2006. október 23-án volt egy jelenet, ami soha nem felejt el senki, aki látta: egy tank elindult az Erzsébet téren, és egyenesen a rendőrsorfalig ment. A felvétel legendás lett, bejárta az egész világot. A kétezres évek legnagyobb utcai performanszát egy seregélyesi műszerész, Horváth György vitte véghez, aki azóta visszavonultan él kutyájával, és nem érzi hősnek magát, bár néha még 56-os veteránok is arról beszélnek neki, hogy lázba jöttek az akciótól. Az Indexnek testvére rejtélyes haláláról, a nemzeti mozgalmakról és arról mesélt, a pillanat hevében indította el a tankot. Az interjú közben pedig remegtek a ház falai, pedig harckocsik nem voltak a közelben.
“Ezt még soha nem kérdezték meg tőlem” - mondja elgondolkodva Horváth György, amikor arról érdeklődünk nála, miért ment ki tüntetni 2006. október 23-án. Pedig lett volna miért megkérdezni tőle.
Horváth aznap a kétezres évek legnagyobb magyarországi utcai performanszát adta elő azzal, hogy mozgásba hozott egy kiállított T-34-es tankot az Erzsébet téren, majd 150 métert megtett vele a tüntetők között, végül megállt a rendőrsorfalnál. Az erről szóló felvétel bejárta a világsajtót, a CNN-től a BBC-ig mindenhol címlapon volt a magyar tank története. És hogy készült-e arra Horváth, hogy egy kicsit történelmet fog írni aznap? “Dehogy készültem. Előző nap még a vakolással foglalkoztam itthon, aznap pedig egy barátommal felmentünk október 23. miatt.”
A műszerész végzettségű Horváthból azért nem lett világsztár, azóta is visszavonultan él Seregélyesen kutyája társaságában. Néhány hete volt a hetvenedik születésnapja, büszkén mutatja, hogy több barátjától is tankmodelleket kapott ajándékba, és “egyik se kínai”. Házának belseje tele van ehhez az emlékhez kötődő tárgyakkal, ott van a falon az Árpád-sávos zászló, ami aznap volt nála, a sapkája aznapról és több kitüntetés.
De térjünk vissza arra, miért is ment ki aznap. Horváth messziről kezdi a mesélést, ráérős, öreguras tempóban, de ahogy mondja, sokszor a régi történeteknek nagyobb szerepe van, mint annak, hogy mi történt akkor.
“Már a kilencvenes évek elején nemzeti mozgalmak tagja voltam és meg kell mondjam, nem tetszik, hogy egyenruhás bűnözőknek nevezik az ilyeneket most. Főleg Szíjjártó, aki még madzagon húzta a konzervdobozt, amikor mi már a hazáért dolgoztunk.”
Horváth aztán még régebbre megy vissza a múltban - azt mondja, radikálisnak vallja magát, többek között családi okokból. “Szüleim gyakran beszélgettek Trianonról, gyerekként belém ivódott a nemzettudat. Az ötvenhatos forradalom idején tizenöt éves voltam, emlékszem mindenre. Már akkor sem szerettem a szocializmust, de 1971-ben utáltam meg végleg.” A kettő között, 1959 és 1962 között volt katona is, ott tanult meg tankot vezetni. 71-ben aztán családi tragédia történt.
“Testvérbátyám, aki a Tolna megyei téesz főkönyvelője volt, máig tisztázatlan körülmények között meghalt, hivatalosan öngyilkos lett. Egy hónappal a halála után találták meg". Horváth elment a helyi rendőrségre, hogy megtudjon valamit. “Máig pontosan emlékszem, mit mondtak. Egy kicsontosodott ÁVH-s volt, és azt mondta, nézze Horváth, az ügy irattárazva lett, a család fordulhat bírósághoz, de a rendőrség úgyis csak azokat az adatokat adja ki, amiket jónak lát.” Ezután már a munkahelyén sem csinált nagyon titkot abból, mi a véleménye a rendszerről, amivel volt is, hogy rosszul járt, a nyolcvanas években például egy fontos utazása előtt vonták be az útlevelét.
Azt mondja, október 23. mindig is fontos volt neki. 2006-ban nem a tüntetések miatt ment Budapestre, bár a napi politikát akkor is követte, hanem a Vér és Becsület szervezet gyűlésére mentek egy barátjával. Napközben mások is csatlakoztak hozzájuk, ittak egy sört a Magyar Sörözőben a Corvin köz közelében, de ekkor még mindig nem volt szó semmilyen forradalmi cselekményről.
A városban járva aztán a Deák tér közelében látta, hogy “igencsak lőnek”, és a környék tele van tüntetőkkel. Hamar elvesztette ismerőseit, és repültek felé a könnygázgránátok. “Megmondom őszintén, én is tapostam el könnygázgránátot, ezzel a cipővel itt” mutat rá fekete bőrcipőjére. Sőt, ekkor derül ki, hogy igazán felkészült az interjúra, pontosan úgy öltözött fel, ahogy aznap volt. Fekete nadrág, zöldesszürke pulóver, és ekkor leemeli a falról aznapi sapkáját is, és teljes lesz az öltözet.
Ekkor vette észre, hogy arrébb tolják az Erzsébet téren kiállított tankot (amit egyébként korábban a Szabadság, szerelem című film forgatásához használtak). Akkor már többen álltak a tetején, őt pedig elkapta a nosztalgia. Gondolta, felmászik rá.
Épp ahogy felmászott rá, hallotta, hogy leverik a lakatot és már be is lehet jutni a tankba, így be is mászott kíváncsiságból. “Nem kell ezt túlmisztifikálni. Láttam, hogy be lehet indítani, ami nem nehéz dolog, ezért beindítottam. Aztán kiszóltam, hogy menjenek el az útból és elindultam. Ennyi a történet.” Horváth azt mondja, ha nem lett volna ennyire könnyű minden, nem lehet elindítani a tankot vagy nem tolják ki az utcára, ő magától biztos nem csinál semmit. De ha már ott volt, előjöttek fiatalkori emlékei.
Ahogy elindult, többször lelassított, aztán újraindult, “elkezdte érezni a felelősség súlyát”. Menet közben elsodort egy hirdetőoszlopot, de más kárt nem okozott, és ami a legfontosabb, nem sérült meg senki. “Ez a legnagyobb szerencsém. Ahogy az életemben minden fontos helyzetben, az Isten itt is fogta a kezem. Később a tárgyaláson is azt mondták, nagyon örülhetek, hogy így történt.”
Horváth azt mondja, ő maga döntött úgy, a rendőrök előtt leállítja a motort és nem azért állt le, mert kifogyott volna az üzemanyag. Ekkor már lőtték folyamatosan vízágyúval, de nem tudtak betalálni a nyíláson. Amikor leállt, a rendőrök felmásztak a harckocsira, ütni kezdték Horváthot és ordítottak, hogy szálljon ki.
“Nem tudtam kiszállni, mert rajtam volt egy hátizsák, és közben ütöttek is. Akkor az egyik rebiszes elővett egy nagy kést, először még én is megijedtem, mit akar vele. A hátizsák pántját vágták le, és kirángattak.”
Mintha csak a tank dübörgésé jelenne meg élőben, beszélgetés közben többször is megremeg az egész ház. Az épület előtt kátyús maradt az út, ami nagyon forgalmas, így minden autóbál beremeg az egész. “Látják, ez nem rend, hogy így lehet hagyni az utat. Én pedig a rend pártján voltam egész életemben.” Aztán újra megremeg a ház, Horváthnak pedig így telik minden napja.
A rendőrök a földön ütötték, rugdosták őt. “Amikor ráléptek a kezemre csizmában, akkor azért felszisszentem. Az egyik rendőr szólt oda végül, hagyjátok, már nem fiatal.
De hát mire számított, kérdezzük. Hiszen ő maga is azt mondja, a rend pártján áll, mit gondolt, mit csinálnak a rendőrök, ha tankkal megy feléjük. Horváthot azonban nem lepte meg a fellépés. Sőt, azt mondja, sokkal rosszabbra is számított. “Én azt hittem,éles lőszert is használnak, azért is hajoltam félre, amikor végül csak vízágyúval lőttek.”
Kórházba került, aztán le is tartóztatták, ahol Novák Előddel, a későbbi jobbikos képviselővel volt egy cellában. Története viszont addigra már bejárta a világot.
“Később azt kérdezték tőlem, miért nem hagytam el a tankot, miután elindítottam. Szerintem abból lett volna az igazi tragédia. Ha azok a fiatalok ott átveszik, ők biztos nem állna meg a rendőrsorfal előtt.” 2009-ben végül közúti veszélyeztetésért, a jármű önkényes eltulajdonításáért és rongálásért egy év nyolc hónap felfüggesztett börtönt kapott, három évre bevonták a jogosítványát és 400 ezer forint kártérítést kellett fizetnie. Utóbbit a “nemzeti oldal” dobta össze neki, azt mondja, nem tudja, miből fizette volna egyébként, mert 80 ezer forint a nyugdíja.
Az élete egyébként nem változott meg. Radikális volt korábban is, az is maradt, belépett például a Magyar Gárdába. A szervezetbe, amit egyébként szerinte nem lehet feloszlatni, és annak ellenére, hogy most már nem vonulhatnak nyilvánosan, ugyanúgy összejárnak és él tovább a gárda. Egyébként nem szeret szerepelni, nem mutogatja magát ("nem érzem hősnek magam") és nem is jár el sokat otthonról. “Most éppen Horthy életéről olvasok egy könyvet, eddig nem sokat tudtam róla, gondoltam, utánaolvasok.”
Olyanok azért sokan vannak, akik felismerik és gratulálnak neki. “Egyszer a Népligetnél jöttek oda hozzám, hogy én vagyok-e.” De aminek a legjobban örül, az az ötvenhatosok elismerése. “Voltak, akik azt mondták, egészen lázba jöttek, amikor látták a felvételt, mert olyan volt, mintha tíz percre újraéledne a történelem. És tényleg ilyen volt.”
Horváth azt mondja, nem bánja, hogy aznap elkapta a nosztalgia szele. “Nincs miért bocsánatot kérnem. Tőlem sem kértek soha semmiért, a felelősséget pedig vállaltam.”