A budapesti XIII. kerületben a nyugatra szökött, jellemzően zsidó polgárok által hátrahagyott lakásokban rendezkedtek be az ÁVH-sok és a III/III-as ügynökök, akik a titkosszolgálat messze leglenézettebb elemei voltak, mégis sokaknak tönkretették az életét. A BUPAP most az állambiztonsági lakások között rendezett sétát, amiből kiderült, hogy miből rendezte be Péter Gábor a barátnője lakását, hogyan halt meg Aczél György apja, és hogy milyen ürüggyel tüntették el Raoul Wallenberg szobrát.
Azért jó mínusz 2 fokban arról hallgatni egy szociológust, hogy milyen nyomorultak lehettek az ÁVH vagy a III/III ügynökei, mert át lehet érezni, hogy milyen reménytelen lehetett a megfigyeltre várni, aki után hiába nyomoztál hónapokig, semmit sem értettél meg abból, amit csinált. A BUPAP (Budapesti Aszfaltprojekt) sétáin azért ennél többet is meg lehet tudni egy csomó érdekesség mellett, de illúzióink ne legyenek: az ügynökmúlttal kapcsolatban most már úgysem bontják ki „az igazság minden részletét”.
Két és fél óra alatt jártuk be Újlipótvárosnak az állampárt titkosszolgálatainak ügynöklakásait, és az azokhoz köthető szimbolikus helyszíneket. A séta a Jászai Mari téri Képviselői Irodaháznál, azaz a Fehér házban kezdődött. Az épület 1950 és 1953 között az Államvédelmi Hatóság központja volt. Az építkezést Rajk László felügyelte, akiből aztán belügyminiszter lett, így Kádár János vette át a helyét. A 9 millió állampolgár közül több mint egymillióról őriztek itt adatokat, vagyis szinte minden családot számon tartottak. 1953-ban Rákosi helyett jött Nagy Imre, az ÁVH-át pedig összevonták a Belügyminisztériummal, így felesleges volt ekkora apparátust továbbműködtetni. 1961-ben légkondícionálókkal szerelték fel az épületet, mert beköltözött az MSZMP Központi Bizottsága, és itt is maradt a rendszerváltásig.
A bejárattal szemben Bernáth Aurél 1968-as alkotása, a Munkásállam című freskó látható, amit 1991-től 2004-ig egy függönnyel takartak le. És mivel kiderült, hogy nem tudják átszállítani a szoborparkba – mert amellett, hogy speciális anyaggal be van kenve, enyhén dől is, hogy ne álljon meg rajta a por – úgy hagyták, ahogy van. A reneszánsz stílusú festményért Bernáth a második Kossuth-díja mellett 17 évi átlagkeresetet kapott. A mű tele van kikacsintással: a paraszt vietnami papucsban szánt, egy másik üres zsákot cipel, Nagy Imrén nincs szemüveg, a szónoknak pedig, akire csak a két megrendelő alakja, a hátul sakkozó Kádár János és Aczél György nem figyel, nincsen szája.
A Margit híd pesti hídfőjénél azért álltunk meg, hogy megnézzük az emléktáblát, ami nincs. Merker Dávid szociológus itt elmondta, hogy a hidat a visszavonulásra felkészülő németek 1944-ben robbanószerekkel szerelték fel, hogy majd felrobbanthassák, amikor a szovjetek már túl közel lesznek, de november 4-én véletlenül megtörtént a detonáció, ráadásul a délutáni csúcsforgalomban. Több mint száz ember meghalt, villamosok estek a Dunába. A kommunistáknak ezért jelképes volt a híd helyreállítása, és emléktáblával mondtak köszönetet az újjáépítőknek. A hosszú listán ott volt Gerő Ernő közlekedési miniszter, így később, amikor 1956 után változott a helyzet, egyszer csak eltűnt a tábla, de a helye máig ott maradt.
Nem messze innen áll az ÁVH egykori étkezdéjének üres épülete. A szocializmusban az a legenda terjedt, hogy az étkezdét a Fehér házzal akkora alagutak kötötték össze, amikben még teherautók is elfértek.
Az ÁVH-sok és az ügynökök jellemzően munkás vagy paraszti származásúak voltak, főleg Kelet-Magyarországról. Nekik a párt kitörést jelentett, ezért könnyebben beszervezhetők voltak. Viszont az komoly gondjuk volt, hogy gyakran nem értették, hogy egyáltalán miről beszélget két-három baloldali értelmiségi egy lakásban, és az ilyen esetekről készült jelentések az állambiztonságnál zűrzavart okozhattak. Később kiderült, hogy III/III-asnak lenni nemcsak a leglenézettebb munka, hanem még zsákutca is a karrierben, innen nem nagyon volt hová feljebb kerülni. Az egyetlen kivétel talán Harangozó Szilveszter volt, aki a nyolcvanas évek végére állambiztonsági miniszterhelyettes lett.
Az állambiztonságnál kétféle ügynöklakást különböztettek meg: a konspirált lakások (K) állami tulajdonba tartoztak, és a fontosabb ügyekben eljáró ügynökök és más beszervezett személyek látogatták őket, a találkozási lakások (T) pedig magánemberek birtokában volt, és többnyire „önzetlen hazafiasságból” vagy „meggyőződéses segítőkészségből” adták kölcsön őket az operatív akciókra és a megfigyelésekre. Nagykép>>>
A legjobban a Katona József utca adja vissza az ügynökidők hangulatát, mert nagyjából változatlan maradt. Újlipótvárosból a külföldi kapcsolataikat felhasználva sokan, jellemzően zsidó polgárok mentek nyugatra, így a hátrahagyott lakásaik jó szolgálatot tettek az ÁVH-nak.
Az államosított vagy lefoglalt ingatlanok sorsáról az Elhagyott Javak Kormánybizottsága döntött, ami gyakorlatilag osztogatta ezeket a BM és az ÁVH embereinek. Péter Gábor, az ÁVH feje – akiről Kádár kikötötte, hogy a Fehér házban jó nagy irodát alakítsanak ki neki – például innen rendezte be a barátnője lakását.
Az ötvenes években több ezer konspirált lakás volt az ÁVH-nál, és az 56-os forradalom alatt itt bujkáltak az államvédelmisek. Mivel ennyit nem is tudtak felhasználni, 1963-ra csak 212 ilyen lakás maradt a cégnél, a fontosabb akciók itt folytak, bár a romkocsmák kávézók is tele voltak ügynökökkel. A K lakások alkalmi légyottokhoz is megfelelők voltak, mint a Pozsonyi utca 38-40., ahol az A gyilkos a házban van című filmet is forgatták 1971-ben. Ebben Major Tamás, a művészvilágban rettegett kommunista színész pont egy házmestert alakított.
A Pozsonyi út 11. ideális volt ügynöklakások kialakítására, amiknél fontos volt, hogy a lépcsőház zárt legyen (ne legyen gang), és esetleg be lehessen látni a megfigyelt személy ablakán. Könnyű volt viszont lebukni a többi lakó előtt mondjuk egy gyenge sztorival – például az ügynök eszerint ugyanott dolgozott, mint a szomszédja, aki még sosem látta –, de a házmester is hamar kiszúrhatta őket, hiszen őt eleve arra ösztönözte a rendszer, hogy jelentsen minden gyanúsat, az ügynökök számlái pedig eléggé árulkodók voltak. Volt olyan is, hogy valaki, aki Kanadába disszidált, értesült arról, hogy ügynökök költöztek az egykori lakásába, ezért küldött nekik egy levelet, amiben jó kávézást kívánt nekik.
A Pozsonyi út 15-17-ben lakott a polgári származású Imre Katalin (eredetileg: Kranz Katalin), aki meggyőződéses kommunistaként 1956 után belépett a Munkásőrségbe, és a kemény fellépést támogatta. Az ÉS újságírója és a Magvető szerkesztője volt, és annyira hitt a szocializmusban, hogy 1989. október 23-án inkább kiugrott az ablakon, és meghalt.
Felmerülhet a kérdés, hogy egy ekkora kommunistától miért féltek Kádárék. Az állambiztonság éppen azért állt rá, mert a vezetők attól tartottak, hogy mivel Imre a vietnami, az észak-koreai és a kínai követségre is járt fogadásokra, illegális kommunista pártot akar létrehozni. Amikor 1980-ban nyugdíjazták, a lakását elcserélte, ezért Harangozó Szilveszternek személyesen kellett kipoloskáztatnia a lakást.
A Kádár-rendszerben a nyolcvanas évek elején még a Lukács-iskolából kinőtt baloldali ellenzéket is jobboldalinak titulálták. Az ellenzék egyik vezére, a 2006-ban elhunyt Bencze György filozófus emléktáblája alatt Merker Dávid Kőszeg Ferenc könyvéből, a K. történeteiből olvasott fel egy részt Benczéről, és Spiró György Tavaszi tárlat című regényével is feldobta a sétát, majd Kádár egyik 1982-es beszédéből idézett, amit a főtitkár a Központi Bizottság előtt mondott: „Rámenni, az istenit, rámenni!” A hatalom adminisztratív dolgokkal, mint például a napi háromszori jogosítvány-ellenőrzéssel zaklatta az akkor 100-200 fős rendezvényeket tartó liberális ellenzéket.
A Rákosi-korszakban a pártvezérek imádták az amerikai kocsikat. A Pannónia utca 27-ben volt a pártgarázs, amiben először Chevrolet-k álltak, majd a Mercedesek és a Volvók voltak a menők, nem úgy, mint a szovjet tragacsok. Rákosiék például a holokauszt után járó kárpótlást is inkább 15 Chevrolet-ben kérték (az ellenértéküket később kifizették az érintetteknek). Ahhoz, hogy valaki a párt fejeseinek a sofőrje legyen, egy kritériumnak kellett megfelelni: legyen megbízható. Az viszont már mellékes volt, hogy tud-e vezetni. Ilyen Rákosi Mátyás sofőrje is, aki eleinte nem is tudott vezetni. Egyszer nekiment egy másik kocsinak, amit pont egy arisztokrata származású férfi vezetett, akit ezért elküldtek Recskre. Az épületet később a rendőrség örökölte meg. Két oldalán sztahanovistákról készült domborművek vannak.
A Szent István parkban két szobornál álltunk meg. Az egyik Lukács Györgyről készült, akit a gépírónője, Kerényi Mária figyelt meg, így Lukács minden írása egyből ment az állambiztonsághoz. A marxista filozófus, aki tudta, hogy figyelik, folyton hülyére vette a megfigyelőit. A másik szobor a szovjetek által elhurcolt Raoul Wallenberg szobra, ami 1949-ben készült, de alighogy felállították, már el is tűnt: a rajta a meztelen munkás alatt látható kígyóra hivatkozva a debreceni gyógyszergyárba vitték, és a parkba csak 1999-ben került vissza, de csak egy másolat, az eredeti Debrecenben maradt.
A Szent István park 26-ban élt Aczél György, az egyetlen a kommunista vezetők közül, aki nem Budán lakott, ráadásul a neve is benne volt a telefonkönyvben. Aczél György sokban hasonlított Kádárra: mindketten voltak nevelőszülőknél, nem a moszkoviták közé tartoztak, a Horthy-korszakban itthon voltak, és Rákosi lecsukatta őket. Aczél mondjuk csak nagyon rövid ideig volt nevelőszülőknél, miután az apja, aki hentes volt, véletlenül magára csukta a hűtőkamrát, és halálra fagyott.
Aczél színész szeretett volna lenni, de kőművessegéd lett. Két meghatározó élménye a nyilasterror és az volt, amikor Rákosi bebörtönözte, és meghasonlott a kommunizmussal is. A kulturális élet legfőbb ideológusaként tehát a sztálinizmushoz képest lazán vette a dolgokat, de keményen fellépett, ha kellett, nehogy teret engedjen egy nyilas restaurációnak, amitől tartott – mondta Merker.
Csodálta Illyés Gyulát meg Kodály Zoltánt, de nem volt különösebben művelt, ezért Szerb Antal adott neki egy olvasmánylistát, amin szerinte át kellett rágnia magát. A beszámolók szerint a lakásban minden fal tele volt könyvekkel és szobrokkal. Bár Aczélnak ez nem tetszett, a kapualjban egy fülke is volt a kormányőröknek, úgyhogy ez volt Budapest egyik legbiztonságosabb lakása. A Csanády utca egyik társasházának legfelső emeletéről rá lehet látni Aczél György lakásának tetőteraszára.
Az állambiztonság mindig az MSZMP megrendelésére dolgozott. Aczél György kultúrairányítása egybeolvadt az ügynökök munkájával, és mindig a tudtára adta azoknak, akikkel beszélt, hogy ismeri a róluk szóló jelentéseket.