A huszonkét éves Rontó Krisztián születése óta a Sajó mellett, az alsózsolcai cigánysoron lakik. Kilenc családtagjával él egy házban 2008. december 15-én a tornácon aprított gyújtóst, amikor a Sajó túlpartjáról keresztüllőtték. A romagyilkosságok túlélőiről szóló sorozatunkban Tiszalök, Tatárszentgyörgy, Piricse és Nagycsécs után az alsózsolcai áldozatok beszélnek.
A romák elleni támadássorozatban a rendőrség információi szerint Alsózsolca az ötödik állomás volt, és ez az egyetlen helyszín, ahol szemtanúk – a Sajóban pecázó fiatalok – látták és hallották az elkövetőket.
A támadók Rontó Krisztián medencéjét lőtték keresztül nagyjából százötven méterről. Az áldozat túlélte az életveszélyes sérülést.
A cigánysorral párhuzamosan folyik a Sajó, amiből Rontó Krisztián szerint tizenegy kilós pontyokat lehet kifogni. Ide született, és egész életében itt élt, ahogy a szülei is, ide is járt iskolába. Öt testvére van, négyen fiúk, két lánytestvérük már elkerült a háztól. A nyolc osztály elvégzése után Miskolcon tanult tovább, térképrajzolónak, a támadás miatt azonban kénytelen volt tanulmányait megszakítani. Ma szüleivel, testvéreivel, azok házastársaival és gyerekeivel, összesen kilencen laknak abban a házban, amelynek a tornácán lelőtték.
„Gyakran esett az eső, sár volt, és sötétebb, mint délutánonként szokott. Fél öt körül lehetett, kijöttem a házból, mert mondta apa, hogy vágjam össze a fát – idézi fel a másfél évvel ezelőtti történteket. – Kitettem bentről a ház elé a villanyt, és hasítottam a fát. A lépcsőre volt felrakva. Az élettársam is kint állt a lépcső tetején, beszélgettünk. Ahogy szedtem az ölembe a fát, úgy jött az első lövés. A kétéves unokaöcsém épp jött volna ki a házból, de megijedt, és visszaszaladt, én meg azt hittem petárda. Az élettársam beugrott a házba az első lövés után, de még így is érte a golyó. Szerencséje volt, csak a kabátját vitte keresztül a hasánál. Én a lépcső alján álltam a fával, eldobtam, szaladtam fel, és ahogy fordultam volna be az ajtón, akkor jött a második lövés, el is talált. A farkcsontomnál ment be, elöl jött ki. Összeestem. Olyan volt, mintha az egyik lábam nem lenne.”
Innentől nem emlékszik semmire, a szülei azt mesélik, a mentőt a szomszéd hívta, mert a családnak nincs telefonja.
Krisztiánt lefektették a szobában, édesanyja szerint a mentő több mint fél óra alatt ért ki, fiának addigra teljesen elzsibbadt a szája és a nyelve. A zuhanástól annyira bevágta a fejét a betonlépcsőbe, hogy máig mély horpadás látszik a koponyáján.
Krisztiánt a miskolci kórházba vitték, és azonnali életmentő műtétet végeztek rajta. „Annyira emlékszem, hogy a miskolci kórházban vagyok egy nagy teremben, és altatót vagy nyugtatót kaptam. Az intenzíven tértem magamhoz. Másfél hónapot voltam kórházban.” Azóta is sántít, az orvosok szerint a medencéjét annyira roncsolta a golyó, hogy később rosszabbodni fog az állapota.
A támadás után harmincötezer forint támogatást kapott, azt mondja, a lábadozásához szükséges gyógyszerekre, de ezenkívül semmit sem tud arról, hogy halad az eljárás, tőlünk érdeklődik az elfogott debreceni férfiakról. „Kártérítést nem kaptunk – mondja az édesanyja, Rontó Barnáné –, azt sem tudjuk, hogy áll a nyomozás, hogy folyik-e bármilyen eljárás. Nem állunk úgy, hogy ügyvédet fogadjunk.”
Rontó Krisztián a támadás előtt tanulmányai mellett otthonától meglehetősen messze, Nagykanizsán és Zala megyében dolgozott, alkalmi munkákat végzett: bérházak szigetelésével foglalkozott, takarított, kőművesek mellett és autópálya-építkezéseken is dolgozott.
Kislánya öt hónapos. A támadás óta egyáltalán nem tud elhelyezkedni, pedig nagyon szeretne. „Tud mindenki a sérülésemről és a vállalkozók nem visznek el. Azt gondolják, nem bírom.”