Toldon semmi nincs és mégis minden van. A román határ melletti kis zsákfalut az állam és a piac is magára hagyta: a házak többségben nincsen se víz, se villany, az orvos hetente egyszer, a hivatal hetente kétszer jár ki, munka- és közlekedési lehetőség alig, és már a kocsma sem üzemel. Az egy főre jutó szociális innováció viszont egész biztosan itt a legnagyobb az országban: van díjnyertes biobrikett üzem, webshopba termelő hímzőmanufaktúra, közösségi kert és egy virágzó kultúrház. A szálakat L. Ritók Nóra és az Igazgyöngy Alapítvány tartja egy kézben, sokfrontos háborúban küzdve a mélyszegénység megannyi oka és tünete ellen.
Told a leszakadó, hátrányos helyzetű falvak tankönyvi példája lehetne, hiszen a 360 lakosból csak hétnek van munkája, a felnőttek jelentős része analfabéta, és 70 százalékos a roma népesség. A faluba megérkezve mégis érezni, hogy itt valami más. Nem az a látvány fogad, mint a többi hasonló sorsú településen. Nem látni a porban kutyákkal játszó megszámlálhatatlan kisgyereket, a csecsemőjüket akkurátusan a csípőjükön tartó fiatal anyákat, a porták pedig bár szegényesek, de rendesek. Mielőtt még leírhatnám, hogy akkor itt minden teljesen rendben van, az Igazgyöngy Alapítvány vezetője, L. Ritók Nóra biztosít arról, nem kell félnem, lehet itt riportot írni, mert akad probléma is bőven.
„Annak segítünk, aki nekünk is segít″ – foglalta össze tömören a berettyóújfalui kistérség 33 településén működő oktatásközpontú, komplex integrációs program lényegét L. Ritók Nóra. A programnak számtalan eleme van a művészeti oktatástól és a korrepetálástól kezdve a gyerekek gyógyszereinek támogatásán, étel- és ruhaadományokon át a munkahelyteremtésig és a közösségfejlesztésig. Az egyes elemek a kistérség több falujában megjelennek, de a legkomplexebb kezelést Told kapta.
Az Igazgyöngy Alapítvány nem akarja lenyomni a Berettyóújfalu körüli falvak torkán az integrációt. „Mi tudjuk, melyek azok az utak, amelyek az integrációhoz vezetnek, de a közösségeknek kell kiválasztaniuk, hogy melyik irányba indulnak el, mi az, amit ők is akarnak, és ami megemészthető számukra″ – magyarázta L. Ritók Nóra.
A történet sem úgy kezdődött, hogy Toldból egy mélyszegénységből közösségi erőfeszítéssel kitörő mintafalut akart volna létrehozni az Igazgyöngy Alapítvány. Nem, ennek a történetnek a középpontjában az alapítvány művészeti oktatásában résztvevő, hátrányos helyzetű gyerekek állnak, akiknek a sorsa azonban nem fordítható jobbra a családjuk problémáinak megoldása nélkül. „A legfontosabb az, hogy a szülőket is motiváljuk a saját helyzetük javítására″ – mondja az Igazgyöngy Alapítvány vezetője.
A programot a kölcsönösség mozgatja. A tehetséges gyerekek jutalmazásának is alapeleme például, hogy a szülőknek is együtt kell működniük az Alapítvánnyal, be kell kapcsolódniuk a közösségi programokba és a különböző munkákba is, illetve nem szabad bűnözniük. A legtehetségesebb gyerekek minden faluban 10 ezer forint ösztöndíjat kapnak a hónap végén - amelyet csak bizonyos, előre meghatározott dolgokra költhetnek, és amellyel tételesen el kell számolniuk – s ez nagyon fontos motivációt jelent a szülőknek is.
„Azok a családok, akik együttműködnek az alapítvánnyal, önkéntesednek, vagy bármilyen más módon segítenek, előrébb kerülnek az élelmiszer- és ruhaosztásokon, a gyerekeik könnyebben jutnak el nyári táborba, és még rengeteg más előnyt élveznek″ – mondta L. Ritók Nóra. Úgy tűnik, a módszer beválik: a 35, gyerekes toldi család közül 33-ból dolgoznak a szülők, de főként az asszonyok az alapítvány valamelyik projektjében.
„Ez egy asszonyközpontú falu, itt csak az asszonyokon keresztül hatni a férfiakra″ – magyarázta Móni, az alapítvány legrégebbi toldi munkatársa, akit projektről-projektre visznek magukkal, és jelenleg a toldi kultúrház programjait, illetve a Szunót – ami cigány nyelven azt jelenti, álom –, a hímző-varró manufaktúrát koordinálja. Móni sommás megjegyzését a falubeli viszonyokról az is alátámasztja, hogy amikor Nóra szövetségeseket keresett Toldon, először a helyi cigány önkormányzat vezetőjét, Móni férjét akarta megkeresni, de a falusiak felvilágosították, hogy „ő csak a fej, és Móni a nyak″.
Móni és nem-roma munkatársa, Ani éppen begyűjtik a beérkező hímzéseket az asszonyoktól a toldi kultúrházban. A művészeti iskolás gyerekek rajzaiból készült hímzések táskákra, szütyőkre, pénztárcákra kerülnek rá, amelyeket aztán az alapítvány webshopjában lehet megvásárolni. „Először két hétig tartott egy asszonynak meghímezni egy ekkora képet″ – mutat Móni egy boríték méretű szabásmintára. „Ma már egy nap alatt elkészülnek vele. Többen varrni és szabni is megtanultak″ – teszi hozzá. Az asszonyok csak a körvonalakat veszik át a gyerekektől, a színek kitalálásában viszont kiélhetik a saját kreativitásukat. A kis manufaktúrának nagy megrendelői is vannak, egy cég például 300 tarisznyát rendelt a dolgozói gyerekeinek nemrég. Akik hímeznek, rögtön fizetséget kapnak a munkájukért, nem kell várniuk arra, hogy valaki megvegye a portékát.
„Ó, a hímzésnél sokkal jobb itt a kertben dolgozni, annál meg aztán főleg jobb, mint otthon ülni ölbe tett kézzel″ - mondja lelkesen Kati, a helyieknek csak Pácsa, a közösségi kert „kedvfőnöke″. A körülbelül egyhektáros földön, „mindent ültettek, aminek egy kertben lennie kell″, dicsekszik lelkesen Rózsika, akit a többiek csak kertmérnöknek hívnak. Rózsika vezeti a munkálatokat a földön, amelyet idén vetettek be először, borsóval, babbal, kukoricával, cirokkal és krumplival. Azért kapta meg ezt a fontos – fizetett – pozíciót, mert otthon is nagyon szép konyhakertet ápolt, és az üvegházában nevelt palántákból a többi falubelinek is adott. A közösségi-kert program előtt alig páran művelték meg a kertjüket, de most már sok háznál találni konyhakertet.
A közösségi kertben körülbelül 10 asszony dolgozik minden nap. Aki legalább öt napon át részt vesz a munkánkban, az a hétvégén élelmiszercsomagot kap, és persze részesül majd a termésből is. A nők elbeszéléseiből kiderül, „Nórika néni″ azért annyira nem veszi túl szigorúan azt, hogy csak az kap segítséget, aki tesz érte valamit. „Ha egy családban éhezik a gyerek, vagy majd' megfagy, akkor Nórika ott is segít″ – mondja Pácsa. „Nem tudunk olyat mondani, amiben ne segítene. Ő a második anyánk!″ – teszi hozzá.
„Na, mi van Pácsa, jöjjek, mondjam inkább én?″ – kérdezi Józsi, az igazi mindenes, saját szavaival „helyreállító művész". Seres Sándor (Tücsök) mellett most ő az egyik koordinátora a két héttel ezelőtt SozialMarie-díjjal jutalmazott biobrikett-gyártásnak is. A biobrikett a falu egyik legégetőbb problémáját, a fűtőanyaghiányt oldja meg. A mezőgazdasági melléktermékekből, például kukoricaszárból, szénából, szalmából és papírhulladékból készülő brikett jól, és ami fontos, legálisan fűt, mivel így a falusiaknak nem kell fát lopniuk a közeli magánerődből. Tavaly egész nyáron folyt a brikett-termelés, két kézi présgéppel 30 ezer brikettet gyártottak, ami húsz családnak jelentett januárig elegendő fűtőanyagot. Idén, a SozalMarie díjjal járó pénzből még tovább bővítik a „brikettüzemet″, és felveszik állandó munkára Tücsök mellé Ricsit is, aki már három éve önkéntesen gyártja a brikettet.
A SozialMarie díjat 2005-ben alapította egy osztrák házaspár, aki magáncégeinek profitjából finanszírozza a 42 ezer eurós összedíjazású elismerést, amelyre Bécstől 300 kilométeres körön belül bárki pályázhat. A díj célja, hogy népszerűsítse a társadalmi problémákra adott innovatív válaszokat és elősegítse az együttműködést az ilyen projektek között.
A pályázatok elbírálásának egy összetett kritériumrendszere van, amelyben nem a rászorultság, hanem az újszerűség a döntő – mondta az Indexnek Somlyody Nóra, a SozialMarie szóvivője. Akár cégek vagy önkormányzatok is pályázhatnak, nem csak civil szervezetek, ha van egy innovatív szociális projektjük – tette hozzá.
Idén a toldi biobrikett-program mellett egy, a hajléktalanság stigmatizáltsága ellen küzdő cseh projektet és egy horvát közösségi kertet díjazott a szakmai zsűri. Magyar pályázók további hét, kisebb pénzösszeggel járó díjat vittek el idén, köztük a értelmi sérültek zeneiskolája, mely a közönségszavazáson nyert.
A helyi viszonyokra alakított eljárást Feldmár Nóra, az Igazgyöngy Alapítvány egyik önkéntese találta ki, aki Hollandiában végzett ipari ökológiai képzéséhez keresett szakdolgozat-témát, és így bukkant rá Toldra. A cél az volt, hogy egy olyan technológiát találjon, amely helyi erőforrásokkal, képzetlen munkaerővel, minimális pénzből, fenntartható módon kínál megoldást egy problémára. A legtöbb szempont megvalósult, de a fenntarthatóságon még dolgozni kell, mivel a hasznosítható mezőgazdasági hulladékot nem olyan könnyű beszerezi. Az első szállítmányokat egy mezőgazdasági cég adta, és a polgármester is segített a saját földjén termelt szalmával. „Fontos, hogy a hulladékot ingyen kapjuk meg, mert a program fenntartásának pont ez a lényege, hogy az anyagráfordítás ne kerüljön pénzbe″ – mondja Józsi.
Az Igazgyöngy Alapítvány a programjai többségét magánadományokból tartja fenn, mert ahogy L. Ritók Nóra mondja, az igazi problémák megoldására nem lehet pályázati pénzeket szeretni. „Arra tudunk pénzt szerezni, hogy lelkileg felkészítsük a romákat a munkaerőpiacra való visszatérésre, pedig munkalehetőség sehol nincs. De arra már nem, hogy megvegyük a gyerekeknek felírt antibiotikumokat″ – mutatott rá.
L. Ritók ezt a tünetet a civil szféra egyik legnagyobb problémájának látja: „a civilek idegen testként állami feladatokat látnak el, amelyekre viszont az állam nem ad pénzt″. Volt, hogy a művészeti iskolát éppen ezért érte kritika: egy szakember kijelentette, hogy az ilyen intézményeknek nincs létjogosultsága, mert így nincs rászorítva az állam, hogy megoldja ezeket a problémákat.
Az állam ráadásul sokszor hibás beavatkozási pontokat keres a rendszeren. „Egy tanfelügyelő vagy a 16 éves tankötelezettség nem fogja megoldani például azt a problémát, hogy Ani hiába indítja el minden reggel a gyerekét az iskolába, nem érkezik meg. A beavatkozási pontok a közösségekben vannak, abban, hogy megérted, hogy hány féle cigány közösség él egy faluban, hogy mik a problémáik, és azokra keresel helyi megoldást″ – fejtette ki L. Ritók.
Az Igazgyöngy azonban nem tett le teljesen az államról. Kerekasztalokat szerveznek, ahová minden érintett elhívnak, és kitalálták a Toldi Teaház nevű programot, amelyen a toldi családok zenével, tánccal kísérve elmesélik a történetüket, és amelyre a különböző illetékes hivatalok képviselőit is mindig el fogják hívni.