Egész életében elismert katona volt, mégis hozzá köthető a magyar hadsereg történetének leggyalázatosabb parancsa. Nem volt hajlandó együttműködni a nyilasokkal, a kommunista hatalomátvétel után pedig önként vállalta a halált. Jány Gusztávnak, a Don-kanyarnál megsemmisült 2. magyar hadsereg egykori parancsnokának megítélését még ma is átszövi a politika, miközben ügyvédje tovább küzdene katonai rehabilitációjáért.
A történész szakmán belül nincs ma már komolyabb törésvonal a Don-kanyarnál történt események megítélésében, véli Illésfalvi Péter, a Honvédelmi Minisztérium szakértője. Illésfalvi az Indexnek ugyanakkor elmondta, hogy a közbeszédben még mindig rengeteg valótlan adat kering az ott történtekkel kapcsolatban. Szerinte fontos látni, hogy az adott történelmi-politikai környezetben elkerülhetetlen volt a 2. hadsereg kivezénylése a szovjet frontra. 1942 januárjában előbb Ribbentrop német külügyminiszter, majd Keitel német tábornagy is a teljes magyar fegyveres erő keleti harctérre küldését próbálta meg elérni Budapesten. Ehhez képest szinte sikerként könyvelhető el, hogy végül megelégedtek a kilenc könnyű hadosztályból, egy-egy tábori páncéloshadosztályból és repülőcsoportból álló 2. hadsereg felvonulásával.
A hadsereg irányítására felkért, Horthy Miklós kormányzó tapasztalt és elismert katonájaként ismert Jány Guszáv mozgástere korlátozott volt. Illésfalvi szerint Jány folyamatosan látta és jelezte az anomáliákat a németek és a hátország felé, ebben az értelemben tehát megtette, amit megtehetett. Ennél többet azonban nem tudott tenni, és ez fokozatosan fel is őrölte, talán pont akkor roppant össze egy kis időre, amikor a legkritikusabb volt a helyzet.
Márpedig anomália volt bőven: a kivezényelt csapatok nem voltak megfelelő téli felszereléssel ellátva, a felváltó alakulatokat pedig sokszor egy szál puskával küldték ki a szovjet tankokkal szemben. Az élelmiszerhiánytól és a -35 fokos hőmérséklettől szenvedő magyar sereg ráadásul mélységi védelem nélkül, az ideálisnál jóval nagyobb területet védve állt fel a frontvonalon.
Ez a kilátástalanság szülhette Jány hírhedt, 1943. január 24-i hadseregparancsát, amelyben a megsemmisítés szélére sodródott sereg maradékának tagjait becstelennek és gyávának nevezte. E parancsban a visszavonulást teljesen kizárta, és azt is kijelentette, hogy a frontról „sem betegség, sem sebesülés, sem fagyással el nem enged senkit, (...) ott marad mindenki, míg meg nem gyógyul, vagy el nem pusztul.".
Jány még meg is fenyegette katonáit, hogy a rendet minden eszközzel, ha kell, felkoncolással, de helyre fogja fogja állítani. „Ennél kivétel nincs, legyen az tiszt vagy rendfokozat nélküli honvéd, aki parancsomnak nem engedelmeskedik, az nem érdemli meg, hogy nyomorult életét tovább tengesse, és nem engedem, hogy szégyenünket bárki is tovább nagyobbítsa" – fogalmazott parancsában.
Az összetört parancsnok később e parancsát hatályon kívül helyezte, egyéb későbbi parancsaiban pedig már külső okokkal magyarázta a megsemmisítő vereséget.
Illésfalvi szerint ugyanakkor korábban visszavonulót fújni teljesen kizárt, elképzelhetetlen és megvalósíthatatlan lépés lett volna. Egyrészt ezzel halálos veszedelembe sodorta volna azokat, akik a vonal többi részén védték a frontot. Másrészt az arcvonalból történő kiválás technikai kivitelezhetősége is kérdéses egy ilyen helyzetben, arról nem is beszélve, hogy érvényes nemzetközi szerződések értelmében egy szövetségi kötelezettségeink is voltak.
A súlyos veszteségeteket szenvedő sereg élén hazatérő Jány hamarosan visszavonult, miután nem volt hajlandó a nyilasokat szolgálni. Feleségével Németországba költözött, ahol amerikai fogságba került. Kihallgatták ugyan, de mást nem kezdtek vele, elengedték. Felesége halála és a Magyarországon egykori alárendeltjei ellen elkezdődő népbírósági perek hazatérésre késztették. Tudta, mi vár rá itthon, mégis vállalta a pert. Letartóztatása után a Népbíróság halálra ítélte, és 1947. november 26-án kivégezték.
Vezérezredesi rangjának elvesztése azonban nem a népbírósági határozat következménye volt, attól már 1945-ben megfosztották, amikor Vörös János frissen kinevezett hadügyminiszter rendeletben fokozott le katonákat háborús bűntettek miatt.
A Legfelső Bíróság 1993 végén bűncselekmények hiányában csak azon vádak alól mentette fel az egykori vezérezredest, amelyekkel annak idején a Népbíróság megvádolta; rendfokozatát nem adták vissza.
A népbírósági vád szerint Jány nem igyekezett megállítani Magyarország háborúba sodródását, és a háborúra vonatkozó nemzetközi jogszabályokat megsértve, emberek törvénytelen kivégzésének felbujtója volt.
Jány ügyét 1993-ban Galli István ügyvéd képviselte, aki azóta is kitart védence becsülete mellett. Nem elégedett meg az LB felmentő határozatával, 2011-ben a köztársasági elnökhöz fordult, hogy posztumusz adják vissza Jány rendfokozatát. Schmitt Pál a rehabilitációs kérelmet a Honvédelmi Minisztériumhoz küldte tovább elbírásra, amelynek jogi főosztálya szerint felvethető ugyan a lefokozás semmissége, de ennek hivatalos megállapítására a honvédelmi miniszternek nincs közjogi lehetősége.
Galli szerint ezzel a döntéssel „agyon akarják csapni" az ügyet, mert a minisztériumban tartanak a határozott állásfoglalástól. Holott Galli szerint Jány vezérezredesként nem tett olyat, ami miatt politikailag el lehetne marasztalni. „Ízig-vérig katona volt", aki maga is a háború áldozata, büntetőjogilag nem lehet hozzá halálesetet kötni. Az ügyvéd szerint az 1993-as felmentő ítélet után hivatalból kellett volna intézkednie a kormányzatnak Jány rendfokozatáról. Mindenesetre az ügyvéd a közeljövőben újabb lépéseket tervez, hogy Jány „visszakaphassa azt, ami jár neki".
Az LB 1993-as felmentő határozata úgy fogalmaz, hogy Jány szolgálati feladatainak teljesítését olyan történelmi helyzetben kezdte meg, amelynek kialakulásában semmi része nem volt. Parancsot teljesített, és képtelenség lett volna elvárni tőle, hogy szembehelyezkedjen felettesei és a német katonai vezetés parancsaival. Azt az LB ítélete is elismerte, hogy Jány szigorú, olykor kimondottan könyörtelen hangvételű parancsokat adott ki, ugyanakkor már a Népbíróság ítéletében sem merültek fel bizonyítékok Jány bűnösségére túszejtésekről, kivégzésekről, illetve az engedetlen katonák tizedeléséről.
Ungváry Krisztián történész is úgy látja, hogy nem tisztességesen ítélték el Jány Gusztávot, ugyanakkor szerinte fontos hangsúlyozni, hogy Jány nem volt ártatlan. Még ha nem is volt tudatában, hogy ő bűnős.
Úgy véli, hogy fontos kiemelni, hogy Jány nem azért bűnös, mert a 2. magyar hadsereg elpusztult, viszont bűnős abban, hogy kettős bíráskodás zajlott a seregében, és hogy civileket végeztek ki. Emellett felvethető a felelőssége abban is, hogy megtette-e a megfelelő intézkedéseket a munkaszolgálatosok védelméért.
Látható, hogy Jány egy ponton elveszítette a fonalat, utalt Ungváry is a hírhedt hadparancsra. Ez azonban már nem büntetőjogi, hanem morális kérdéseket vet fel. A történész szerint ez foglalkoztathatta Jányt is, hiszen visszavonta a hadparancsot, hazatérése után pedig semmiféle szerepet nem vállalt többé. Mint ahogy morális megrendülését mutatja az is, hogy megúszhatta volna a kivégzést, ha nem jön haza, őt azonban nyomasztotta a hadsereg pusztulása, ezért végül feladta magát.
Ungváry szerint a Legfelső Bíróság felmentő ítélete nem segít eligazodni Jány történelmi szerepének megítélésében. Perújrafelvételre lenne szükség, erre azonban kevés az esély, hiszen ma már nincsenek érdekelt felek. Pedig egy ilyen per alkalmas lenne arra, hogy a társadalom számára világosabbá váljon Jány személyének és történetének összetettsége. Ungváry azt mondta, neki nem az a kérdés, hogy visszakapja-e rangját Jány, hanem hogy egyértelművé válik-e a döntésben, hogy nem volt ártatlan.