Csillaghegyre már nem érdemes elindulniuk a katasztrófaturistáknak. A Mátyás király út és a Királyok útja sarkán szombat délben morcos közteresek szólítják le a járókelőket, csak az mehet tovább, akinek narancssárga önkéntes karszalagja van, vagy ott lakik.

Az árnyékban a kerítés tövében guggolva Sportszeletet majszolnak a gátépítők, most kapták a Máltai Szeretetszolgálattól. A harmincas Dávid azt mondja, az első védvonal túloldalán az üdülőpartnál már egy méteres a víz. Ők most a második védvonalat építik, a két gát között hatalmas markoló pakolja a homokzsákokat, de a víz látványa nélkül nehéz elhinni, hogy baj van. Dávid már veszi is elő a mobilját és mutatja.

Miközben sóhajtva lapozgatja a vízben álló házakról a képeket, Gyula szól, ő is szeretne nyilatkozni. Felé fordítom a diktafont, és elképesztő rutinnal már mondja is, hogy 45 VII. kerületi romát hozott ki gátat építeni szombat reggel, azóta 10 köbméter homokot raktak zsákokba. Kérdezem, miért jöttek, él itt cigány kisebbség? „Á, dehogy, itt csak gazdagok élnek. De nekünk jól esik a munka, három éve munkanélküli vagyok, jól esik egy kicsit dolgozni. Mindig mi kapunk valamit a magyaroktól, most végre mi tehetünk értük. Addig maradunk, amíg kell, akár holnap estig is”.

Jobbra fordulunk és egy utcával lejjebb már mi is meglátjuk, hogy miért kell második védvonallal védeni a Királyok útját. A Temesvári utcai kereszteződésnél a házak már teljesen vízben állnak, egy magas férfi mellig érő gumicsizmában áll az iszapos vízben, az egyik üres palack fennakad a derekán, rezignáltan hajtja arrébb. Az egyik kapuban a tulaj a kerítésre állva figyeli az eseményeket. „Hagyjon engem békén, nagy bajban vagyunk” – mondja.

„Huszonhat éve itt lakunk, de soha nem láttunk ennyi vizet" – tromfol rá a középkorú Erzsébet, és sajnálkozik az öregeken. „Ezek az újak, ezek tudták, hogy csak magasra szabad építkezni. Bemegy a víz a garázsba, hát aztán, kiszivattyúzzák, festenek egyet, és vége. De ezek a kis öregek, ezeknek mindenüket elviszi a víz” – mutat hátra egy egyszintes rozoga házra, aminek a kapuján már a postaládát nyaldossa a Duna. Próbálom belőle kiszedni, hogy mobilgát-párti-e vagy sem, de kikerülni, „az emberek a hibásak, ezzel a sok dezodorral tönkre teszik a légkört”.

Az Őrtorony utca sarkán az egyik kertben már csak a grillterasz teteje látszik a vízből. A ház oldalát körben homokzsákok takarják, a tulaj lánya éppen hideg ásványvizet hoz az önkénteseknek. „Nagyon jól esik, hogy ismeretlen emberek segítenek, hogy anyukámékat ne vigye el a víz. Ők nem akartak elköltözni, pedig lenne hova. Már napok óta nem tudnak aludni a félelemtől, a pincében már áll a víz, aggódnak, hogy mi lesz, ha a nappaliba is betör” – mondja.

Ezen a sarkon legalább két tucat önkéntes dolgozik a gáton, de az egyik lakó szerint csak ímmel-ámmal, „2006-ban gyorsabban húzták fel a gátat. Ma este tetőzik, és nézze meg, csak 30 centire van a vízszint a gát tetejétől”. Kérdezem, hogy ő beszállt-e már a lapátolásba, de úgy tűnik, megsértődött, „még nem, eddig a családomat költöztettem el, de ha ilyen lassan haladnak, akkor délután beszállok”.

A gát túloldalán, a víztől öt méterre lévő kisboltnál hosszú sor kígyózik, „húsz zsemlét, fél kiló párizsit” – rendel az egyik önkéntes. A pénztáros csodálkozó tekintetemre azt mondja, „nyitva vagyunk, hát mit csináljunk? Enni kell adni a munkásoknak, a köztereseknek meg a rendőröknek. Ha átjön a gáton a víz, akkor nekünk már úgyis mindegy, addig is fogy az áru”.

A gát tetejére kirakott rádióból üvölt a Bella Ciao, a 30 fokos hőségben néhány roma derékig levetkőzött. Ha nem látnám a hátuk mögött a vizet, akár klipforgatásnak is nézhetném a jelenetet ahogy a partizándal ritmusára egyszerre lapátolnak. Az álmodozásnak egy CB-rádió vet véget, „figyelem, mostantól senki, ismétlem senki nem mehet be a gát mögé. Se gyalog, se csónakkal, se zsákolni, se ingóságot menteni, senkit ne engedjetek be!”.