Egy lábon járó párna, a gúnár a párja, mi az? – teszi fel a következő találós kérdést az egri gyermekotthon enyhén értelmi sérült lakóinak a szokásos hétfői foglalkozásokat vezető nő. A tita! – kiabál egy kisfú, amin mindannyian nagyon jót nevetünk, mert a cicák tényleg olyan puhák, mint egy párna, de a megoldás persze a lúd, ahogyan arra egy kislány rávilágít. A foglalkozás profin és jókedvűen zajlik, csak az különbözteti meg egy átlagos fejlesztő programtól, hogy akik vezetik, rabruhában vannak, és engedélyt kérnek az őket kísérő fegyveres őröktől, ha fel szeretnének állni.
A rabruhás önkéntesek – Irma, Gyöngyi és Kati (egyes neveket a szereplők kérésére megváltoztattunk) – az egri börtön női részlegének meseszakköréből érkeztek a speciális gyermekotthonba, hogy meséljenek, énekeljenek, játsszanak a gyerekekkel. Minden hónapban egyszer tartanak itt foglalkozást a börtön lakói, önkéntesekből akkora a túljelentkezés, hogy az emberek folyamatosan rotálódnak. A gyerekek pedig felszabadultam élvezik az ilyen alkalmakat, egyszer sem merült fel, hogy miért vannak a „nénik” egyenruhában, legfeljebb arra kérdeztek rá, mit csinálnak a kísérő őrök a fegyverekkel.
A gyermekotthonos foglalkozás csak egy a börtön integrációs, családi és társadalmi kapcsolatokat erősítő programjai közül: a rabok járnak takarítani a várost, és tereprendezési munkákat is vállalnak önként, mesecédét készítenek a szeretteiknek karácsonyra, néhányan pedig a gyerekeikkel együtt tavaly nyáron tíz napot töltöttek a paloznaki Meseközpontban egy meseterápiás táborban. Mióta 2010-ben elkezdődött a meseprogram, nem volt olyan résztvevő, aki szabadulása után ismét börtönbe került volna.
Juhász Attila, a börtön parancsnoka nem hisz abban, hogy fogvatartottakat erővel kellene vagy lehetne megváltoztatni. A rabok visszailleszkedését segítő programokat is ebben a szellemben indította el: a foglalkozásokon, önkéntes munkákon nem kötelező részt venni. „Lehetőséget kell kínálni az elítélteknek, és ha akarnak, akkor majd élni fognak vele. Van, aki azt mondja, mikor sokadszorra visszakerül, hogy „parancsnok úr, 35 évet voltam már börtönben, én sose fogok megváltozni”, aztán történik valami, és új életet szeretne kezdeni. És ilyenkor nagyon fontos, hogy lásson erre lehetőséget" – mondja a parancsnok.
Juhász Attila szerint a legtöbbet a kis, helyi projektek érnek, amelyek egyszerű üzenetet közvetítenek a raboknak és a társadalomnak is. Az elítéltek sikeres életét a börtönön kívül három oldalról lehet támogatni idebenn – fejtette ki az egykori angol-testnevelés szakos tanár. Egyrészt munkát kell adni a raboknak, ha lehet, a kötelező börtönmunkán is túl – erre szolgál a város önkéntes takarítása, rendezgetése – , foglalkozni kell az oktatásukkal – erre is van program a börtönben –, és életben kell tartani, ápolni kell a családi kapcsolatokat.
Ez utóbbi feladatot látják el a mesék. Az ötletet egy brit kezdeményezés, a Story Book Dads adta Juhász Attilának. A brit projekt eredetileg csak arról szólt, hogy börtönben ülő apák meséket mondtak fel cédére a gyerekeiknek. Mára már csatlakoztak a programhoz nemcsak a női börtönök, de a katonai szervezetek is, amelyek a hosszú kiküldetésüket töltő katonáknak ajánlják fel a cédékészítés lehetőségét, illetve kibővült a projekt egy hangmérnökképzéssel is, így maguk az elítéltek rögzíthetik társaik meséit.
A magyar meseprogram máshogy több, mint a cédékészítés. „Amikor 2010-ben eldöntöttem, hogy nálunk is legyen ilyen program, felkerestem a Bródy Sándor Könyvtárat, ahol Luzsi Margó gyerekkönyvtároshoz irányítottak, aki már évtizedek óta foglalkozott mesemondással. Margó azt mondta, csak úgy tudja vállalni a dolgot, ha a saját útját járhatja” – meséli a parancsnok. Margó – akit mindenki csak a keresztnevén szólít – saját útja pedig egyfajta terápiát jelentett mesékkel.
„Főleg az első időkben nekem eszem ágában sem volt terápiázni, és folyton azt hajtogattam, hogy ez itt nem terápia, csak a mese működik” – emlékezett vissza a kezdetekre a gyerekkönyvtáros. A foglalkozásokon valóban nem „klasszikus” terápia folyik. Minden szakkör egy mesével kezdődik és fejeződik be, amit Margó fejből mond el, közte pedig rengeteg játékot játsszanak, és megbeszélik, kit mi érintett meg a mesékben. „Ami miatt ennek az egésznek terápiás hatása van – a mesék erején kívül –, az a folyamatos jelenlét. A szakköri tagságnak egyetlen feltétele van: mindig jönni kell. A rendszerességgel, következetességgel sok mindent el lehet érni” – mondja Margó.
A mese pedig tényleg működött: a nők bújni kezdték a könyveket, pedig előtte szinte csak a tévében hallottak mesét, felolvastak egymásnak, házi feladatot írtak a zárkában, olvasni tanítgatták írástudatlan társukat, és megtanulták fékezni magukat. „Mióta elkezdődött a meseszakkör, sokkal kevesebb a fegyelmi vétség. De ami szerintem ennél is fontosabb, hogy amikor a nők kimennek eltávra (egyes rabok havonta/kéthavonta 24-48 órát otthon tölthetnek. – a szerk.) a gyerekeikhez, akkor mesélnek nekik, mondókáznak velük. És nemcsak tündérmeséket mondanak, de beszélnek a család történetéről is, amiről korábban nem is tudták, hogy érdekelheti a gyerekeket" – fejti ki Margó.
A szakkörön eleinte főleg arra koncentráltak, hogy a karácsonyra készített cédék személyesek és élvezhetőek legyenek, de ma már sokkal összetettebb munka folyik, a szakkörön készülnek például a gyerekfoglalkozásokra is. „Amikor elkezdtük, mindenki csak egy pár Disney-mesét ismert, meg Andersen Fenyőfáját, mert az egyszer már előadták egy ünnepségen. Ahogy haladtunk előre, mindenki rengeteg mesét megismert, és sikerült személyre szabott történetet választania az ajándékhoz. Azon is dolgozni kellett, hogy a cédé hallgatható legyen. Én mindenkinek szeretném megtanítani a csönd, a szünet és a lassúság fontosságát. Ezt adtam át a szakkörösöknek is" – mondja Margó, aki nemcsak a börtönben tart mesefoglalkozást, de az egri könyvtárban is van felnőtt csoportja. „Nekik ugyanazokat a dolgokat kell megtanítani, mint az elítélteknek” – mutat rá.
Jól áll, nem lapos? – túr bele a hajába aggódva Irma, mikor a gyermekotthonba induló háromfős csapat felsorakozik ellenőrzésre a börtön egyik kapujánál. A nők nagyon izgulnak, és nagyon sokat készültek a foglalkozásra. Kezükben saját készítésű rajzaik és bábok vannak, ezek részint a meséket fogják illusztrálni, részint pedig ajándékok a gyerekeknek.
„Nagyon fontos, hogy változatos módszerekkel kössük le a figyelmüket és bevonjuk őket a mesébe” – magyarázza a veterán meseszakkörös Márta, aki óvónő volt, mielőtt börtönbe került, ezért ő tanítgatja a többieket a módszerekre és például illusztrációkat rajzolni is. „Én egyelőre csak a színezésből veszem ki a részem” – mondja Kati, akinek a legtöbb meseszakkörössel ellentétben nincsen gyereke. Ő azért csatlakozott a szakkörhöz, hogy legyőzze a zárkózottságát és a lámpalázát. Ez sikerült is neki, a foglalkozáson jól hangsúlyoz, nem zavarodik bele a beszédbe. A bujdosó macska meséjét mondja, ami arról szól, hogy a mindenhonnan kiutasított állatok és tárgyak hogyan lesznek végül egy öreg néni hasznára.
A gyerekfoglalkozást tartó csoportban mindig van két tapasztalt és egy újonc mesemondó. Ez utóbbi most Irma, aki nagyon sok mondókát megtanult. A foglalkozást később ő irányítja, eleinte izgul, de belejön, és sokat kommunikál a gyerekekkel. A nők a meseszakkörön készülnek a hétfői alkalmakra, eleinte Margó ajánlotta a meséket, de most már ők választanak.
„Nagyon pozitív a benyomásunk az elítéltek foglalkozásairól. Mindig interaktív, összeszedett, és a gyerekek nagyon nyitottan fogadják. Nekik nincsenek előítéleteik, mindenkit szeretnek, és a hölgyektől nagyon sok szeretet kapnak vissza” – mondja Víg Józsefné, az otthon igazgatója. „Eleinte hét fővel indult a csoport, de a gyerekek mesélték a többieknek, hogy milyen jó, és most már tízen vannak” – teszi hozzá. A gyerekek sokszor oldják az egyenruha és a fegyveres őrök miatt kicsit feszélyező hangulatot: például ha a nők engedélyt kérnek a felálláshoz, ők bekiabálják, hogy „itt mindenki felállhat” – meséli az igazgatónő.
A szűk, levegőtlen teremben a gyerekek tátott szájjal, csendben figyelik, ahogy Gyöngyi Pom Pomról mesél nekik. Aztán együtt énekelnek, és megbeszélik, mi történt az elmúlt időszakban a résztvevőkkel. Mindenki kiveszi a részét a foglalkozásból, aki nem tudja a szöveget, tapsol vagy dúdol, a találós kérdéses résznél pedig súgnak a másiknak. Aki jól tudja a választ, ajándék papírbábut kap, persze mindenkinek jut. „Meséljetek még valamit, olyan szép volt!” – kérleli az egyik lány a rabokat, de az egy óra lejárt, menniük kell. A szervezés, a logisztika és az adminisztráció nehézségei miatt csak egy hónap múlva jönnek majd újra.
Ha valaki szabadul az egri börtönből, Margó megadja neki a telefonszámát, hogy keresse fel, ha szeretné. Sokan szeretnék mindenestül elfelejteni a börtönben töltött éveket, ezért Margó nem erőlteti a kapcsolattartást. Nem sokan hívták fel eddig. Köztük az egyik Ildikó, aki saját mesekört indított XY város kórházának daganatos gyerekosztályán (a nevet és a helyszínt Ildikó kérésére megváltoztattuk).
„A mese elrepít egy másik világba, ahol történések vannak, és színek, meg okos, erős bátor szereplők, és ez nagyon jó változás a zárkák egyhangúságához képest. Margó mindig olyan meséket mondott nekünk, amelyik a reményről szóltak, azt mutatták meg, hogy történt, ami történt, de mindig van remény az új életre” – mondta a meseszakkörről Ildikó, aki majdnem egy éve szabadult, és hetente háromszor jár mesélni a daganatos gyerekekhez.
Eleinte nehéz dolga volt, mert a gyerekek csak a számítógépet bámulták, de akkor kitalálta, hogy a számítógépen mutat nekik meseillusztrációkat, amiket ki is nyomat, és ott színezhetik. Így, türelmesen, végül minden gyerekkel sikerült kapcsolatot kialakítania, azokkal is, aki az elején nem szóltak hozzá. Ildikó foglalkozása ma már szerves része a kórház gyermekprogramjainak, amelyekből sajnos nincs túl sok. A kórházban nem verik nagydobra, hogy Ildikó börtönviselt, bár csak az a nő tudja, aki aláírta az önkéntességről szóló szerződését.
Ildikónak szerencséje volt. Szabadulása után úgy döntött, bár nem kötelező, részt vesz egy TÁMOP-program keretében szabadultaknak szervezett utógondozásban. Itt ismerkedett meg mentorával, aki segített neki elintézni, hogy mesélhessen a miskolci kórházban, és azóta is egyengeti az útját. Ildikót gyerekei is támogatták, de a rabok többsége a tökéletes semmire megy ki a börtönből, senki nem fogja a kezét – mondja Margó, aki szerint a társadalom részéről álszent dolog elvárni, hogy az elítéltek visszailleszkedjenek a társadalomba, ha ehhez semmilyen segítséget nem kapnak.
Juhász Attila nem szeretné minden kapaszkodó nélkül hagyni a szabaduló rabokat, éppen ezért a nemrégiben nyert díjat – az Erste Alapítvány integrációs díját – és a Norvég Alaptól nyert pénzt a meseprogram olyan továbbfejlesztésére fordítaná, amely egyszerre készíti fel a bent lévőket a kinti létre és a kint lévőket az elítéltek befogadására. „A raboknak egyrészt meg kell tanítani, hogyan kell felelős szülőnek lenni, és mivel tartoznak a családnak a börtönévek alatt és után. Tudatosítani kell bennük, hogy mekkora anyagi és lelki áldozatot jelent a családnak, hogy börtönben vannak. A családnak pedig fel kell készülnie a megbocsájtásra” – mondja a börtönparancsnok.