A mai Magyarország ezer ponton támaszkodik a dualizmus, a boldog békeidők vívmányaira. Akkor alakult ki a polgári, kapitalista, demokratikus Magyarország intézményrendszere, és akkor jöttek rá a politikusok, hogy ebben a rendszerben hogy lehet a legtöbbet lopni. Cieger András történész könyvet írt a korszak korrupciós ügyeiről, és csak úgy mellékesen azt is megmutatta, hogy már 150 éve is pont ugyanaz rohadt Magyarországon, mint ma.
Amikor Andrássy Gyula miniszterelnök megtudta, hogy Budapesten hamarosan új sugárút épül, gyorsan vett néhány telket ott, amerre szerinte mennie kellett a főváros új ütőerének. Később minden befolyását latba vetve azt is elintézte, hogy a nyomvonalat tényleg erre jelöljék ki, pedig nem ez lett volna Budapest számára az ideális megoldás. Miután az útban lévő telkeit az állam kisajátította, Andrássyt természetesen bőkezűen kárpótolták. A sugárút olyan szép lett, hogy el is nevezték Andrássy útnak. Cieger András „Politikai korrupció a Monarchia Magyarországán“ című könyvéből számtalan hasonlóan színes sztorit lehetne idézni, amelyekben az egykori nagyok, akiknek dicsőségét ma köztéri szobrok és utcatáblák hirdetik, mindent megtettek, hogy a közjó szolgálata helyett a saját pecsenyéjüket sütögessék.
A múlt, valamint annak tanulságai iránt érdeklődő magyar olvasóközönség számára remek hír, hogy a jelek szerint van egy fiatal történészgeneráció, amely a szakmai igényességből semmit nem engedve, kifejezetten olvasmányosan dolgoz fel közérdeklődésre joggal számot tartó témákat. Ilyen volt Ablonczy Balázs talán kereskedelmileg is sikeres, Trianon legendáit feldolgozó munkája, és ilyen most az 1973-as születésű Cieger András rövid, könnyen emészthető, ugyanakkor alapos, és a mai újságolvasó számára sok helyen revelációszerű erővel ható könyve.
Hiába hangzott el többször a könyv május 12-i bemutatóján, hogy az írónak nem volt szándéka bármiféle párhuzamot vonni a mai közállapotokkal, minden bizonnyal még a legszigorúbb történészprofesszorok is folyamatosan vonni fogják ezeket a párhuzamokat olvasás közben. A múlt és a jelen iránt kicsit is érdeklődő olvasó az alig 200 oldalas, és a részletekben csak ritkán (de azért néha igen) elvesző könyv forgatása közben viszont elsősorban csak tátott szájjal fog ámuldozni. Nem is azon, hogy az egykori dicsőséges államférfiak esetenként milyen gyarlók voltak, hanem hogy módszereik, valamint a teljes hatalmi rendszer működése, milyen kísértetiesen hasonlítottak a mai viszonyokra. Hogy a könyv borítójára a szintén nem feddhetetlen Széll Kálmánt ábrázoló karikatúra került, az ugyan csak véletlen, ettől viszont tökéletesen megadja az alaphangot.
Az ember mindig elcsodálkozik, hogy az ókori görögök már mindent feltaláltak, ami fontos, a demokráciától kezdve a színjátszáson át a legváltozatosabb szexuális praktikákig. Ugyanilyen érdekes, hogy 1867-1918 között a magyar politikusok megírták a hazai korrupció máig változatlanul érvényes kiskátéját.
Annyira mégsem meglepő ez annak fényében, hogy a dualizmus fél évszázadában alakult ki a modern Magyarország alapvető struktúrája. Ekkor született meg a sajátosan magyar demokrácia, a sajátosan magyar kapitalizmus, a sajátosan magyar parlamentarizmus intézményrendszere, a sajátosan magyar nyilvánosság, és persze a sajátosan magyar politikai korrupció is. A könyv a korrupciónak csak a politikai válfajával foglalkozik, és azon belül is a legszűkebb elitre koncentrál, így a vidéki urambátyám világról és a korabeli versenyszféra visszásságairól keveset tudunk meg. A hal azonban már akkor is a fejétől bűzlött, és nyilván ezek voltak a kor legnagyobb botrányai, úgyhogy ez a szelekció nem hagy az olvasóban hiányérzetet.
Cieger nem sorolja fel az összes piszkos ügyet – ez lehetetlen feladat is lenne –, csak néhány tipikus esetet jár alaposan körbe. Könyve végén pedig azt mutatja be, hogy az egyes korrupciós botrányok mennyire hasonló forgatókönyvek szerint zajlottak le. A kutatómunka nem volt könnyű, mivel a leghasznosabb forrásnak politikusok és újságírók naplója és magánlevelezése bizonyult. Az ezekből vett, kíméletlenül őszinte idézetek sokat dobnak a könyvön. Ahogy például Lónyay Menyhért azt bizonygatja, hogy ő csak a nemzet érdekét tartotta szem előtt, és puszta véletlen, hogy az így kijelölt vasúti nyomvonalak pont nagyon jól jöttek az ő családja birtokainak, az elvakultságban és cinizmusban bármelyik mai pártszóvivőnek becsületére válna.
Akárcsak ma, a dualizmus korának politikai vezetői is egy régebbi rendszerben nőttek fel, és a feudális reflexek alapvetően kihatottak viselkedésükre. Akárcsak ma, a legjobban lopni gigantikus, infrastruktúra-fejlesztő beruházásoknál lehetett, csak akkor a Kőröshegyi völgyhidat úgy hívták, hogy gömöri vasút. Sőt, még PPP-jellegű beruházások is voltak. Akárcsak ma, az egymással szemben álló politikusok pontosan tisztában voltak egymás piszkos ügyeivel, ám a sajtóban és az ülésteremben célozgatáson a legritkább esetben léptek túl. Közben pedig, akárcsak ma, azért gondosan gyűjtögették egymásról az információmorzsákat, hogy ha szükség van rá, bármikor ki lehessen borítani a bilit.
Akárcsak ma, a dualizmus magyar sajtója is béna kacsa volt. A korrupciós ügyek soha nem oknyomozó újságírók munkájának eredményeként kerültek nyilvánosságra, hanem ha valakinek a politikai érdeke úgy kívánta, hogy érdemes volt kirobbantani a botrányt. Akárcsak ma, akkor is voltak a kormány talpát nyaló újságírók, akik megfeddték a mocsokban turkálni merő kollégáikat, és volt a sajtónak egy fiatalabb generációja is, amely nem ismert tabut, cserébe viszont ritkán jutott túl a nagyhangú demagógián. Akárcsak ma, akkor is voltak a sajtó által démonizált kiváltságos csoportok, csak nem offshore-lovagoknak és oligarcháknak hívták őket, hanem frakkos bandának. És volt persze feltüzelve törni-zúzni is képes budapesti közönség, csak ők még a Nemzeti Kaszinót ostromolták meg, amikor elszakadt a cérna.
Cieger András könyvében azonban nem az egyes botrányok, de még nem is a maihoz hasonló egyes trükkök taglalása üti leginkább gyomorszájon az olvasót, hanem a politikai-gazdasági bűnözés rendszerének kísérteties hasonlósága a dualizmus és a rendszerváltás utáni Magyarország közt. Persze a demokratikus játékszabályok nyilván a világon mindenütt kedveznek egy bizonyos bűnözői gyakorlatnak, és az emberi hitványság, a kapzsiság és a hatalomvágy sem csak a magyarok sajátja, mégis a könyvből kirajzolódó kép annyira egybe vág azzal, ami nálunk ma folyik, hogy lehetetlen elhessegetni a gyanút: ez a magyar út.
A monarchia korrupciójának kiindulópontja egyértelmű: a politikusok meg akarták nyerni a választásokat. Akkor még csak a lakosság elenyészően kicsi, jóval tíz százalék alatti aránya szavazhatott, így az ő meggyőzésük még direkt módszerrel ment. A voksokra ácsingózó képviselőjelölt egyszerűen megetette-megitatta a sok legatyásodott helyi kisnemest, beígért egy új harangot a templomnak, aztán ha ellenfele kevesebbet kínált, meg is nyerte a választást.
Voltak kísérletek a vendégeltetés rendszabályozására, olyan meddő vitákkal, hogy például szivart adni ér-e a választóknak, hiszen a nikotinista számára az ugyanolyan igény, mint az evés-ivás. Voltak olyanok is, például Károlyi Mihály, aki igyekezett is betartani a papíron szigorú játékszabályokat, ám őt éppen saját miniszterelnöke, Széll Kálmán figyelmeztette, hogy igazán lehetne bőkezűbb a választóival.
A választók lekenyerezése azonban olyan sok pénzbe került, amennyit legális úton nem lehetett a kampányra fordítani, így titkos pártkasszákra volt szükség, még titkosabb eredetű befizetésekkel, hogy finanszírozni lehessen a dőzsölést. Ma már ez nem pont így megy, ám az általános választójoggal tulajdonképpen csak annyi változott, hogy a titkos pártkasszákból nem a kevés szavazó ebédjét fizetik, hanem a tömegek meggyőzésére szánt reklámkampányokat, és az ezekhez szükséges tanácsadók, stylistok és egyéb segítők hadát. Cieger könyvét elolvasva egyértelmű, hogy akárcsak ma, a dualizmus korának Magyarországát is a legjobban a szándékosan betarthatatlan pártfinanszírozási szabályok rohasztották.
A pártkasszákat, és a magánszorgalomból saját magukat is gyarapító politikusok zsebét pedig 130 éve is csak úgy lehetett megtömni, ahogy ma. A magánszférának tett szívességekkel, amelyekért a jutalmazott cégek (vagy éppen nemesi címmel kitüntetett magánszemélyek) nagyon hálásak voltak. Fizetett a vasútépítő cég, ha állami megrendelést kapott, igazgatótanácsába nevezte ki a a minisztert a bank, ha jó üzletet tudott kötni a magyar állammal.
Az egészen átlátszó ügyekről, a semmiből szerzett irdatlan vagyonokról persze a sajtó is beszámolt, és a nagyközönség is tudott. Már a kiegyezés utáni első években kialakult az a kép a magyar közvéleményben és a politikusokban egyaránt, hogy a rendszert annyira áthatja a korrupció, hogy nélküle nem is lehet semmit elérni. Pedig ez akkor még nem is volt feltétlenül igaz, ám ennek a mítosznak a hatására gyorsan tényleg mindenki ezt az utat választotta. Kicsit mint a páciens, aki nem hiszi el, hogy létezik orvos, aki nem fogad el hálapénzt, és addig erőlteti a dolgot, míg tényleg senkit nem gyógyítanak meg kenőpénz nélkül.
Cieger világosan bemutatja, hogy a Monarchiában kirobbanó korrupciós botrányok forgatókönyve mindig ugyanolyan volt, és kísértetiesen hasonlított a mai ügymenetre. Illetve akkor legalább párbajok voltak, és speciel ezt a hagyományt a mai média világában érdemes lenne visszahozni. A hajnali tisztásokon egymásra pisztolylövéseket leadó parlamenti képviselők és hírlapírók remekül mutatnának a tévében.
A párbajokban szerzett sebesüléseken kívül a korrupciós botrányokban érintett politikusoknak a legritkábban kellett komoly következményekkel számolniuk. Aki lebukott, annak a legrosszabb esetben is csak lemondania kellett, erkölcsileg vagy anyagilag megsemmisülnie szinte soha. Sok botrány főszereplője tért vissza néhány évnyi kellemes vakáció után a politikába vagy esetleg a kormányba, ízlés szerint valami kellemes nagyköveti székbe.
A rendszer mindent elkövetett azért, hogy ha valaki le is bukik, az ne rántsa magával a teljes, korrupt építményt. Egy gyors lemondással elejét lehetett venni, hogy akár az ellenzék, akár a közvélemény tovább érdeklődjön egy konkrét ügy után. Amikor már nem volt mit tenni, és fel kellett állítani egy parlamenti vizsgálóbizottságot, az olyan lassan dolgozott, annyira elveszett a részletekben, és annyira nem volt hajlandó vagy képes a politikai intézményrendszerbe kódolt bűnözéssel foglalkozni, hogy amikor évek után előállt valami megállapítással, már senki nem figyelt oda. „Nálunk a nagyon ritka leleplezések is voltaképpen még nagyobb panamákat lepleznek“ – írta Ady Endre, akinek szavait a mai újságok olvasói is megszívlelhetik.
Cieger András könyvét mindenkinek el kell olvasnia, akit érdekel, hogy milyen Magyarországon – és persze szinte mindenhol – a hatalom. Aztán az optimisták gondolhatnak arra, hogy most már jobb a helyzet, és az átalakuló nyilvánossággal, a Twitterrel, a Wikileaks-szel és a többi friss fejleménnyel pedig csak még jobb lesz. A realisták reménykedhetnek, hogy talán a mai újságírók és politikusok is írnak titkos naplókat és bizalmas magánleveleket, amelyekből a 22. század történészei majd pontosan rekonstruálhatják, hogy mi volt az UD Zrt., miért került 30 milliárdba a Margit híd felújítása, és mely rég halott politikusok segítették az olajmaffia működését az 1990-es években. A pesszmistáknak meg minden bizonnyal elég lesz annyi, hogy a magyar demokrácia különböző korszakai mindig is ilyenek voltak, és ilyenek is lesznek. Valamint hogy a velejükig rohadt rendszerekből menthetetlenül Horthyk, Szálasik és Kádárok következnek.
(Cieger András: Politikai korrupció a Monarchia Magyarországán. Napvilág Kiadó, 2011, 3600 Ft.)