Meglepődhetett az a két szakadtas férfi, akik ordítozásba fogtak péntek reggel a Miskolc központjában lévő 1-es posta előtt, hogy másodperceken belül négy rendőr vette őket körbe. Rosszkor, rossz helyen voltak. Pechjükre a posta melletti sarkot választotta a polgármesteri hivatal arra, hogy megtartsa a közrendvédelmi újítást beharangozó sajtótájékoztatót. Úgyhogy éppenséggel pont itt volt a polgármester, a helyi Fidesz-frakció vezetője, a négy rendőr és még két közterület-felügyelő is.

„Mi a csendes többség pártján állunk” – mondta a helyzethez abszolút passzolóan a polgármester, Kriza Ákos, aki sajnos annyira csendesen beszélt, hogy a forgalmas út mellett, a buszdübörgésben nem volt könnyű érteni. A lényeg szerencsére már a meghívóból és a korábbi sajtóközleményből kiderült: április 11-én megállapodott a Magyar Posta Zrt., a Miskolci Polgármesteri Hivatal, a Miskolci Rendőrkapitányság, a Közterület-felügyeleti és Rendészeti Osztály és a polgárőrség arról, hogy Miskolcon megszűnik a pénzkifizetés közterületen. A pénteki volt az új rend első napja.

A polgármester elégedetten nyugtázta, hogy azok az emberek, akik a kifizetésekkor a posta előtt gyülekeztek, és "rángatták, inzultálták" a postásokat, már nincsenek itt. A pénzüket ezentúl – ahogy ezt a törvény egyébként eddig is megkövetelte - csak a lakásukon vagy a postán kaphatják meg. Vagy épp a hajléktalanszállón, mint a két hangoskodó, akikről utóbb kiderült, hogy lakcím nélküliek voltak. Át is irányították őket oda a rendőrök, akik nemcsak a sajtótájékoztató kedvéért jöttek a helyszínre. Az új rendszerben rendőrök, közterület-felügyelők és polgárok fognak álldogálni a kifizetésnapokon a postáknál, ha kell, egy darabon el is kísérik a kézbesítőket.

Miután Kriza Ákos még elmondta, hogy azt reméli, Miskolc újra csendes város lesz, Kiss János, a Jogi, Ügyrendi és Közbiztonsági Bizottság elnöke, a miskolci Fidesz frakcióvezetője is beszélt egy kicsit. Szerinte ez a változtatás egyszerre három ponton enyhít a problémákon. Először is hasznos lehet a segélyre várókat követő uzsorások ellen, másodszor javítja a postások személyes biztonságát, harmadszor pedig a város szubjektív biztonságérzetét is növeli.

A postások nagyobb bajba azért eddig se nagyon kerültek Miskolcon. Legalábbis komolyabb atrocitásról nem tud Forgóné Tar Teréz, az 1-es számú posta vezetője. „A kézbesítőink tudják ezt a kört kezelni” – mondta. A kezdeményezésnek viszont szerinte örülnek, mert kellemetlenség azért így is volt bőven. A segéllyel útnak induló kézbesítőt szerinte „körbekapták rögtön, még a lámpáig sem ért”. A zűrzavarban könnyen „elfizette magát” a postás, és ha így történt, az az ő kára volt. Szándékosan meg is téveszthették, főleg tucatneveknél elő-előfordult, hogy valaki nem azt a pénzt kapta meg, ami neki szólt.

Az 1-es posta, ahol eddig a postavezető szerint harminc-ötven is ember gyülekezett a havi három-négy kifizetőnapon a segélyért, családi pótlékért, nyugdíjért, egyébként még kevésbé problémásnak számít, mint a hírhedt 10-es számú vagy az avasi, a 23-as. Az avasi lakótelepi postára besétálva nem találtunk semmiféle ügyféltájékoztatót, kiragasztott cetlit, plakátot, amely az új rendszerről értesítette volna a segélyezetteket. Viszont itt is rendőrök és polgárőrök ácsorogtak a közelben, készenlétben. Feszültségnek egyébként nem volt nyoma, a postások és a segélyezettek viszonya semlegesnek vagy kimondottan szívélyesnek tűnt.

“A változás az lesz, hogy nekünk sokkal több munkánk lesz” – kevéssé lelkesedik az új rendszerért az egyik lakótelepi postás, aki megengedte, hogy egy darabon melléje szegődjünk. El is magyarázta, miért lesz több a munka: amikor csoportosan jöttek az emberek, gyorsan megvolt a pénzosztás, most viszont egyesével kell felkeresni mindenkit, felmenni a panelek negyedik, tizedik emeletére, amikor lift vagy van, vagy nincs, vagy működik, vagy nem.

Ráadásul ha a postás nem találja az illetőt otthon, akkor vissza kell vinnie a pénzt a postára, hogy onnan vigye el személyesen, akinek jár. Ilyenkor persze ugrik a borravaló. Az pedig a nem túl magas postásfizetés mellé elég sokat számít. Borravalót segélyből is szoktak adni a kézbesítő szerint, többnyire ötven, száz forintot, persze van, aki semmit, van, aki jobbat.

„Hangzavar, esetleg az van a csoportosulásnál, meg hát nem szép látvány, de más nincs. „Abszolút nem éreztem veszélyben magam soha” – mondta. Tud ugyan arról, hogy egyszer egy nő villáskulccsal leütött egy postást, de az már tíz éve volt, azóta más hasonlóról nem is hallott. A csoportosulás egyébként még valamiféle biztonságérzetet is adott: szerinte senki nem merte volna kikapni a pénzt a kezéből, mert tudhatták, hogy a többiek rögtön nekik mennének. Világítás nélküli lépcsőházban, egyedül szerinte sokkal veszélyesebb mászkálni a pénzzel.

A kézbesítő szerint a segélyezettek sem örülnek az új rendnek. Ha kifogy az ember hó végén a pénzből, szeretné egyből megkapni a segélyt, mert be kéne végre vásárolni, ilyenkor pár óra is sokat számít, mondta. Márpedig így most lesz olyan, akihez csak délután háromra ér oda, míg eddig már reggel kilenckor megkapta a pénzét. Kiskapu azért most is adódik. Amíg sétáltunk, apránként csatlakozott hozzánk öt-hat ember, egy terebélyes asszonyság, egy anya a lányával, pár férfi. „Menjünk, bújjunk el!” – javasolta az egyik asszony, így hát mind behúzódtak az egyik panellépcsőházba. Kintről csak annyi látszott, hogy kis szünetekkel, egyesével elégedettnek látszó emberek jönnek ki.