– Mosolyogjatok! – kéri Csizmadia László, a Civil Összefogás Fórum alapítója, szóvivője a busz előtt a fotósok kedvéért pózoló társaitól.

– Mosolyogni? Fél 6-kor? – kérdezik tőle, különben mosolyogva.

– Bele se merek gondolni, mi lesz este 8-ra – mondja Csizmadia.

A vasárnapi lengyel függetlenség napjára egy autóbusznyi magyar utazik Varsóba. Szívességként is fel lehet ezt fogni azok után, hogy a március 15-i budapesti Békemeneten 2 200 lengyel (hétszázan vonattal, ezerötszázan busszal jöttek) állt ki – végső soron – az Orbán-kormány politikája mellett.

Nem túl kevés ez az egy busznyi magyar? – kérdezzük Horváth Lászlótól, a Vasutas Nyugdíjasklubok Országos Szövetségének elnökétől.

– Nem – mondja, hiszen többen autóval mennek, meg vonattal, ha nem is különvonattal, mint tavasszal a lengyelek.

Szeretünk sírni, hogy Magyarországon átpolitizáltak, tüntetésekkel telik az ünnepek. De akkor mit szóljanak a lengyelek? Nézzük például a vasárnapi függetlenségi napjukat, amikor azt ünneplik, hogy 1918. november 11-én Pilsudski marsall átvette a hadsereg irányítását, és hozzálátott a nemzeti kormány megalakításához, ezzel Lengyelország 123 év után visszaszerezte függetlenségét.

A nap a második világháború előtti két évben volt nemzeti ünnep, majd hosszú szünet következett. A kommunisták nem szerették különösebben Pilsudskit, mivel Pilsudski sem szerette a kommunistákat, ezért november 11. csak 1989-ben lett ismét nemzeti ünnep és munkaszüneti nap Lengyelországban.

Az ünnep átpolitizáltságáról meg annyit, hogy 1989 előtt az ellenzéki erők illegális tüntetéseket tartottak ezen a napon, a rendszerváltás után meg szinte minden évben tüntetett a szélsőjobb, izraeli, német és EU-s zászlókat égettek, kukákat borogattak, és követelték az ország valódi függetlenségét.

Tavaly már annyira eldurvult az ünnep, hogy komoly összecsapások voltak a szélsőjobbos, illetve az anarchista és szélsőbalos tüntetők között, emberek tucatjai sérültek meg, közel 200 tüntetőt pedig előállítottak, köztük egy magyart is.

– A provokációra fel vagyunk készülve – mondja keményen a csoport tolmácsa.

Lengyelországban a két legnagyobb parlamenti párt jobboldali (az ünnepi összecsapásokat kiprovokáló szélsőjobboldalhoz egyiküknek sincs köze), így felmerül a kérdés: melyiket támogatják a magyarok? A Donald Tusk vezette kormánypártot, vagy a Jarosław Kaczyński-féle radikálisabb hangot megütő, Orbán Viktort a példaképének tekintő ellenzéket?

– Kaczyński közelebb áll hozzánk – mondja Csizmadia, a varsói függetlenségi felvonulást pedig – egyfajta lengyel Békemenetet – a hozzá közel álló Gazeta Polska szervezi. A szóvivő szerint üdvös lenne a megbékélés a két nagy lengyel politikai erő között.

– És a megbékélés üdvössége érvényes a magyarországi viszonyokra is? – kérdezem.

– Igen – válaszolja. – De ezt a posztkommunista, liberális társaságot ki kéne vonni a forgalomból, új, demagógia nélküli szociáldemokrata erő kell. (Itt jegyezzük: a saját magának tetsző ellenfél kívánása nemcsak a jobboldal sajátja, a baloldal rendre nemes, Orbán Viktor nélküli konzervatív pártot óhajt forrón.)

A (jobboldali) civil Csizmadiának nem tetszik, hogy a baloldali civilek, a Milla, a Szolidaritás és a Haza és Haladás párttá akarnak rendeződni. – Mi soha nem tennénk ilyet, nekünk nem kell a hatalom – mondja, egyúttal ajánlja mindenki figyelmébe a Magyar Hírlapban a napokban megjelent vitaindítóját a témában.