A hét végi Fehova standjain bemutatott fegyverarzenál – amellyel ostrom esetén napokig tartható lett volna a Hungexpo egész területe – ékes bizonyítéka annak, hogy a vadászat mennyire elterjedt sport még mindig Magyarországon. A vadászatról az a kép él a köztudatban, mint a repülésről, Hogy úri huncutság, pedig egyáltalán nem az. Comingoutolok: én is rendelkezem vadászengedéllyel, sőt még egy távcsöves fegyverrel is, igaz, még egyszer sem használtam. Jó, egyszer majdnem, de az a következő cikk témája lesz.

A mongóliai farkasvadászkaland után döntöttem el, hogy leteszem a vadászvizsgát. Bejelentkeztem a vadászkamaránál, ahol megkérdezték, akarok-e tanfolyamra járni. Gondoltam, a jogi egyetem elvégzése után csak meg tudok tanulni egy pár száz oldalas tananyagot, nem éltem a tanfolyam lehetőségével. Aztán rádöbbentem, hogy ez nem volt túl jó ötlet. Viszont ha nem vágok bele ebbe a kalandos folyamatba, valószínű sohasem tudom meg, hogy kotorékebbel lehet-e kajtatni, és mennyi idős egy középkorú sztyeppei görény.

A vadászatnál nem árt, ha elvileg lőni is tud az ember, ezért az elméleti vizsga előtt lőkészségvizsgát kellett tenni egy kijelölt lőtéren. Hiába lőttem versenyszerűen a középiskolában, illetve szívtam mesterlövész beosztásban sorkatonaként a Magyar Néphadseregben, a sörétes fegyver teljesen más műfajnak bizonyult, mint a megszokott puskák.

Az addig tanultakat szinte teljesen el kellett felejteni. Több lőteret is kipróbáltam, először ár szerint kategorizáltam, de ez sem bizonyult jó ötletnek. Megfelelő oktató nélkül nem lehet megtanulni, hogyan kell röptében leszedni a korongot. Szégyenemre az elején volt olyan kör, ahol egyet sem sikerült megcsípni. Végül egy Nógrád megyei lőteret ajánlottak, ahol nagyon profin oktatnak, és vizsgáztattak is.

Nem kevés önbizalommal bejelentkeztem vizsgázni. A 24 korongból minimum 8-at kellett eltalálni. A vizsga napján különösen lehűlt az idő, a bakancs talpán keresztül égetett a jeges föld, sziszegve toporogva lőttem egy gyakorlókört vizsga előtt, 12-t leszedtem. A vizsgakör egy kicsit nehezebben ment: egyre fogytak a korongok, és a jó lőállásból csak 6-ot sikerült eltalálni. Az utolsó korong előtt még csak 7 volt meg, az utolsót szinte csukott szemmel lőttem. Magam sem hittem, hogy a sörétek a korong szélét elérték, így meglett a lővizsga.

Az elméleti vizsgára megadtak egy tankönyvet – fantáziadús címe: Vadászvizsga –, amelyet betéve tudni kell, és keringett egy tételsor is az interneten. A könyvet háromszor alaposan elolvastam, ez a római joghoz is elégnek bizonyult anno.

A könyv függelékében lévő állatfotók felismerése is a vizsga része. Egy idő után fényképről kiválóan meg tudtam különböztetni a nyusztot a nyesttől és a nagyliliket a nyári lúdtól, bár a cigányréce és a kerceréce néha megzavart. Átnéztem a tételeket is, és megcsináltam a tesztsort, néhány erdőgazdálkodási kérdés fogott ki rajtam csupán.

A vadászvizsga egy egyetemi államvizsga komolyságával indult. A vadászmester szigorúan végigmérte a vizsgázókat. „Aki nem ismeri a vadászmódokat, vagy egy fényképet is téveszt, azt nem engedem át” – közölte az elvárásait. A tesztkérdések eléggé megakasztottak, főleg az olyan abszurditások, hogy lehet-e kotorékebbel kajtatást végezni?

a) Lehet.
b) Nem lehet.
c) Korlátozottan lehet, de rontja a kotorékozási képességét.

Egyébként a jó válasz: lehet. A teszt után szóbeli következett. Tételem a dámvadak párzási szokásaival kezdődött, majd a téli körvadászat veszélyeit kellett ecsetelni. A dámvadak barcognak, ez a fontos momentum megmaradt bennem, és barcogógödröt ásnak, oda csalják a teheneket. A főbika gödre kerül középre. A vizsgabiztos bólogatott, majd megkérdezte mi az a liénázás.
– Hát, amikor a csatárláncban egy vadász lemarad.
– Tanuljon meg vadászul beszélni! – förmedt rám a vizsgáztató. Fülemet, farkamat behúztam.

A fényképek következtek, először egy őz képét húztam.
– Őzsuta! – vigyorogtam büszkén.
– Honnan tudja, hogy suta?
– Hát onnan, hogy látom rajta.
– Miből látja?
– Hát olyan kecses, nőies.

A vizsgáztató elkezdett kiabálni: „Mondtam már, hogy tanuljon meg vadászul beszélni. A kötény, uram, a kötény. Onnan lehet a sutát felismerni.”

Következő kép.
– Mi ez?
– Görény!
– Milyen görény?
– Mezei, vagy más néven sztyeppei.
– Vadászható?
– Nem, mert védett.
– És hány éves ez a görény?

Kezdtem kiakadni a kéréseken, ráböktem:
– Középkorú!
– Az mit jelent? – Volt macskám, az tizenegy évet élt, gondoltam görény, macska egy méret, talán az életszakaszaik is hasonlóak.
– Hatéves!

A következő képen egy vaddisznó látszott hátulról, valami iszapot túrt, két krumplinyi herével.
– Mit látunk a képen?
– Vadkant!
– Honnan tudja, hogy kan? – Vártam a kérdést, kicsit idegesen válaszoltam:
– A heréje, a heréje. – Hát honnan tudtam volna? Két öklömnyi here, a kocának is ilyen van? A vizsgabiztos csóválta a fejét.
– Na, teszek fel egy mentőkérdést: Hogy kell egy terelővadászatot megszervezni?

Rohadtul tudtam, hogy már mindegy, zavaromban a körvadászatot kezdtem ecsetelni. „Aki nem tudja a vadászati módokat, és nem ismeri a vadász szakzsargont, az ne legyen vadász” – szólt a kirúgásom indoklása.

Elsompolyogtam, és másik szóbeli időpontot kértem. A könyvet oda-vissza megtanultam persze. A két hónappal későbbi pótvizsgán igyekeztem úgy helyezkedni, hogy egy másik vizsgáztatóhoz kerüljek. A trófeakikészítés módszeréről kellett értekeznem, azt láttam élőben egyszer, amikor Sukijózsika kifőzte egy jurtában a gazellakoponyát Mongóliában.

Azért az utolsó kérdés örökre megmaradt bennem:
– Hogyan kell a vadnyulat megvizeltetni?
– A meglőtt jószágot fülénél fogva fel kell emelni, nekitámasztani egy fának, és az alhasát masszírozva ki kell nyomkodni a vizeletet.