Vasárnap hajnali fél egykor a hármas úton keresztbe áll egy szirénázó rendőrautó Miskolcon, a McDonald’s előtt, hogy a buszkonvoj, mintha csak elnöki delegáció lenne, megállás nélkül fordulhasson balra a jégcsarnok felé. A városi buszokon fáradtan, üveges szemmel kapaszkodnak a felsőzsolcaiak, mintha csak a piros hetesen nyomorognának a csúcsforgalomban. Szemmel láthatóan hidegen hagyja őket a rendőri felvezetés, és a megtisztelő útlezárás.

Éjfélkor döntötték el, hogy kitelepítik Felsőzsolcáról a nőket, az időseket és a gyerekeket, mindenkit, aki nem tud homokzsákot cipelni. Azóta Miskolc felől rendőrökkel tömött buszok mennek Felsőzsolcára, onnan pedig idősekkel teli buszok jönnek Miskolcra. A város kivezető útjain mindenhol rendőrautók villognak, katonai teherautók száguldanak át motoros rendőröket követve, olyan mintha mozgósítás lenne a miskolci Cora mellett. De legalábbis légvédelmi gyakorlat.

Sajópetriben hajnali egykor már bokáig ér a víz az úton, amin az utánpótlás érkezik a félig víz alatt álló Felsőzsolcára. A helybeli férfiak, rendőrök és pénzügyőrök erősítik a gátakat. Mindenhol partifáklyák égnek a töltéseken, amitől a falu nem katasztrófa sújtotta területre, inkább csak egy estébe nyúló kerti grillsütésre hasonlít.

A hídon túl, Alsózsolcán a rendőrök azt mondják, hogy már nem lehet eljutni Felsőzsolcára, az úton áll a víz, de azért átengedik, aki mégis erősködik. Pár kilométerrel arrébb azonban megakadt a sor, villogó buszok, katonai teherautók és közéjük szorult kisbuszok állják el az utat.

Olyan a hangulat, mint a Világok harca legreménytelenebb jeleneteiben, persze a földön kívüli fémcsápokat leszámítva. Mindenki beletörődve várakozik mindkét sávban, egy katonai Rába megpróbál hátratolatni, de elakad egy rendőrségi kisbuszban, többen megpróbálják irányítani a kocsioszlopot, de néha úgy tűnik, hogy pont ellenkező utasításokat adnak. Pedig kétszáz méterrel arrébb véget ér a dugó, kiderül, hogy nincs pánikszerű evakuáció, vagy erőltetett visszavonulás, egyszerűen csak az egyik sávot elállják a helyieket Miskolcra szállító buszok, a fennmaradó egyetlen sávon pedig egymással szembemanőverezett a két menetoszlop.

Gyalog megyünk tovább. A faluban mindenhol katonák zsákolják a homokot, az út szélén több száz rendőr cigarettázik fáradtan és elgyötörten a sötétben. Nincs káosz, de nehéz átlátni a helyzetet: az egyik mellékutcában egy férfi a katonákat keresi, hogy mégis legyen már valaki olyan kedves, és hozza ki a házban rekedt idős embereket. Az utca fél órája még járható volt, azóta méteres víz áll a járdán, de valahogy ez nem tűnt fel egyetlen illetékesnek sem. Már ha van egyáltalán illetékes.

A polgármesteri hivatal közelében éppen bontják az utat, hogy átvezessék alatta a csövet, amin keresztül majd a Sajóba szivattyúzzák az utcákon álló vízet. Egy helybeli nő idegesen kérdezi, hogy biztos kibírják-e a gátak, ha a Kis-Sajóból kilépő víz most a Sajóba kerül. Mert nem kéne az ő házaikat is eláztatni, csak azért mert a város másik fele már víz alatt van.

A helyi iskolában várakoznak azok, akik Miskolcra készülnek a jégpályán kialakított ideiglenes szállásra. Egy idős nő arról győzködi a polgármesteri hivatal egyik munkatársát, hogy túl öreg már ő ilyen hosszú buszúthoz, egyébként is asztmája van, de azután egyetlen mondat meggyőzi: Holnap reggel sem megy el a víz innen, arra nem érdemes várni.

Ennek ellenére sok százan a víz alatt álló házakban maradtak, itt-ott a homokzsákok mögött, a kertekben iszogatnak az emberek. Féltik a vagyonukat a fosztogatóktól, pedig a rendőrség fél tucat csónakkal járja az utcákban hömpölygő Kis-Sajót. A víz helyenként majdnem két méteres, nyolc ház összedőlt, több megroskadt a településen.

Elindulunk visszafelé, az egyik tócsává vált kertben egy ott ragadt, magányos kutya vonyít. Még elmegyünk egy nagy igyekezetében az árokba tolató és oldalra dőlő katonai teherautó mellett, majd jön az értelmetlen dugó, és a kitelepítettekre váró, üresen villogó autóbuszok sora.