„A Kalandpark látogatása olyan élmény együttest kínál, amely nem csak a szemnek, szájnak, hanem a testnek és az elmének is »ingere«. A magyar királyok arcképcsarnoka és a jurta sátrak állandó kiállítása a térség honfoglalás kori történelmét egyedülálló módon mutatja be. Ezen kívül a játszás és a gasztronómiai különlegességek biztosítják, hogy a család minden korosztálya igazán kikapcsolódhasson.” Ezzel csábít a Garabonciás Történelmi Kalandpark honlapja. Naná, hogy felkerestük.
A kalandpark a vidámpark és játszótér közt elhelyezkedő szórakozási forma, ahol ahelyett, hogy gépek dobálnák az embert, saját magunknak kell felmászni, átlendülni és megoldani, mindezt valamilyen hajánál fogva előrángatott kerettörténet apropóján. A hét vezér pedig hét honfoglalás kori magyar törzsfőnök, akik sajátos jogi rendszerükről híresültek el.
Szerződéseiket nem közjegyző, hanem kések és vér segítségével kötötték. Továbbá olyan trükkös szerződésekkel vásároltak földeket, többek közt fehér ló alapon, amely már csak azért is izgalmas, mert ehhez hasonló húzások miatt ma nem mondákat költenének az emberről, hanem tüntetéseken mocskos bankároznák le. (Pedig miért nem olvasta el az apróbetűst Szvatopluk, ugye.)
A fentiek ismeretében nyilván feltüzelte a fantáziám, amikor a Hét vezér kalandparkról hallottam. Mi lehet jobb nyári program a Balaton környékén, mint egy délutáni játékos vérszerződés, lovakon nyargalászás, kötetlen hangulatú fosztogatás és gyújtogatás? Mindez ráadásul jelentős EU-támogatásból.
Már a megközelítésnél érezhető volt az erős koncepció. A honlapon csak a zalai falu nevét tüntették fel, Garabonc, és elsőre egyértelműnek tűnt, hogy a szokásos módon majd a táblákat kell követni, hogy eljussunk a honfoglaló parkhoz.
A falu végére érve vált világossá, hogy a kalandparknak semmi nyoma, és hiába autóztam vissza Zalakaros irányába, úgysem találtam meg a helyet. A Zalakaroson dőzsölő germán törzsek már itt elbuktak, hiszen hiába adtak 48 millió forintot a projektre, nekik esélyük sem volt arra, hogy magyar nyelven rákeressenek a kalandpark nevére, előhalásszanak egy telefonszámot, végül magyarul útbaigazítást kérjenek.
Telefonos segítség nélkül sosem jöttem volna rá, hogy még a hátrafelé nyilazásnál is nagyobb trükkel nem a „Hétvezér Kalandpark” szöveggel jelölték az irányt, hanem pedig a „Virágfarm” feliratú táblát kellett követni. Alternatívaként a „Köszi a pénzt Merkel, de innentől lehet lekopni!” feliratot javasoltam volna.
A rejtélyes Virágfarm irányában autózva néptelen út végére értem, szemben zárt vaskapu, mögötte mezőgazdasági gépek. Egy aszfaltozott út jobbra, egy földút balra. Az utóbbi irányába indultam, mert felette helyezték el a táblát, amely jelezte, jó helyen járok: A nett tábla szerint a Garabonciás történelmi kalandpark az Új Széchenyi terv keretében 48 700 000 forintot kapott az EU-tól. A temetőhöz érve kiderült, csak egy brüsszeli eurokrata olyan naiv, hogy Széchenyi terves plakátok alapján tájékozódik.
Visszakullogva végül benyitottam a jeltelen vaskapun, és egy gokartpályán találtam magam. Történelemnek sokáig csak annyi nyoma volt, hogy a pálya korábban láthatóan úgynevezett szilázskésztő hely volt, egy betonkatlan, amiben állatok takarmányát tárolták. Elveszettebb voltam, mint Szvatopluk a magyar jogrendszerben, amikor mellém lépett egy talpig betyárnak öltözött, de amúgy irokézfrizurás férfi, hogy barátságosan a jegypénztárhoz irányítson.
A gazdasági épületek közt álló könnyűszerkezetes bódéban éppen a 2500 forintos belépőt fizettem, amikor megpillantottam az első lelkesítő jelet: egy ősmagyar kucsma állt a jól láthatóan nem működő sörcsap mellett. „Eredeti – mondta a szintén szívélyes pénztárosnő – csak annyiban különbözik, hogy a felső része nem bőr.” „Miért, miből van a teteje?” „Papírból.”
Éreztem, mostantól hagynom kell, hogy sodorjanak az események. Kísérőm szerencsére nem hagyott magamra, ami egyrészről érthető volt, hiszen rajtam kívül egyetlen vendég sem volt a történelmi parkban, másrészről a betyár a tomboló hőségben is csizmát, fekete betyárnadrágot és hosszú ujjú inget viselt, amelyben én inkább akartam volna az árnyékban heverészni, mint elindulni a téglából rakott kis lelátó felé, amely a honlap szerint Hanna hercegnő vára volt. („240 m² alapterületű téglavár. 4 őrtoronnyal 120 m² színpaddal, 160 m2 küzdőtérrel, 160 m² kerengővel és az alatta lévő árkáddal, a Magyar királyok arcképcsarnoka található.”)
A betyár elmesélte, hogy foglalkozására nézve asztalos, és Virág doktor, a hely tulaja még a szakmájába vette fel. A történelmi kalandpark ugyanis valójában állattenyésztő farm, ahol Virág doktor két zalakarosi szállodájának termelnek húst és zöldséget. De amikor az egyébként állatorvosi praxist is folytató tulaj elnyerte a kalandparkhoz szükséges pénzt, embereit különböző egyéb munkakörökkel is ellátta: az asztalosból például íjászmester lett, mivel amúgy íjászat a hobbija.
Az üres téglavár felett az István, a király prüntyögő hangjai szálltak bele a naptól izzó levegőbe, és én az árnyékba húzódva megkíséreltem elképzelni, mi lehet a kapcsolat a túldizájnolt falusi focilelátóra emlékeztető építmény és a hét vezér közt. Végül előlépett az árnyékból egy másik, szintén rendkívül barátságos férfi, és elmondta: itt a farm lovásza, maga Virág doktor, továbbá a farm további lovagolni tudó tagjai szoktak lovasbemutatókat tartani. „Körbelovagolnak, az ostorukat csattogtatják.” A férfi egyébként villanyszerelő a farmon, alternatív szerepben pedig a történelmi gokartok kezelésével foglalkozik. Mely gokartok Hanna hercegnő várában találhatók.
Kaland egyelőre annyi volt, hogy a placcon megjelent két lovász, két lóval, rajtuk két német gyerekkel, és hosszú percekig vonszolták őket körbe a szilaj hőségben.
Elindultunk a jurták felé. Ez lehetett volna a hely, ahol közel kerülhetünk a történelemhez, ha a jurták történetesen nem fehér műanyagvászonból épülnek, hatékony módon akkumulálva a térség hőenergiáját. Széles Gábor ezen jurták segítségével beindíthatott volna egy Paksot lealázó hőerőművet, itt sajnos azonban helytörténeti kiállításra fecsérelték el a remek lehetőséget.
A ponyvákon belül a honfoglalás főbb dátumai, továbbá történelmi könyvekből kimásolt, és molinóra nyomott részletek várták azokat, akiknek a kohóhőmérsékletű sátrakban olvasgatás jelenti a kalandot. Az összképet nagyban javította a humor: egy jurtában ősmagyaroknak kifestett próbababák fogadtak. Az önironikus gesztus a sámán esetében volt a legerősebb, akit elsőre gondolom halálmetálost akartak alakítani, de végül a naiv művész kezei alatt varkocsos öreg szénbányásszá vált.
Megtudtam, hogy nem a próbababák lesznek az egyetlen valódi kiállítási tárgyak. Most dolgoznak egy Árpád-kori sírrekonstrukción. A sírt nem a környéken ásták ki, hanem Makónál, viszont az a kedves jogásznő, aki elvállalta a munkát, Szegedről származik, és sokat járt az ottani múzeumba. Ő készíti a papírmasé csontvázakat, az asztalos pedig a sír többi részéért felel.
A fentiek után azt gondolnánk, hogy rendkívül lehangoltan hagytam el a Wes Anderson-filmbe illő, önjelölt szakértők vezette történelmi parkot. Pedig nem. A betyár ugyanis, az attrakció részeként, körbekísért a farmon, ahol szívélyes emberek mutatták, hogyan patkolják a lovat, majd invitáltak lófürdetésre. Mangalicák, kismalacok, és a nyulak közt kalauzoltak. Barátságosan mutattak meg egy átlagos, de működő gazdaságot, amely minden hétvezérezés nélkül érdekes lehet a városi turistának. Igaz, nem biztos, hogy erre is meg lehetett volna csípni az EU-támogatást.