Az év tudományos botránykönyve volt négy éve Amerikában, és már magyarul is olvasható a Liberálfasizmus című történelmi tényfeltárás „a baloldal rejtett történetéről”. A bemutatón jártunk a Terror Házában, ahol a liberálisvérre szomjazó közönség Alexis de Tocqueville-lel ismerkedett.
A Terror Háza zsúfolásig telt rendezvénytermében gyanakodva méreget a sujtásos kabátot és krómacél fejpántot viselő, szigorú tekintetű hölgy: Maga biztos, hogy a könyvbemutatóra jött?
Próbálok rájönni, hogy mitől lettem neki gyanús, aztán két idősebb úrral beszélgetve rájövök: az ittlévők valószínűleg a Demokratából vagy az Echo TV-ből értesültek a programról, mert mind meg vannak róla győződve, hogy most aztán nagyon csúnyán megkapja a magáét az egész libsi bagázs, én meg, minek is tagadnám, már ránézésre is eléggé kilógok e törzsközönségből.
A Liberálfasizmus – A baloldal rejtett története című könyv bemutatóján vagyunk. A szerző egy amerikai konzervatív újságíró, Jonah Goldberg, a könyv 2008-ben hetekig vezette a New York Times doku-bestsellerlistáját. A magyar kiadást a Terror Háza Múzeumot is működtető XX. Század Intézet jelentette meg.
A mellettem ülők úgy tudják, a szerző évek aprólékos kutatásával bebizonyította, hogy a fasizmus baloldali ideológia, és valójában a liberálisok az igazi fasiszták. A kettővel mellettem ülő úrnak már megvan a könyv, mutatja is, hogy a végén milyen vastag a jegyzeteket tartalmazó függelék: itt kérem valódi tudományról van szó.
Az asztalnál Tőkéczki László, Békés Márton és Baranyi Tamás Péter történészek, valamint Baranyi Márton szociológus-publicista beszélgetnek a könyvről. Tőkéczki azonnal közölte is, hogy mivel a könyv támadhatatlan, a mainstream média agyon fogja hallgatni – vagyis becsüljük meg a ritka szerencsénket, hogy most mégis beszélhetünk róla. Mintegy 40 másodperc után azonban megtörni látszott a körülöttem ülők szemében a bolsifaló fény.
Egyetlen árva szó sem esett ugyanis aktuálpolitikáról, kivéve, hogy a könyv annyira jól dokumentált, hogy Goldbergre aztán biztosan nem vetülhet a plágium gyanúja. Az asztalnál a várt elmúltnyolcévezés helyett teljesen követhetetlen és roppant csapongó elméleti vita zajlott a fasizmus és a liberalizmus eszmetörténeti megítéléséről.
Mindenki egyetértett, hogy fontos munkáról van szó, bár a minősítések a korszakos, tanítani való műtől (Tőkéczki) a politikai pamfletig (Békés) terjedtek. Röpködtek a filozófus-, politikus- és történésznevek, mintha az asztalnál ülők csakis a nyilvánvalóan másfajta izgalmakra áhítozó közönséget akarnák hergelni. A nézők kókadoztak, a teremben gyorsan fogyott a levegő, és a feltüzelt, majd Nietzsche, Ortega y Gasset, Tocqueville, Rawls, Habermas, Lukács, Nolte, Jászi, Theodore és F. D. Roosevelt, Wilson, Hitler, Mussolini, Hillary Clinton, és még vagy tucatnyi más elhangzó név ellenére egyre lehangoltabb közönségből mind többen fogták menekülőre.
Goldberg provokatív, de forradalminak nehezen nevezhető alapállítása az, hogy a fasizmus célkitűzései mindig is baloldaliak voltak illetve maradtak, a fasizmus és a modern liberalizmus – Békés Márton szavaival – egy helyre járt inni: az előző századforduló idején divatos politikai filozófia, a politikai, társadalmi és gazdasági reformot hirdető progresszivizmus forrásvidékére. Ugyanerre rímel a kötet eredeti és magyar kiadásának botrányosnak szánt és nyilvánvalóan az eladásokra kacsingató, valójában szimplán röhejes borítója is a hitlerbajuszos szmájlival.
A vitán elhangzott legerősebb kritika az volt, hogy az első két (Hitlerről és Mussoliniről szóló) fejezetet az olvasók nyugodtan kihagyhatják, mert elég triviálisak. Tőkéczki szerint pontosabb lett volna magyar címnek a liberális totalitarizmus, Békés pedig nem tartotta ízlésesnek a borítót. A másfél órás vita harmadánál már biztos voltam benne, hogy bölcs döntés lett volna legalább egy olyan vendéget meghívni, aki ennél merészebb kifogásokat is meg mer fogalmazni.
A kötet provokatív szelleméhez jól illett volna például annak felvetése, hogy egy túlnyomórészt állami pénzből működő kutatóintézet miért ad ki politikai agitpropot. Merthogy a könyv kritikai fogadtatása négyötödrészt lényegében az volt, hogy Goldbergnek valójában egyetlen célja lehetett a könyvvel: cukkolni az amerikai liberálisokat.
Érdemes lett volna pár szót ejteni arról is, hogy ha egy amúgy jól dokumentált kötet végén 50 oldalnyi jegyzet és névmutató van, az még nem feltétlenül meríti ki a tudományosság összes kritériumát. Amerikai bírálói szerint a Liberálfasizmus fő problémája az, hogy nem visz végig egy egységes gondolatmenetet, hanem összevissza csapong (ebből a szempontból a könyvbemutató persze hű maradt Goldberg szelleméhez), továbbá önkényesen szelektál: hatalmas erőfeszítéssel keresi a rokonságot a baloldali eszmék és a fasizmus között, de kísérletet sem tesz arra, hogy ugyanebből a szempontból a konzervativizmust is megvizsgálja.
Attól, hogy a náciknak voltak olyan, ma (amerikai értelemben) baloldalinak tekinthető célkitűzései, mint az ingyenes egészségügy és a garantált foglalkoztatás bevezetése, az osztálykülönbségek csökkentése, az állami szabályozás kiterjesztése vagy a piac korlátozása, még nem voltak baloldaliak. Attól, hogy voltak olyan, ma liberálisnak tartott intézkedéseik, mint az egyházak államtól elkülönített működése vagy az abortusz és az eutanázia engedélyezése, még nem voltak liberálisok. Amíg szükségük volt rájuk, a fasiszták politikai szövetségesei nem a kommunisták és a szociáldemokraták voltak, hanem a feudálkonzervatív jobboldal.
Hiába voltak a harmadik birodalomban az első biofarmok, hiába voltak világelsők az alternatív medicina terén, ez legfeljebb árnyalja a náci Németország megítélését, de nem változtat azon érdemben. Hiába volt Hitler vegetariánus vagy Himmler nagy állatbarát: egy tömegpusztító barbár rezsim vezetői voltak. Az újszerű megvilágításba helyezett átfedések nem befolyásolják a megítélésüket, és pláne semmit nem mondanak a fenntarthatóság vagy az állatok jogainak modern híveiről.
Goldberg ugyanis a mai amerikai politikai közélet megosztottságát egy teljesen különböző történelmi kontextus tükrében próbálja értelmezni. Ráadásul az összefüggésrendszer, amit felállít, még problematikusabbá válik, ha azt a magyar politikára próbáljuk vetíteni. A Terror Háza közönsége éppen ebben bízott, de szerencsére a vita résztvevői nem tették meg nekik ezt a szívességet.
A vita végén Baranyi Márton nem bírta ki, hogy egy frappáns bonmot-val ne parafrazeálja József Attilát („Talán dünnyögj egy új mesét, fasiszta liberalizmusét”), amit a moderátor Baranyi Tamás Péter annyira végtelenül szellemesnek érzett, hogy bólogatva le is zárta a beszélgetést. A Gyurcsány akkor most fasiszta? – kérdezte a lépcsőn lefelé egy idősebb úr az óvatosan mozgó ismerősét, aki azonban annyira kapaszkodott a korlátba, hogy inkább nem is válaszolt.