A földikutya nem egy talajszint alá kényszerített dakszli, hanem egy olyan rágcsáló, ami komolyabb edzés nélkül nyerne a cukiság-világbajnokságon. A dél-alföldi Homokháton jártunk, ahol két ilyen, élőben szinte soha nem látható, ritka, ősmagyar emlőst engedtek vissza a szabadba. Persze két nappal korábban az újságírók kedvéért fogták be őket, de akkor is szép volt!
Hitetlenkedve szokta olvasni a rovarjelmezben smároló japánokról meg az egymást felfaló ukránokról szóló híreket? Csak azért hitetlenkedik, mert nem látott még közelről magyar tévéstábot! Gond nélkül a szülő anya hasára állítják a statívot, ha onnan jobb a kép. Az egyik földikutya csak annak köszönheti az életét, hogy Csorba Gábor főmuzeológus az utolsó pillanatban kiragadta a tévések karmaiból, akik épp kiszedték volna a ketrecéből, így végül meg lehetett tartani az eseményt, aminek a kedvéért meghökkentő mennyiségű médiaipari dolgozó taposta az Ásotthalom környéki homokot.
Ezúttal sajnos nem egy kereskedelmi tévés stábot, hanem két délvidéki földikutyát engedtek vissza a föld alatti üregeibe.
Értelmetlen adatokat kedvelő és állatszinten is nacionalista olvasók, figyelem! A földikutya annyira magyar, hogy hozzá képest Hegedüs Lorántné egy davenoló Kiskabos. Most fedezték fel, hogy 5 olyan, különálló faja van, amik a Kárpát-medencében alakultak ki és az egész világon csak itt fordulnak elő. A földikutya ennek ellenére nem hord idióta nemezsüveget és büntetően drága reflexíjat, sőt még szemet és fület sem. Viszont szép hosszúkás testformája van, apró lábakkal. Emiatt úgy néz ki, mint egy kitömött, prémes zokni vagy egy jó nagy bundás hernyó.
A földikutyák, név szerint Remény és Sejlő, az Ásotthalom Gátsori Tanyamúzeumban, azon belül két, forgáccsal teli hörcsögketrecben várták, hogy az újságírók megismerkedjenek velük, aztán a kutatók szabadon engedjék őket. Az első reakció általában a „csak ekkora?" volt, mármint az újságírók reakciója az ősmagyar emlősökre és nem fordítva, később azonban mindenki szerelembe esett a rózsaszín orrú szőrhurkákkal.
Minél többet tud meg az ember a földikutyáról, annál kevésbé érti, hogy miért a szerencsétlen csehszlovák vakond ül még Európa cukiságtrónján. A földikutya eleve nem ás, hanem pompás fogainak segítségével áteszi magát a talajon, aminek egy 100 métert is elérő hosszúságú, remekül karbantartott járatrendszer a végeredménye. A földikutya utálja a többi földikutyát, de néha azért megdugná őket. Ilyenkor fogja magát, és nekiáll a falat fejelgetni. Addig dübörög a homlokával, míg oda nem jön egy szexéhes cimbora, és máris kezdődhet a gátlástalan üzekedés.
Gátlástalan, hiszen a többiek nem látnak semmit és külső fülkagylók híján a mocskos szavakból sem hallhatnak sokat. A vakond túrása akkora, mint egy jobb tehénlepény, a földikutyáé, mint egy kiadós mamutszar. Mit tud a vakond? Eszetlenül sipítozni és egész nap a kisegérrel lógni. Bezzeg a földikutya hat kilogramm földet tud felemelni a fejével. Praktikus képesség, ha az ember súlyzózni akar egy földalatti járatban, de csak 3 centi hosszú a keze. Ja, és a földikutya pusztán a fal fejelgetésével meg tudja állapítani, hogy merre található valami akadály a talajban, sőt még azt is kiszaszerolja pár homlokkoppintással, hogy képes lesz-e átrágni magát az Ismeretlen Akadályon.
A földikutya a lelke mélyéig sváb állat. Annyira tüchtig, hogy emiatt lehetséges egyáltalán megfogni. Németh Attila ELTÉ-s kutatótól megkérdeztem, hogy ha egyszer sosem jön a felszínre, cserébe viszont akár négy méter mélyre is leás, hogyan tudták elkapni. Németh erre elmesélte, hogy a földikutya annyira kínosan ügyel a járatai tisztaságára, hogy ha egy felszínközeli folyosót ásóval beszakítanak, hamarosan megjelenik rendet tenni, hogy aztán nagytakarítás helyett egy sajtótájékoztatón találja magát.
A tájékoztató legmesebelibb pillanata az volt, amikor Maczkó József kelebiai polgármester mindenkit felszólított, hogy „próbáljuk nem cinikusan kezelni" a földikutyát. Minden cukiságrajongó nevében mondhatom: hála a jó istennek!
A legmeglepőbb pedig az volt, amikor Csorba Gábor, a Természettudományi főmuzeológusa egy olyan tréfás videóval indította az előadását, amin egy bűbájos prérikutya hirtelen tökön harapott egy japán iskolást. A délvidéki földikutya ilyet sosem csinál, mert a Kelebia-Ásotthalom-Szabadka háromszögben még a Spalacidae-knél is ritkábbak a japán iskolások.
És amúgy is. Ha az extrém időjárás vagy a táplálékhiány nem kényszeríti, a földikutya soha nem jön elő a föld alól. Arról, hogy egyáltalán létezik, kizárólag a hatalmas túrásai alapján tudhatunk.
Különleges életmódja miatt a földikutyában senki és semmi nem tud kárt tenni, kivéve a legelszántabb kiskerttulajdonosokat, akik néha agyonvernek egyet-egyet ásóval, a cukiságbajnok mégis a kihalás szélére sodródott, mivel az élethez semmi más nem kell neki, mint egy nem felszántott gyepes rét vagy tisztás, amiből viszont alig maradt Magyarországon. Bezzeg 1850-ben még az Andrássy úton is találtak földikutyát építkezés közben. Barátunk ezért már a kritikusan veszélyzetett állatok klubjának a tagja, olyan nagymenő haldoklók társaságában, mint az óriás panda vagy a gorillafélék.
Ásotthalmon csak 2008-ban fedezték föl, hogy élnek itt földikutyák, sőt utána azt is, hogy a délvidéki valószínűleg önálló faj. Európában nem szoktak vadonatúj emlősfajokat felfedezni, Németh Attila ennek megfelelően begerjedt földikutyaként rezgett az izgalomtól, amit tökéletesen meg is értettem. A visszaengedést azért szervezték, mert 1,7 millió forintot nyertek pályázaton, többek között az állat népszerűsítésére. A környéken 16 hektáron 200 állat él, ami a faj összes létező példányának háromnegyede. A 90 százalékuk nem védett területen lakik, de a pompás logikával megszerkesztettt törvény nem teszi lehetővé, hogy a természetvédelmi hatóság megvásároljon egy még nem védett földdarabot.
Végre ott álltunk Remény és Sejlő lakhelyén, a tanyasortól nem messze, a szerb határ közelében elterülő, mindenféle túrásokkal pettyezett, smaragdzöld réten. Krnács György természetvédelmi őrkerületvezető ásójával felnyitotta Sejlő túrását. A házigazda kettőt szimatolt, aztán el is tűnt a nyílásban. Utána jött Remény, akiről közben megtudtam, hogy óriási szívatás áldozata, mert igazából nem is most fogják elengedni, csak egy nappal és egy rakás vizsgálattal később. Őt Csorba Gábor tette le a fűbe, ahol meglepő vehemenciával elindult a paparazzik gyűrűjében, mint valami kevésbé szőrtelenített Lady Diana, hogy hirtelen megpróbálja berágni magát a talajba. Csorba nem engedte neki, mint megtudtam, azért, mert ha a földikutya félig beásta magát a földbe, úgy megkapaszkodik a lófogával, hogy csak egy földkocka kiásásával lehet kiszedni onnan.
Szédítő élmény volt élőben látni a földikutyát, és még szédítőbb belegondolni, hogy a kőolajnál is mennyivel értékesebb dolog rejlik a dél-alföldi homok alatt. A földikutyára óriási turisztikai és gyerekbizniszt lehetne alapozni. Lehet-e megnyugtatóbb dolog egy földikutyamegfigyelő túránál, különös tekintettel arra, hogy a célállat váratlan felbukkanásával véletlenül sem fog szívrohamot okozni a tehetős floridai nyugdíjasoknak? A megfigyeléshez mindössze le kell heverednünk egy kies rét gyöpére, fülünket a földre tapasztani, majd pihentető álomba merülni az oxigéndús homokháti levegőn.
A gyerekbiznisz még ennél is kecsegtetőbb, a földikutyából a Kisvakondnál hússzor aranyosabb mesehőst lehetne faragni. A mesehős igen egyszerű testformája miatt pedig a legdebilebb vidékek munkavállalói is képesek lennének a Kisföldikutya-babák előállítására. Hogy ne csak a levegőbe beszéljek, befejezésnek íme négy vázlat, sorrendben a jókedvű, a szomorú, a divatbuzi és a gonosz földikutyáról. Jó mesekitalálást mindenkinek!