrák autópályát. Ebből nekünk semmi jó nem származott volna, elveszett volna a csend és a nyugalom..
Jobb lett volna, ha Ausztriánál maradnak? - teszem fel a kérdést Hergovich Vincének. "Persze sokat mondták itt az emberek régen, főleg az ötvenes évek után, hogy miért nem maradtunk osztrák oldalon. A rendszerváltás után mindenki látta, mennyit fejlődtek a túloldalon, a gazdák milyen jó traktorokkal járnak. Mi most az ő régi traktorjaikat használjuk. Ötven évvel előbbre tartanak, de az utóbbi húsz évben talán egy kicsit sikerült megközelíteni őket."
Ólmodtól alig húsz kilométert kell autózni, hogy átjussunk Rattersdorfba és Liebingbe, amelyeket Ólmodért és Szentpéterfáért cserébe adtak oda Ausztriának. A két falu ma három másik településsel együtt Mannersdorf an der Rabnitz járáshoz tartozik. A teljesen elhagyott, kísértetiesen kinéző kőszegi határátkelőt elhagyva azonnal érezni, hogy Ausztriába értünk. Az út ugyan láthatóan régi, de a 400 lakosú Rattersdorf osztrákosan rendezett falu, a házak egytől-egyig felújítva.
Egy kisebb bevásárlóközpontnál lekanyarodunk és megállunk. Rattersdorf egy dologban nem különbözik Ómodtól: itt sem látni egy lelket sem az utcán. A díszkövezett, díszfákkal szegélyezett főutcán két vendéglőt, egy iskolát (Volksschule) és egy tűzoltóságot találunk, ami szinte minden osztrák faluban van.
A falu szélén teniszpálya áll, mellette ápolt füvű focipálya, ahol még a sportszertár falát is frissen festették. Tribün nincs, csak egy széles eresszel fedett terasz, talponálló asztalokkal. Fontos közösségi események zajlanak itt: az emberek sörözés közben drukkolhatnak az SC Rattersdorf/Liebingnek. A belépő a meccsekre négy euró, de aki támogatja a helyi csapatot, az ingyenjegyet kap a meccsekre, olvasható a pénztár falára kifüggesztett táblán.
A bevásárlóközpont felől egy idős asszony közeledik. "Mennyit fejlődött a falu az elmúlt ötven évben?" - kérdezem tőle. "Én pont ötven éve költöztem ide, akkor nem volt se csatorna, se rendes út" - mondja az idős osztrák asszony, aki jól ismeri Rattersdorf múltját . "Mi lett volna, ha Magyarországon marad a falu?" - kérdezem tőle. "Nézze, én katolikus vagyok, nem örültem volna, ha a kommunisták nem engednek templomba járni" - válaszolja az idős asszony. Próbálunk még az utcán megszólítani két másik embert is, de amikor megtudják, hogy újságírók vagyunk Magyarországról, azonnal visszamenekülnek az udvarukat. Pedig a Trianon szót még kis sem mondtuk.
A Rattersdorf tábla után rögtön a 250 lelkes Liebing kezdődik kínos rendbe rakott farakással, szép kerítésekkel és színes, frissen festett falú osztrák típusú házakkal. Egy idősebb úr melósruhában áll biciklijével az egyik kereszteződésnél. "Gyermekkoromban a második világháború után nagyon nehezen éltünk, de a szüleim, a falubeliek, majd később én is nagyon sokat dolgoztam, hogy Liebinget minél szebbé tegyük" - válaszolja arra a kérdésre, minek köszönhető, hogy ilyen szép a falu. A hatvanas-hetvenes években nagyon sok határőr volt itt, mutat fel a hegyoldalba épített laktanyára. "A határőrök mindig idegesek voltak, mert nagyon kellett figyelniük, mi történik a magyar határon".
Bármennyire is mutatós a falu, munka helyben alig van. Az emberek Oberpullendorfba vagy Bécsbe járnak dolgozni. A gyereknek is buszozniuk kell, ha felsőbb iskolába lépnek. Mi lett volna, ha a falujuk Magyarországon marad? - kérdezem tőle is. "Tudja, mi itt a faluban mind németek vagyunk. Szerintem nekünk Ausztriában van a helyünk, úgyhogy ez jó így" - mondja mosolyogva, majd energikusan biciklire pattan és továbbhajt.
Újabb félóra autózás után egy erdőbe vágott nyílegyenes úton, az egykori határsávon érjük el a leghűségesebb falut, a communitas fidelissima címet kiérdemelt 1070 lakosú Szentpéterfát. Kohuth Miklós polgármesterrel a főtéren találkozunk, aki beszáll az autónkba és azt javasolja: ebédeljünk meg Vaskeresztesen.
"Ne a GPS után menjünk, mert aszerint ez 30 kilométer, de én tudok egy jobb utat. Csak egyenesen előre" - mondja. Elindulunk nyílegyenesen egy nem túl széles, de betonozott úton, és hirtelen az osztrák Bildeinben találjuk magunkat. Jó helyen járunk? Csak egyenesen előre, bíztat a polgármester. És tényleg, néhány perc múlva újra Magyarországon vagyunk, jön Pornóapáti, aztán Horvátlövő és néhány perc múlva már Vaskeresztesen vagyunk. Mégiscsak jó dolog Schengen.
"Mindent elkövettem, hogy ez az út ne kerüljön rá a GPS-re. Meg akartam kímélni az itt élőket, nehogy itt zúgjanak át a kamionok", meséli a polgármester az étteremben. A polgármester szerint ez az út is bizonyítja, hogy ez a környék, a Pinka-völgy egykor mennyire összefüggő terület volt, s a határ meghúzása hogy összezavarta a közlekedési útvonalakat. Dél felé ugyanígy lehet eljutni Pinkamindszentre: egy kis Magyarország, egy kis Ausztria, aztán ismét Magyarország.
Kohuth Miklós telefonja csörög, horvátul szól bele. Ő is tősgyökeres horvát, otthon horvátul beszéltek, horvát gimnáziumba járt Budapestre majd Zágrábba egyetemre. Szentpéterfa lakosságának 65 százaléka horvát. A lakosság összetétele azt mutatja, hogy Szentpéterfa élő falu, és egyelőre nem fenyegeti az elnéptelenedés: 35 óvodás és 95 iskoláskorú gyermek él itt, a 70 éven felüli lakosság aránya csak 15 százalék. A gyerekek a helyi nyolcosztályos horvát-magyar általános iskolába járhatnak, van két étterem, bolt, posta, hetente kétszer pedig orvosi, fogorvosi rendelés is.
Miért akartak a horvátok 1923-ban Ausztriától visszakerülni Magyarországhoz? - kérdezem. "Ők valahogy mindig Magyarországhoz tartozónak tartották magukat, de abban az időben főként racionális szempontokat mérlegeltek. Azt nézték például, hogy határ meghúzásával a szőlőjük ugyan Ausztriához került, az erdő és a szántó viszont Magyarországhoz, és ők inkább a szántóhoz akartak közelebb lenni. Azt is figyelembe kell venni, hogy abban az időben Magyarországnak ezen a részén jobban éltek az emberek mint Ausztriában."
"Az igazi traumát nem Trianon okozta az itt élőknek, mert a határ 1948-ig átjárható volt. Az itt élő emberek aztán egyszer csak azt vették észre, hogy be vannak zárva. Ausztria felé drótkerítés és aknazár volt, Magyarországtól pedig a határsáv zárta el őket. Szentpéterfa is klasszikus zsákfaluvá vált. Aki tehette, '56-ban elment innen nyugatra. Legalább hatszáz fiatal felnőtt disszidált, ami komoly demográfiai érvágás volt a falunak" - meséli a polgármester.
"Én a hatvanas években voltam gyerek, de Trianonról nagyon sokáig nem is hallottam semmit" - meséli az egyik ház előtt
kapálgató férfi, aki már nem lakik Szentpéterfán, csak szülei házát jár vissza gondozni. "Mikor nagyobb lettem, akkor már figyeltem, hogy nagyanyám énekelgetett trianonos nótákat, meg ha a férfiak kicsit többet ittak, akkor előjött ez a téma. Igazából nem szívesen beszéltek erről itt az emberek. Van, aki azt mondja, azért, mert mindenki látta: nem volt túl jó döntés annak idején Magyarország mellett letenni a garast."
A határsávon belüli településeket alig fejlesztették. "Ami fejlődés itt volt, az csak az emberek önerejének volt köszönhető, és a nyugatra disszidált családtagok támogatásának" - mondja a polgármester. Néhány előnye azonban volt az elzártságnak. "Itt soha nem kellett zárni az ajtókat, a kapukat, itt soha egy lopás nem történt. Idegen ember ide csak sokszoros ellenőrzés után léphetett be. A határőrök vigyáztak ránk. Ez zárt közösség volt, összetartottak az emberek" - idézi fel gyermekkorát Kohuth Miklós.
A rendszerváltás után egy évvel már megnyílt itt egy határátkelőhely. Ausztriában a magántulajdon szent és sérthetetlen. Az elcsatolt szentpéterfaiak földjeit is megtartották és visszaadták, de nem élt ezzel mindenki. "A szomszéd osztrák falvak polgármesterei most is kérik az ittenieket, hogy emberek, gyertek, itt a földetek, eltelt húsz év, legyetek szívesek végre lekaszálni és kezdjetek vele valamit." A Pinka-völgy újraegyesítése jegyében már a kilencvenes évek elején közös osztrák-magyar szennyvíztisztító is épült.
A szentpéterfaiak inkább a jövőbe tekintenek. Nem szeretik a trianoni megemlékezéseket, és a távolról jött emberek romantikus, hazafias vagy éppen revizionista fejtegetéseit sem hallgatják szívesen. Ahogy Kohuth Miklós mondja: "Mi a határok lebontásában a lehetőségeket látjuk, és az együttműködést keressük az osztrákokkal. A mi helyzetünk nagyon speciális. Ha revizionisták lennénk, az nálunk azt jelentené, hogy újra Ausztriához kerülünk."