1.

A román, aki két hete pénteken megpofozta Kovács Tamást, sötét bőrű, fekete hajú ember volt, és csak másnap derült ki róla, hogy kést hord a zsebében. A nevét senki nem tudta. Románnak hívják ugyanis a medgyesegyháziak a dinnyeszedő alkalmi munkásokat, enyhe tartózkodással, vagy inkább visszafogottsággal a hangjukban. Románnak nevezi a dinnyeszedőket a biciklista, a kocsmai vendég, a boltos és a Szebb Jövőért aktivista, de még az országgyűlési képviselő is, aki kilométerekkel arrébb, Orosházán él. Tulajdonképpen ugyanazt értik alatta: azt, aki márciusban érkezik, és szeptember végén megy el innen, aki fillérekért dolgozik, mégsem panaszkodik, aki a határ túloldaláról érkezik, és talán éppen ezért egy fokkal mindenkinél lejjebb áll valami különös, mégis nyilvánvaló ranglétrán. Mert vannak a románok, meg vannak a magyarok. És ez itt a különbség.

2.

Romániából jó tíz éve kezdtek mezőgazdasági munkások Medgyesegyházára jönni. Hogy miért éppen ide, senki nem tudja. A közeli Magyarbánhegyesen például, ahol nagyjából ugyanaz a munka, magyarok ültetik, gondozzák, szüretelik a dinnyét. De mindegy is a kezdet: a románok egyszer csak itt voltak.

– Akkor kezdődtek el a lopások – mondja Kovács István, a megpofozott fiú apja.

Kovács rokkantnyugdíjas, korábban a temetkezési vállalatnál volt. Négy fiából kettő ugyanott, a temetkezésnél dolgozik, de ma itthon vannak, lazítanak.

– Honnan tudja, hogy pont a románok lopnak?

– Mert ilyen korábban nem nagyon volt. Most viszont ahogy elkezdődik a dinnyeszezon, mindenki zárni kezdi a biciklijét, még ha csak a boltba ugrik be, akkor is.

Kovács Sándor eddig a sarokban hallgatott, de most közbevág.

– Azt is mondd el, hogy a Verebesék füstölőjéből eltűnt a kolbász. Meg a Kesjáréktól is.

– A Huszárék meg a kertből kergették ki a tolvajokat – mondja a testvére.

– Ott aludtak a kukoricásban. Ki tudja, miféle betegségeket hurcolnak be.

– Azt hallani, tébécések. Meg hepatitiszük is van.

Ifjabb Kovács István elsötétült arccal magyaráz. Terepszínű nadrágot visel, fakó pólót, rajta a Nagy-Magyarország címerrel. Nagy-Magyarország matrica van a ház előtt álló autón is, egy fehér Opel Calibrán. A fiúk a helyi Szebb Jövőért Egyesület tagjai.

– Miért léptek be?

– Mert egy cigány szilánkosra törte a bátyánk ujját.

– Román volt?

– Nem, magyar cigány.

– Most mégis a románokra haragszanak.

– Rájuk hát. Mert ők sem jobbak.

3.

A Szebb Jövőért Egyesületet Tóth János őstermelő irányítja a településen. Jól ismeri az idénymunkásokat: régebben a régi mázsaháznál álldogáltak, mostanában viszont inkább a Csipke élelmiszerbolt parkolójában gyülekeznek hajnalonként. Csak hallgatnak, és várnak, várják, hogy napszámra hívja őket valaki. Tóth azonban nem hívja őket. Nem is dinnyézik, inkább tököt termel, mert azt bírja a család is, nem kell ahhoz napszámos.

– Egyszer nagyon megégettem magam – meséli. – Kamiont kellett pakolni, szóltam egy románnak, hogy segítsen. Kétszáznyolcvanezer forintra büntettek.

– De arról nem a munkása tehet.

– Mindegy. Én akkor megfogadtam, hogy románt többet nem fogadok fel.

– Mióta vezeti a Szebb Jövőt?

– Már vagy egy éve. Hívtak a polgárőrséghez is, de ez valahogy szimpatikusabb volt.

– Mit csinálnak? Járőröznek?

– Mi ezt inkább csak sétálásnak hívjuk. Néha nincs is rajtunk egyenruha. Tudják, Medgyesegyháza undorító egy hely lett mára.

– A románok miatt?

– Meg az itteniek miatt is. A nagygazdák miatt. Meg a rendőrök miatt. Csak az emberek be vannak kussoltatva, és nem mernek szólni. Szóval undorító egy hely ez.

– Mi történt szombaton?

– Semmi különös. Iszogattunk a Dinnyés előtt, aztán mondja valaki, hogy ott vannak a románok. Kérdem, kik? Akik megverték a Tomikát, meg a Sanyikát, mondják.

– És mit csináltak?

– Hát, átmentünk hozzájuk.

4.

Non stopnak hirdeti magát a medgyesegyházi Dinnyés-bár, pedig nem is az. Reggel hatkor nyit, hétközben tízig van nyitva, a hét végén meg, ahogy alakul. Bárnak nevezik, de egyszerű kocsma csak, borral, pálinkával, olcsó sörrel. Akármilyen olcsó is azonban a sör, a románok nem járnak ide: nekik még az olcsó is drága. Ha már isznak, azt inkább szemben, az út túloldalán, a Csipke élelmiszerbolt melletti parkolóban teszik. Ott állnak, és leginkább csak néznek, egymás között sustorognak, de a Dinnyéshez nem jönnek át. Ezért is furcsa, hogy itt kapta azt a pofont Kovács Tamás. Büdös magyarok, hallotta állítólag odabentről Kovács Sándor, és amikor kifutott, az egyik idénymunkás egy kerékpárt nyomott rá.

Másnap este a Szebb Jövőért tagjai közül heten, köztük Tóth János, és a Kovács-fiúk, visszamentek a helyszínre, hogy - mint később egyikük fogalmazott - tisztázzák a félreértéseket. Szóváltás kerekedett, az egyik román kést rántott elő a zsebéből, mire Tóthék átfutottak a túloldalra, a Coop üzletlánc helyi boltjához. A késes román akkor már hadonászott, egy nő pedig a hasát fogta, mert valaki megrúgta. A medgyesegyházi rendőrök percek alatt a helyszínre értek, őket hét rendőrautóval követte a Mezőkovácsházáról küldött erősítés. A rendőrök azonnal intézkedni kezdtek. Nagy Lajos alezredes, a mezőkovácsházi őrs parancsnoka ekkor a magasba emelte a kezét, és a karórájára mutatott, hogy mindenki lássa a pontos időt. Kilenc óra öt perc volt.

5.

Amikor Tóthékat elkezdték megbilincselni, hogy aztán Mezőkovácsházára vigyék a társaságot, a Szebb Jövőért Egyesület megyei elnöke telefonon értesítette az orosházi Jámbor Nándort, a Jobbik országgyűlési képviselőjét. Jámbornak túl sok köze amúgy nincs a mezőgazdasághoz. Vagyonát a vasiparból szerezte, tartályokat gyárt, és ad el. Egyetlen jobbikosként lett országgyűlési képviselő Békés megyében, és választókörzete ugyan csak 2014-től terjed ki Medgyesegyházára, ám, ahogy mondja, már most ismerkedni próbál a helyi viszonyokkal.

– Ezek a román cigányok a társadalom legalján szocializálódott emberek – mondja, amikor a Parlamentben beszélgetünk vele. – Sok köztük az írástudatlan, nem fürdenek, van, hogy az utcán végzik a dolgukat, de hallottam olyat is, hogy ott szeretkeztek az árokparton.

– Kitől hallotta?

– Az nem számít. Hallottam. De nem is ez a legnagyobb baj, hanem, hogy a magyarok elől veszik el a munkát. Mert a magyar ötszáz forintért dolgozna, ők meg elvállalják ugyanazt a munkát négyszázért. Kíváncsi vagyok például, hogy annak az előállított román férfinek volt-e adószáma.

– Ezt könnyen kiderítheti: csak meg kell kérdeznie.

– Meg is fogom. De számoljanak csak utána: ha valaki ötszáz forintos órabérért dolgozik, megkeresi a nyolcvanezret egy hónapban. Ha viszont helyette ezeket a románokat fogadják fel a gazdák, akkor mehet közmunkára, ahol csak negyvenhétezret kap.

– Szóval ez okozza a feszültséget?

– Többek között, de ez egy összetett probléma. Benne van a munkanélküliség, de benne van az is, hogy ezek a cigányok egy alacsony nívót képviselnek. Meséli például valaki, hogy ment múltkor az utcán, és éppen a szeme előtt dobott egy ilyen idénymunkás egy üveget az árokba. Az illető szól neki, hogy komám, mit csinálsz. Az erre azt mondja: én? Nem is volt nálam üveg. Hát, itt tartunk.

6.

Apró, álmos település Medgyesegyháza, város ugyan, de semmi városias nincs benne. Üresek délután az utcán, nincs senki a boltban, a Dinnyésben is csak egy szomorú középkorú pár iszik. Egyedül a határban látni némi mozgást: művelik a dinnyeföldeket. Pedig Medgyesegyháza sokáig a mogyorójáról volt híres, jó harminc évvel ezelőtt azonban az emberek dinnyézni kezdtek.  Nehéz munka ez, kézigényes, mondják is gazdák, hogy a dinnyézés veszi csak ki igazán az emberből a szalonnát. Ha ültetés van, de főleg ha szedés, akkor aztán nincs megállás. Tudják ezt a hatóságok is. Amint megkezdődik a szezon, kezdődnek az ellenőrzések. Sportrepülőgépek pásztázzák a vidéket, nézik, hol dolgoznak a munkások, és a levegőből adják meg a koordinátákat a földi egységeknek.

– Olyan ilyenkor a határ, mintha akciófilmet forgatnának – mondja Verbai Zsolt, az egyik gazda, aki harminc hektáron termeszti a dinnyét. – Terepjárók állják el az utakat, lezárják az egész területet, és egyenként igazoltatják az embereket.

– Büntették már meg?

– Egyszer, ötvenezer forintra, de a saját hülyeségem miatt. Egyébként mi mindenki után fizetjük a járulékot, nem is lehet másképp. A reggel úgy kezdődik, hogy a könyvelő bediktálja, hány ember fog aznap a földön dolgozni.

– Az igaz, hogy egyszer azt mondta, nem fog magyart alkalmazni, csak románt?

– Ezt a hülyeséget meg ki mondta maguknak? Nézzék, szezonban annyi itt a munka, hogy nincs az a jelentkező, akit ne vennék fel. A hétvégén maguk is beállhatnak.

– Mennyit fizet?

– Ötszázat óránként, románnak, magyarnak, nem számít. Látják, azok ott hátrébb például mind magyarok. Ez meg itt egy román család. Hé, Dani, gyere csak ide!

Alacsony, fekete férfi ballag oda. Amikor mosolyog, látni, hogy nincs elől foga.

– Mondd meg, mi a neved.

A férfi egy pillanatig tétovázik, csak azután szólal meg.

– Téglás György.

– Igazából Gheorghiu a neve, de mi csak Daninak hívjuk – magyarázza Verbai. – Nem nagyon beszél magyarul, csak azt tudja, ami itt ráragadt.

– Van valami szakmája?

Verbai a férfihez fordul, és tagoltan kérdezi:

– Otthon mit csináltál?

Téglás megint hallgat egy pillanatig, aztán vágó mozdulatot tesz a kezével.

– Erdő – mondja. – Lovak.

Verbai nevet.

– Rendben van, visszamehetsz – mondja Téglásnak.

– Jól kijön a románokkal?

– Persze. Ez a Dani is rendes ember. Baptista. Nem iszik, nem dohányzik. Sok köztük az ilyen. Persze, amikor annyian vannak a központban, hogy alig tud mozogni tőlük az ember, én sem örülök nekik. Egyet viszont tudomásul kell venni: a termelők kilencvenkilenc százaléka rá van szorulva a vendégmunkásokra. Ha ők nem lennének, nem lenne itt semmi.

7.

Ruck Márton polgármesternek nagyon elege van a román-kérdésből. Amióta kipattant az a pofozkodási ügy már háromszor írt róla egy békési hírportál, keresik telefonon, érdeklődnek, pedig nyugalomra lenne a városnak leginkább szüksége.

– Higgyék el, egy maréknyi ember csinálja a feszültséget. A többségnek semmi baja a románokkal.

– Pedig tavaly még egy petíciót is benyújtottak az ügyben. Azzal mi lett?

– Az egy zavaros dolog volt. Az a petíció inkább az egyik helyi cigánycsalád ügyeivel foglalkozott, nem is lehetett pontosan tudni, mit akarnak a románoktól. Egyébként most áprilisban volt egy testületi ülés, amin meghallgattuk a rendőrség beszámolóját. Kiderült, hogy az elmúlt évben egyetlen lakásbetörés sem volt nálunk.

– Az emberek inkább kisebb lopásokról, egészségügyi problémákról beszélnek.

– Nézzék, ez egy kis település, nem lakják négyezren sem. Ha dinnyézéskor megjelenik itt két-háromszáz idegen arc, az már feltűnő. Ha eltűnik valami, először őket gyanúsítják. Tudják, mivel használnának a leginkább?

– Mivel?

– Ha szépen elfelejtenék ezt az egészet. Ne írjanak rólunk semmit.

8.

Fogarasi Lajos március végén érkezett Medgyesegyházára, egyetlen fillér nélkül, két öltözet ruhával. Az egyiket a munkában hordja, a másikat vasárnap veszi fel, ha a pünkösdista gyülekezetbe megy. Hitelbe hozták a Szatmár megyei Ákosról, a háromszáz kilométeres útért hétezer forintot számított fel a fuvaros. Nem nehéz kiszámolni, mennyit kell ezért dolgoznia. Általában négyszáz forintot kap óránként, két nap alatt meg is keresi az ideútra valót. Idén, ahogy már az utóbbi években mindig, a cukrászdával szemben, Petrovszki Lászlónál lakik, hátul, az udvar végében, egy koszos melléképületben. Odabent falba vert szögeken lóg néhány ruha, körben szinte az egész szobát betöltve műanyag ládákra rakott ágybetétek sorakoznak. Azok az ágyak.

– Itt alszok én, meg a feleségem – mutatja Fogarasi. – Ott az egyik fiam, a Fogarasi Ernő, amott a Berki Pádelá, azon meg egy másik fiú, de annak a nevét nem tudom.

– Hányan vannak itt?

– Ha tele van? Heten, néha nyolcan. Láthassák, adott a gazda szekrényt, van gáztűzhely is.

– Mit szokott főzni?

– Csirkefarhátat. Azt esszük tört krumplival.

– Mindig?

– Legtöbbször. Otthon még ennyi se volt.

Alacsony, komoly, harminchét éves férfi Fogarasi. Szakmája nincs, alkalmi munkából él. Három gyereke van, a feleségét Áginak hívják, az asszony neve oda van tetoválva az alkarjára. A telet otthon, Ákoson húzzák ki, van egy viskójuk a település szélén, közel az erdőhöz.

– Brutál egy hely az – mondja Petrovszki fia, akit szintén Lászlónak hívnak. – Egyszer én vittem haza őket, és láttam.

Nem mondjuk ugyan, de azért ez a melléképület is szörnyű. A vakolatot pergető falak, az ajtó melletti asztalon a koszos lábos, a lyukas tető, az átható szagok. Ember jószántából itt nem lakik. De az ember jószántából a földeken sem dolgozik ötszáz forintért, nem tűri, hogy lenézzék, megvessék, sértegessék, nem hagyja, hogy éjjelente újból és újból leellenőrizzék a rendőrök, nem bűnöző-e. Szóval az ember sok mindent nem csinál, ha nem muszáj. De Fogarasinak muszáj.

– Jó ez itt, jobb, mint otthon – mondja. – Higgyék el.

9.

Fogarasi Lajos a verekedést követő napon, azaz vasárnap boltba akart menni. Alig lépett azonban néhányat, amikor a Hegedűs kocsma előtt megállította valaki. Fiatal volt, jókötésű, addig még nem látta Fogarasi a környéken. Takarodj vissza, vakkantotta az illető, ő pedig ijedtében megfordult, és hazafutott.

Aznap nem vacsoráztak Fogarasiék.