„Lényeg, hogy 1956. október 23-a az egyetlen fegyveres felkelés volt a szocialista táboron belül, amely a sztálinizmus ellen irányult. A népfelkelés sorsát a november 4-én történt újabb szovjet katonai beavatkozás pecsételte meg. Soha nem lehet már megtudni, hogy a felkelés milyen politikai viszonyokhoz vezetett volna, jóllehet néhány nap alatt gomba módra jöttek létre a korábbi évtizedekben betiltott pártok, programok sokasága fogalmazódott meg. Tény az is, hogy súlyos leszámolásokra is sor került a régi rendszer tényleges vagy vélt kiszolgálóival szemben.”

„A történelem sajnos sok tekintetben ismétlődik, mert Martinovics Ignácról is kiderült, hogy az osztrák titkosrendőrség besúgója volt, ám később lángoló hazafiként áldozta életét a magyar nemzet függetlenségéért. Nagy Imre 1956-os történelmi szerepét jottányit sem homályosította el előélete, s személyes bátorságát, eltökéltségét mutatta, hogy az ellene folytatott perben mindvégig kitartott az igaza mellett, emelt fővel vállalta a mártírhalált.”

„A KB megoszlott, sokan, köztük én is azon a véleményen voltam, hogy nem szabad egyetlen szóval, sommásan minősíteni az 1956-os eseményeket. Népfelkelésnek indult, de később számos atrocitásra, ellenforradalmi jelenségre is sor került.”

„A múlt rendszerre visszatérve: Kádár János nem vállalta, de nem is vállalhatta volna fel az andropovi, brezsnyevi vagy csernyenkói időszakban az új politikai rendszer megteremtését. Igazából talán nem is hitt abban – bár ezt sem akkor, sem később nem lehetett megállapítani. Azt sem tudni pontosan, hogy ő valójában miben hitt. Azt tudom, s ezt a világ is elismeri, hogy ízig-vérig reálpolitikus volt, aki az akkori szovjet viszonyok mellett szem előtt tartotta, hogy ki vezényli a parádét. [...] Mint külügyes sokszor lehettem Kádár János társaságában, nemegyszer négyszemközt. Nem tartoztam a kedvencei közé, mert meglehetősen szókimondó voltam. A kevesek közé tartoztam, aki gyakran vitatkozott vele. De a munkámat, a felkészültségemet becsülte, s néha meg is védett az ortodoxok támadásaival szemben. Eltökélt volt viszont abban, hogy nem engedi kockára tenni az ország érdekeit »a kalandozások« kedvéért. Nyilvánvaló volt azonban, hogy nélküle, az ő akarata ellenére, semmilyen reform, fejlődő nyugati kapcsolat nem jöhetett volna létre.”

„Akkor és ma is úgy ítélem meg, hogy az 1988. májusi pártértekezlet volt a fordulópont Magyarországon. [...] olyan döntéseket hozott, amelyek megalapozták a későbbi folyamatokat. A párt legfelső vezetése zömmel megszabadult azoktól, akik akadályozták, fékezték a radikális átalakulást. Tudniillik egy totalitárius rendszerben, ahol nincsenek valódi demokratikus intézmények, a vezető személyeknek igen nagy szerepük, mondhatni meghatározó befolyásuk van a társadalmi, politikai élet alakulására. A régi vezetés gyakorlatilag meggátolta, hogy az ország megújuljon, az ő eltávolításuk nélkül nem sikerült volna biztosítani a demokratikus átalakulást. Ám a több mint tízévi pangásért, amelynek elhúzódásáért a régi vezetők a legfőbb felelősök, a baloldalnak súlyos árat kell fizetnie a kilencvenes évek Magyarországában.”

„Érdekes módon mindazok, akik az MSZMP kongresszusán oly szenvedéllyel védelmezték az ideológiát, papoltak a nép, a munkásosztály nevében, alig néhány nappal vagy héttel később eltűntek a politikai porondról. Vállalkozók, üzletemberek lettek, s napjainkban már azt is tagadják, hogy valaha a párthoz tartoztak. Világéletemben irtóztam a »szájtépő« emberektől, napjainkban még inkább, mert szinte tömegessé vált a politikai köpönyegforgatás.” – az MSZMP XIV. kongresszusáról.

„Hangsúlyozni szeretném, félreértés ne essék, nem kívánom magamat és a hasonlóan gondolkodó társaimat úgy feltüntetni, mintha hosszú évek óta, kezdettől fogva mindvégig következetesen képviseltük volna a rendszerváltás igényét. Az én fellépéseimben is voltak következetlenségek; előfordult, hogy magam sem tudtam szabadulni az akkori szocialista retorikától, s főképpen nem gondoltam, hogy szinte néhány hónap alatt minden, ami volt, összeomolhat. Amit elsősorban javunkra lehet írni, az az, hogy felléptünk az uralkodó politika ellen, s radikális változtatásokat igényeltünk.”

„Megdöbbentő volt, hogy egyetemi, főiskolai hallgatók – a jövő értelmisége – mennyire keveset tudnak az ország helyzetéről. Úgy gondolták, hogy a kormány merő rosszindulatból, sőt diákellenes gyűlölködéstől vezettetve akarja tandíjjal terhelni a diákokat. Fogalmuk sem volt arról, hogy az ország mekkora adósságcsapdában vergődik. [...] A havi kétezer forintos kötelező tandíj kapcsán érdemes megjegyezni, hogy volt olyan diák, aki elmondta, hogy csak a kutyájának eltartása havi tízezer forintjába kerül. Számos tüntető gépkocsival érkezett a helyszínre, de olyan is akadt, akit az »apuci« Mercedese szállított a térre.” – írja a tandíj elleni diáktüntetések kapcsán.

„Bokros Lajos neve, pénzügyminiszteri tevékenysége örökre bevonult a magyar gazdaság történetébe. A »Bokros-csomag« elnevezés túlél mindenkit, mint jelző a stabilizáció ügyében. Emberi gyengeségeit ez ellensúlyozza – de nem fedi el.” – véleménye Bokros Lajos lemondásáról.

„Volt olyan szakasza is a tárgyalásoknak, amikor azt mondtam a mellettem ülőknek, hogy elég volt – felállok az asztaltól. Inkább ne legyen koalíció, vagy ne én legyek a miniszterelnök. Végül megegyeztünk, miután meghatároztuk azokat az ügyeket, amelyekben a feleknek egyeztetési, illetve egyetértési jogaik vannak. Később nemegyszer átkoztam magam, hogy alkut kötöttem. Az sem igen vigasztalt, hogy az MSZP álláspontjainak védelmében csak két-három emberre számíthattam tárgyaló küldöttségünkből. A kormányzást pedig végigkísérte, hogy miközben szabaddemokrata partnerünk foggal-körömmel védelmezte a miniszterei által irányított terület önállóságát, elutasítva még a bíráló jellegű észrevételeket is – jómaga minden másba beleszólt.” – kommentálja az SZDSZ-szel kötött koalíció fő jellemzőit.

„Az 1998. májusi választások után sokan vélekedtek úgy, hogy az MSZP vidéken, a falvakban veszítette el a választásokat. Ha így van, akkor ezt a vereséget nem érdemeltük meg. A négy év alatt hihetetlenül sok erőfeszítést tettünk, konkrét intézkedést hoztunk a mezőgazdaság talpra állítására. Meggyőződésem, hogy a 2002-ig terjedő további időszakban a magyar mezőgazdaság újra Európa élvonalába kerülhetett volna. [...] Döbbenetes, hogy néhány demagóg frázissal, szakmailag jelentéktelen, üres jelszóval milyen sikeresen tudták a jobboldaliak manipulálni a falvakat. [...] A választások után sokszor töprengtem azon, hogy milyen könnyű a kóklereknek becsapni az embereket. Keserves lesz a kiábrándulás, nagy árat kell fizetni az elszalasztott lehetőségekért – de úgy tűnik, ettől a magyar átoktól sohasem szabadulunk meg. Persze azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy a falusi papság – tisztelt a kivételnek – lelkileg is »megdolgozta« a hiszékeny embereket.”

„Elbúcsúztam és hazamentem. Lefeküdtem, de képtelen voltam elaludni. Nyilvánvalóan azon járt az agyam, hogy hol, mikor, s miért vesztettük el a választásokat. [...] Másnap megtudtam, hogy a választások éjszakáján, 1998. május 24-én többen összehajoltak a párt székházában, és elhatározták, hogy megszabadulnak tőlem. Igaz, könnyű dolguk volt, mert én tartottam magam ahhoz, amit az év elején mondtam, a következményekkel együtt: »Ha nyerünk, mennybe megyünk, ha veszítünk – elbukunk.«”

„A politika akár a gondolkodás, akár a cselekvés terén különleges, sajátos dolog, hiszen gyakran előfordul, hogy a szavaknak, más tapasztalatok megismerésének közvetlen hatásuk nemigen van. Viszont ha sikerül ezek révén egy-egy gondolatot elütetni, lassan formálni a szemléletet, a nézeteket, az előbb vagy utóbb, de mindenképpen elkerülhetetlenül hat a partnerre, átalakítva végül is az egész politikai szemléletet, s politikai cselekvésre sarkallhat.”

„A jó politika alapszabálya: elkerülni a propagandában azt, amit a politikában el akarsz érni.”

„Meggyőződésem szerint a többórás értekezletek merénylettel érnek fel az emberiség ellen. Ennél galádabb dolog talán csak a díszvacsorák rendezése lehet. Mindkettőt szívből gyűlölöm.”

„Akkor odafordultam a tolmácshoz, és megkérdeztem; létezik-e a német nyelvben az a kifejezés, hogy »taplófejű«? A tolmács rávágta, hogy persze, létezik, s ugyanolyan kifejező, mint a magyarban. Ekkor odafordultam hozzá, és azt mondtam: »Miniszter úr, maga egy taplófejű.« Azt hittem, menten megüti a guta.” – így reagált 1989-ben, a New York-i ENSZ-palotában Oscar Fischernek (NDK külügyminisztere) azokra a kijelentéseire, melyek szerint a magyar határnyitás után az NDK-ba visszatért állampolgárokat a társadalom hazaárulónak tekintette, megvetette, az áttelepülők pedig kábítószer hatása alatt cselekedtek.

„A kreativitás képességét tartom a legtöbbre, különösen a kis országok képviselőinek esetében. A magyarságra általában érvényes a magas szintű alkotóképesség. Ezt tanúsítja a világhírű tudósok, gazdasági vezetők, művészek, sportolók nagy száma, miként az is, hogy jártamban-keltemben szinte mindenütt nagy elismeréssel beszéltek a magyar munkások képességeiről. Tapasztalati meggyőződésem az is, hogy a kis országok jobban érzékelik a politikai árnyalatokat, finomságokat, mint a nagyhatalmak, mert ez utóbbiak túlságosan magasból szemlélik a világ dolgait.”

Források: Horn Gyula: Cölöpök, Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Zenit Könyvek, Budapest, 1991. Horn Gyula: Azok a kilencvenes évek…, Kossuth Kiadó, Budapest, 1999.