Szájer József március 22-i meghallgatása alkalmából nyilatkozatban állt a magyar kormány mellé egy republikánus kongresszusi képviselő, aki a Tavares-jelentés elfogadása után a Heti Válaszban a héten ismét a kormányt védte. Az Index elkészítette Christopher H. Smith portréját: a kilencvenes években ő ugrasztotta össze a Clinton-kormányt és az ENSZ-t, a törvényes abortusz egyik legelszántabb ellensége, a New York Times ennek ellenére emberi jogi munkája miatt mégis szereti. Szerintünk azért tetszik neki az új magyar alkotmány, mert emberi jogi aktivistaként a közösségi, demokratikus-jogállami témák nem érdeklik annyira.
Több mint harminckét éve képviseli a Kongresszusban New Jersey 4-es számú választókerületét az a Christopher H. Smith, aki előbb Szájer József március 22-i meghallgatásán, majd a Heti Válasz csütörtöki számában védte az Orbán-kormány demokratikus teljesítményét.
Smith a Heti Válasznak egyenesen azt nyilatkozta, hogy az új magyar alkotmány előremozdítja nálunk az emberi jogok ügyét. Ez egy nagyon szokatlan nyilatkozat, mert ilyet eddig a kormánypárt sem mondott, viszont bel- és külföldről is sokan kritizálták az új alkotmányt a különböző, sokak szerint a jogállamiságot romboló újítások miatt. Az Index elkészítette a republikánus Smith politikai profilját, amivel arra keressük a választ, miként juthatott erre a vélekedésre.
Előbb azonban a Smithszel (ezt tényleg így kell leírni) készített interjú tartalma:
Az interjú alapján Smith tipikus republikánus politikusnak tűnik: ellenzi, hogy legális legyen az abortusz, nem támogatja a melegek házasságát, a közel-keletről szóló vitában a demokratáknál határozottan Izrael-pártibb (így annak ellenére megemlíti, hogy Orbán Viktor nem antiszemita, hogy ezzel a magyar miniszterelnököt a Jobbik megjelenése óta egyáltalán nem is szokás vádolni), általában pedig a helyi politikai erők nagyobb befolyását támogatja a központi, távolabbi hatalom ellenében.
Sőt, legalábbis az abortusz kérdésében egészen radikálisnak tűnik. És nem is csak az interjú alapján: a Huffington Post és a Wikipédia is a legális abortusz egyik legelszántabb ellenzőjeként jellemzi – sokatmondó az az 1999-ben a New York Timesban megjelent cikk, melyben a magzat élethez való jogát „korunk emberi jogi kérédéseként” írja le. Smith példaképe William Wilberforce, egy 19. századi brit politikus, aki megszállottan küzdött azért, hogy a birodalomban eltöröljék a rabszolgaságot, és szerinte az „élethez való jog” ma ugyanilyen fontos kérdés. A baloldali New York Times azonban annak ellenére ír elismeréssel Smithről, hogy a lap szerkesztői egyékbént hagyományosan támogatják, hogy az abortusz engedélyezett maradjon.
Smith pályája csúcsára talán 1997-ben ért, amikor azzal kavart nagy botrányt, hogy a Kongresszusban Clinton elnök és Kofi Annan ENSZ-főtitkár folyamatos rosszallása ellenére is sikeresen bojkottálta, hogy a Clinton-kormány kifizesse az ENSZ-nek az Egyesült Államokra eső évi közösségi hozzájárulást. Arra hivatkozott, hogy az ENSZ különböző humanitárius ügynökségei a pénzből a harmadik világban többek között abortuszokat hajtanának végre, és ezt az amerikai adófizetőknek nem szabadna támogatniuk. Az ENSZ-tartozást Amerika végül csak 2001-ben, a World Trade Centert ért támadások után fizette ki.
Smith továbbra is az abrotusztiltás nagy szószólója: 2011-ben például az amerikai Képviselőházban rendkívüli meggyőző erővel írta le, hogyan történik egy ilyen beavatkozás. A téma valóban nagyon összetett, a beszéd pedig az egyik leghatásosabb, amit valaha hallottunk.
Smitht azonban nemcsak pártja nagy politikai vesszőparipái érdeklik, és nem is csak a republikánusok között vannak támogatói. 1997-ben a New York Times arról írt, a liberális emberi jogvédő szervezetek fontos szövetségesként tekintenek rá, és még a republikánusokkal hagyományosan rossz viszonyban lévő szakszervezetek is jóban vannak vele. Ráadásul Smith mindig támogatta a hagyományosan a demokraták által szorgalmazott, a nehéz anyagi helyzetű és az idős embereknek egészségbiztosítást nyújtó állami programokat. Saját pártja abban az időben ezeket folyamatosan támadta, újra és újra csökkentve a rájuk jutó pénzt. A fegyverviselés kérdésében szintén szemben áll pártjával, és a szigorúbb ellenőrzést támogatja. Egy hobbi fegyveresmagazin nemrégiben elő is vette őt emiatt.
Bár az emberi jogok védelmét értelemszerűen mindkét nagy amerikai párt fontosnak tartja, Smith itt is inkább a baloldalhoz áll közelebb, ugyanis a témával megszállottan foglalkozik, és ellenzi, hogy az Egyesült Államok reálpolitikai megfontolásokra hivatkozva jogsértéseket nyeljen le. 2011 óta az amerikai Helsinki Bizottság társelnöke, és harminc éve emel szót különböző, főleg kínai, vietnami és burmai politikai menekültek érdekében, de már az 1995-ös srebrenicai mészárlás ügyében is ő kezdeményezett kongresszusi meghallgatást: akkor arról kérdezte a képviselőket, tisztában voltak-e a népirtás jelentette fenyegetéssel, amikor Amerika úgy döntött, nem avatkoznak be. Mostanában leginkább egy kínai disszidens révén került a neve a médiába, aki az NYU egyetemen végez kutatást – Smith szerint az egyetem a kínai kormánnyal együttműködve próbálja elhallgattatni a férfit, és azt remélik, a kínaiak cserébe majd nem tesznek nekik keresztbe az új, shanghai-i kampusz megnyitásakor.
A baloldalon az abortuszkérdésben tanúsított makacssága miatt viszont sokan mégsem értékelik az emberi jogi ügyekben végzett tevékenységét. „Chris igazi vezető, ráadásul az egyik legjobb emberünk” – panaszkodott szintén a New York Timesnak egy jogvédő szervezet munkatársa. „Az egyetlen baj, hogy a kongresszusban a természetes szövetségesei egytémás politikusként tekintenek rá, pedig egyáltalán nem az.”
Úgy tűnik, Smith egyike azon kevés politikusnak, akik számára az abortusz elleni küzdelem valóban egyfajta liberális alapokon nyugvó, emberi jogi harc.
... akkor mi tetszik neki mégis az új magyar alkotmányon, amiről egyébként a kormány sem állítja, hogy emberi jogi kérdésekben jobb lenne az előzőnél? (Jellemzően csak arra szoktak hivatkozni, hogy van olyan jó mint az előző volt, illetve hogy számos európai ország alkotmányában vannak hasonló passzusok.)
Az Index hipotézise szerint tényleg csak az emberkereskedelmet tiltó, az adósságplafonról, az abortuszról és a melegházasságról szóló részek. Ráadásul utóbbi kettőre könnyen felfigyelhetett, mivel ezekhez hasonló módosításokat mostanában szokatlan alkotmányba emelni, sőt ezeket inkább kifelé pakolják mostanában az alkotmányokból. Feltűnhetett Smithnek az is, hogy a Fideszt régebben valóban rendszeresen vádolták antiszemitizmussal Európában és világszerte, és az utóbbi időben ezt a vádat a kormány tényleg meggyőzően hárította.
Az állami önrendelkezésről szóló retorika szintén imponálhat Smithnek, és az is nagyon sokatmondó, hogy jogvédő pályája során sosem azokkal a közösségi, demokratikus-jogállami problémákkal foglalkozott, melyek kapcsán az Unió és más nyugati kormányok most előveszik Magyarországot. Látványos, hogy Smith, amikor az új magyar alkotmányt dicséri, teljesen más dolgokról beszél, mint az Európai Unió vagy a törvényt a New York Timesban támadó Kim Lane Scheppele. Ezen a diagramon jól látszik, hogy valójában az abortusz és az azonos neműek házassága az egyetlen olyan téma, amely Smitht és a Magyarországot kritiziálókat is érdekli – ezeket azonban ellentétesen ítélik meg.
A Chris Smith által emlegetett témák – az adósságplafon kivételével – mind a közvetlen, egyéni szabadságról szólnak (az adósságplafon sima konzervatív gazdaságpolitika). Ezzel szemben a Tavares-jelentésben és Kim Lane Scheppele cikkeiben rendre a gyengülő jogállami intézményekről és más, közösség-demokratikus kérdésekről, valamint a Fidesz hatalomkoncentrációjáról van szó. (Persze a hajléktalanok helyzetéről szóló kifogások nem ilyenek, de nem ez az alkotmány európai ellenzőinek legfajsúlyosabb érve.)
Úgy tűnik tehát, hogy Smith és a törvény más külföldi bírálói egészen különböző dolgokról beszélnek, Smith pedig valószínűleg azért áll olyan hangosan a magyar kormány mellé, mert politikai munkássága során mindig is sokkal jobban érdekelték őt azok a témák, melyeken az új alkotmány saját megítélése szerint javított. Smith azokkal a közösségi-jogállami témákkal, melyek miatt az Európai és Amerikai vezetők támadták a kormányt, karrierje folyamán mindig kevesebbet foglalkozott.