Lebontották, majd a szomszédos telken megépítették Budapest egyik legrégibb és legnevesebb művelődési házát, az FMH-t. A költöztetésről nem nagyon lehetett hallani, ami jelzi, hogy egy átlagos városlakó élete nem a művelődési házak körül forog.

Pedig a hatvanas-hetvenes években ezeken a helyeken zajlott a kulturális élet egy jelentős része: a recsegő parkettes színházteremben működtek beatzenekarok, majd az első lemezlovasok, tombolt a táncház kultúra, és olyan kiállítások nyíltak, amelyek a vonalas állami intézményekben nem kaphattak volna helyet. A rendszerváltás után indult Nagy Gazdasági és Kulturális Átrendeződésben a művelődési házak olyan pozícióba kerültek Budapest kulturális piacán, mint az asztalkán áruló nénik a Lehel piac végén. Ha turkálunk az árujukban, találunk ugyan szép avokádót náluk is, de a többség azért valami nagy és csillogó boltba jár bevásárolni.

Éppen ezért voltunk kíváncsiak egy vadonatúj művelődési házra. Ha az építész nem csak átépít egy meglévő művelődési házat, ahogy az jelenleg a legtöbb esetben történik, hanem újat tervez, akkor mellesleg az is kiderül: mit gondol ő maga, és persze az önkormányzat a kultúra mindennapi szerepéről.

Az épület utca felé nyitott átriumával, bejáratánál működő kis kávézójával, átlátható struktúrájával a kultúra közösségszervező erejét hangsúlyozza? Vagy ikonikus formájú épületet látok majd, amely a kultúra lenyűgöző erején keresztül hatna a Fehérvári út közönségére? De persze játszhat az építész a lebontott szocreál épület stíluselemeivel, hogy a történelmi értékek és azok értelmes továbbörökítése mellett érveljen. Mivel az FMH fenti kérdésekre adott válasza már a villamosablakból látszik, mi sem hagyjuk kétségek közt az Olvasót. Ha kultúráról van szó, az új művelődési ház zavarban van, mint a pankrátor, akinek Ady-kötetet találtak az öltözőszekrényében.

Ne mindenki előtt

A kultúra az FMH szerint egy olyan, sokaknak fontos dolog, amivel foglalkozni kell, de jobb, ha nem hozzuk vele zavarba a tisztes járókelőket. Az eredeti, 1951-ben Dávid Károly által tervezett FMH markáns homlokzatával, határozott oszlopsorával, fegyelmezett ablakkiosztásával nem éppen a könnyed kulturális kalandozások hangulatát árasztotta, viszont pozitívumként elmondható, hogy jelezte: funkciót hordozó épület mellett halad a megrettent polgártárs. A 2012-es változat ugyanakkor egy fehér kocka, ami semmilyen kapcsolatot nem ápol a környezetével. Az utca felé csak két ablaksorral néz, de mivel ezek magasan futnak, kitekert nyakkal fedezhetjük fel a nyílásokat. Az utcaszint széles ablaktábláit pedig plakátokkal borították be.

A sarkon állva az ember előbb veszi észre a Tescót, majd a széles ablakos lakóházat, amelynek az aljába az üzlet épült. Csak unszolásra tűnik fel, hogy a lakóépület egy másik, ablaktalan, fehér épülettel áll párban. A két tömb hierarchiája annak is elárulja a háttértörténetet, aki semmi nem tud arról, hogy az új FMH-t egy befektető építette, cserébe azért, hogy a művelődési háztól kapott telek másik részére lakóházat húzhat fel.

Az üzleti konstrukcióval egyébként nincs baj, a magán- és közérdek együttműködése nagyon is helyénvaló. Tervezőknek is a jó nevű Cságoly Ferencet és Félix Zsoltot választották, tehát mintha nem megúszni akarták volna a feladatot. Az építészek terveztek már tradicionális népi stílust kortárssal vegyítő házat csakúgy, mint jó arányú üveg irodatömböket (Cságoly – Alkotás point).

Az új FMH is átgondolt épület, viszonylag jó anyagokból megépítve, csak rettentő unalmas. Fontos persze, hogy a látványterveken nem fehér, hanem zöld épületek láthatók. A tervek szerint ugyanis az épületet futónövények borítják majd be, amelyek az első emelet magasságában kialakított ágyásokból indulva, a kifeszített fémszálak mentén haladva beburkolják majd az épületet. A növekedéshez locsolórendszert is kialakítottak.

A tervek és a valóság kapcsolatát azonban már a földszinti táncstúdió üvegfalai is mutatják. A tervekben még a nyitottság jeleiként értelmezett üvegfalakat programplakátokkal borították be, talán joggal, hiszen ki szeretne úgy törzskörzéseket végezni, hogy közben egy utca nézi, mennyit lazsál. Sajnos így azonban az épület olyan zárt hatást kelt, mintha benne őriznék a magyar atomtitkot.

A számítógépes grafikákon a zöld kocka valóban izgalmas és egyedi, mi viszont nem számítógépes látványtervekről írunk, hanem a városról. Tudván, ha csak a fele megvalósult volna annak, amit az utóbbi tíz évben látványterven felvillantottak, akkor ma Budapest egy gyaloghidakkal, vízi biciklikkel, oszlopcsarnokos agórákkal megszórt szabadtéri kávézó lenne, nem pedig elszegényedett Gotham City.

Extázis héttől tízig

A hangulat belül is távol áll az extatikustól. A struktúrát korrektnek lehet nevezni. A fogadótér tágas és praktikus. Jobbról információs pult és büfé, balról ruhatár és lépcsőház. Hátul néhány kényelmes szék és kisasztal. Ha irodaházban járnék, otthonosnak nevezném, ebéd után itt lehet kávézni, és van elég hely a lift előtt. Az ember ide azonban csak akkor lép be, ha előadásra vagy agyagozó szakkörre siet. Nehéz elképzelni, hogy a környékbeliek be-benéznének, hátha történik valami érdekes. Pedig a művelődési házak a helyi közösségek megmozgatásában találhatnak maguknak szabad feladatot.

A korrektség a legpozitívabb értelemben igaz a színházteremre. A natúrfa borítású, hangszigetelt terem elég tágas ahhoz, hogy itt koncerteket vagy színi előadásokat tartsanak. Az összecsukható, közepesen kényelmes székekből arra következtettünk, hogy nem Wagner-operákra építik majd a repertoárt.

A többi szinten már nem a tétovaság, hanem a szoros költségvetés hatásait lehetett érezni. Az emeletek az ablakokkal áttört függönyfalnak köszönhetően sok természetes fényt kapnak, de több izgalom nem fért a keretbe. Az építészek kihagyták azt a ziccert is, hogy akár ironikus formában utaljanak az egykori, szigorú, de jó arányú épületre. (Tervezője nevéhez fűződik a Ferihegyi egyes terminál és a MOM művelődési ház is.) Találtam egy domborművet, amelyet a lebontott épületből hoztak át, továbbá az ajtó mellé rakták a szintén onnan származó Táncoló lány című 1963-as szobrot. A művelődési házak fénykorára leginkább mégis az alagsori koncertterem emlékeztetett, amelyet mintha az ifjúságpolitikai osztályon tervezték volna, mondván: menjen a beatzene, csak ne legyen szem előtt. A terem nyomasztóan alacsony volt, fénytechnikának nyomát sem láttam, így a zenekaroknak a neonfényű világításban kell majd megmutatniuk repertoárjukat. Cserébe az üvegtárlókba bakelitlemezekből készítettek dekorációt.

A válság mélyén tapicskolva, amikor az építőipar kezd sci-fibe illő tevékenységnek tűnni, nincs értelme belekötni a takarékos megoldásokba. Ahogy azonban a semmiből építkező, igaz, sorban bezáratott civil közösségi helyek is mutatják, egy működő kulturális színtérhez sok esetben inkább vízió kell. Itt egyelőre az biztos, hogy megpróbálják zölddel befuttatni a zsinegeket .