Ötven éves lemaradásban van Magyarország a skandináv országokhoz képest, legalábbis a női jogok kérdésében biztosan – mondja Norvégia nagykövete. Míg az eszményi norvég modellben a 60-as, 70-es években a jogszabályban meghatározott kvóták, nálunk most a civilek lendíthetik előre a női karrierek ügyét - derült ki egy keddi beszélgetésen.
Magyarországon a legnagyobb cégek vezető testületeiben öt százalékos a nők aránya. Norvégiában ez az arány csaknem ötven százalék. A magyar parlamentben kilenc százaléknyi női képviselő van. A norvég parlamentben negyven százaléknyi. A választási listákon hazánkban, konszenzus híján, általában a listák utolsó helyein szerepelnek a nők. Norvégiában vegyes listák vannak, amelyeken felváltva szerepel a női és a férfi jelöltek neve. Magyarországon a pártok arra használják női képviselőiket, hogy megnyerjék a női szavazók szimpátiáját. Norvégiában a női politikusok jelenléte magától értetődő, és elsősorban az egyes társadalmi kérdések miatt fontos. Jelenlétük a civil és az üzleti szférában komoly gazdasági érdek.
A Nők a közéletben címmel szervezett beszélgetést keddre az Ökopolisz. Az LMP-s Csiba Katalin Tove Skarstein norvég nagykövetasszonyt látta vendégül, szemben a főleg nőkből álló, ellenzéki közönséggel. Úgy tűnt, a közönség és a stáb is megkérdőjelezhetetlennek tekinti a norvég modellt és a nagykövetet, mint annak képviselőjét. Holott a vendégek közül is mindenki tisztában volt vele: Magyarországhoz képest Norvégia jelentős előnnyel indult a demokrácia, és azon belül is a női egyenjogúság pályáján.
A norvég modell lényege, hogy egyensúlyt teremt a magántulajdonon alapuló versenyképes piacgazdaság, és a kiterjedt, a szolidaritás elvén nyugvó, széleskörű szolgáltatásokat nyújtó állami szektor között. Manapság ezt a rendszert az adókból finanszírozott közjóléti rendszer, a magas foglalkoztatottság, a jól szabályozott, erősen szervezett munkaerőpiac és a nemi egyenlőséget támogató családpolitika kombinációja jellemzi – mondta egy korábbi interjúban Skarstein. A modell vegyíti az egyéni szabadságot és jogokat az erős szolidaritással. A meglehetősen nagy állami szektor visszaosztja a javakat és mindenki számára egyenlő esélyeket biztosít a progresszív adórendszer és az átfogó szociálpolitika révén.
Az emberek boldogok ebben a rendszerben, mert van szociális biztonság és szabadság is – mondta a nagykövet. Hozzátette: Amerikában nincsen biztonság, csak szabadság, míg Európa egyes részein csak biztonság van, de a szabadság hiányzik.
Már a 8-9. században, a vikingek idején is kivételes helyzetben voltak a norvég nők. Mivel férjeik folyton a tengeren voltak, ők foglalkoztak a földekkel, gyerekekkel, a háztartással. Gyenge volt a nemesség, így hiányzott az erős feudalista modell is, ezért a társadalmi mobilitás gyakorlatilag nem létezett, igény sem nagyon lehetett rá. Ráadásul a weberi protestáns etika mindent áthatott, a szegények megsegítése, a szolidaritás, az elfogadás és így az egyenlőség is magától értetődő volt – fejtegette a nagykövet.
A 20. század elején a ritkán lakott Norvégia jelentős méretű munkásosztálya jól, hatékonyan szervezte meg önmagát. (Azóta legtöbbször munkáspárt kormányozta az országot.) A második világháború után Norvégia egyensúlyt talál a szocializmus és a kapitalizmus között. Mire a hatvanas években olajat fedeztek fel a norvég tengerek alatt, az ország már a legfejlettebb jóléti államok közé tartozott.
A skandináv nőket már a hidegháború ideje alatt is a nyugati mutatókkal nyomasztották, ugyanakkor nekik akkor nem választási lehetőség volt a munka, hanem kötelesség. Számukra az egyetemek a 70-es évektől lettek ingyenesek, így akkor jelentek meg tömegesen a munkaerőpiacon is.
Amikor Skarstein egy évvel ezelőtt Magyarországra érkezett, hogy Bulgária után itt folytassa munkáját, úgy érezte magát, mintha éppen ebbe a korba, a 60-es évekbeli Svédországba csöppent volna, legalábbis a genderkérdés szempontjából – mondta. A saját bőrén is érezte, hogy a nőknek itt még harcolniuk kell azokért a politikai jogaikért, amelyek a skandináv országokban már rég evidensek, és ha a magyar nőknek sikerül elérniük közéleti vagy karriercéljaikat, akkor azt ajándéknak tekintik.
A közönség soraiból felállva később Adamik Mária, az ELTE Gender Studies Kutatóközpont vezetője is visszaemlékezett: ő már 1991-ben megcsodálta a norvégok genderpolitikáját, kint járt akkor Oslóban is, és személyesen is érezte, ahogyan az északiak szurkolnak a kelet-európaiaknak. Szerinte a magyar női ügyek hátterében a mai napig az emlékezés problémája áll: sem a külföldnek, sem saját magunknak „nem tudunk elszámolni az államszocializmus felemás női emancipációjával″. A nagykövet szerint is a történelmi adottságok azok, amelyekkel Magyarországon „nem lehet mit kezdeni″. Habár Adamik szerint most már a nők új generációján a sor, akik nem emlékezhetnek az előző rendszerre, így megvan az esélyük a korszakváltásra.
Skarstein szerint viszont a demokráciát nem lehet gombnyomásra, húsz év alatt felépíteni, ez máshol is kétszáz év volt. Emlékeztetett arra is: náluk sem önszántukból, jó szándékból nyitottak a nők felé a pártok és a cégek, hanem szabályokra volt szükség. „Ez egy többlépéses ügy; először a párpolitikát kell megváltoztatni.″
Kezdetben a norvég pártok azért döntöttek a női kvóták és a vegyes listák mellett, mert szükségük volt a női szavazatokra. Annak viszont, hogy ma már nem alakul norvég kormány közel ötven százaléknyi nő nélkül, nem a kvóta az oka. Skarstein szerint társadalmilag sem lenne elfogadható az, hogy a nők kimaradjanak, és ez részben az államigazgatásban is jól működő nőpolitika eredménye. A munka jelentős részét itt is nők végzik, a férfiak pedig átmentek azokba a szektorokba, ahol pénz van.
Ugyanez a többlépcsős folyamat a vállalatoknál is működött. Bizonyos időszak alatt azok a cégek, amelyek nem vettek fel a jogszabályban meghatározott kvótának megfelelő női alkalmazottat, halálra voltak ítélve. A vállalatok férfi vezetői kezdetben attól tartottak, hogy nem találnak majd elég nőt megfelelő képesítéssel, de hamar rá kellett jönniük, hogy ez nem igaz. Egy nemzetközi kutatás szerint a magyarok 34 százaléka még ma is azt hiszi, hogy a nők nincsenek birtokában azoknak a képességeknek, amelyek alkalmassá teszik őket a vezetésre. Franciaországban a lakosság csak kilenc százaléka gondolja ezt.
„Norvégiában ma már csak a képzettség számít, és nem fordulhat az elő, hogy nem vesznek fel egy nőt, mert a férfi vezető csak férfivel hajlandó dolgozni″ – mesélt Skarstein. Azért hozzátette, hogy az egyenlő bérekért is komoly harcokat vívtak.
A Viviane Reding uniós biztos által is erősen támogatott ügy, a női vezetők ügye azonban minden résztvevő szerint jó célokat tűz ki. Skarstein szerint az ilyen rendszerben dolgozó norvégok elégedettek, és elismerik, hogy bizonyos tekintetben a nők a jobbak. Ők legalább tényleg elolvassák a testületi ülésre, amit el kell, precízek, és sokszor előny, hogy kevesebb kockázatot vállalnak. „Ez nem csupán az egyenlőségről szól, hanem a gendergazdaságról: azok a vállalatok sikeresebbek, amelyek a női kvótát bevezették; ez tény″ – mondta a nagykövet. És ezért szorgalmazza ezt Reding a többi tagállamban is. „Lassan, de legalább jó irányba mozdulnak a dolgok.″ Ráadásul a résztvevők szerint ez egy öngerjesztő folyamat: minél több nő kerül be a parlamentbe, annál inkább felgyorsul az arányuk növekedése.
Skarstein úgy látja, a parlamenti ülések minősége és hangulata is javult a nők részvételi arányának növekedésével. Csiba Katalin szerint különösen igaz lenne ez egy olyan országgyűlésben, ahol egy nőnek még ma is azt mondhatják: „abból, hogy ön szép, még nem következik, hogy okos″. Vagy hogy Lukács Tamás kormánypárti képviselő okolhatja a nőket a hajléktalanságért. Illetve ahol a Jobbik elhatárolódik Gaudi Nagy Tamástól, mert az kiáll a női kvóta mellett.
Norvégia nem az olaj és a gáz miatt gazdag, az eredményekhez a nők munkaerőpiaci részvétele ennél nagyobb mértékű hozzájárulást jelent. Meg persze az is, hogy nagyon magas a születési ráta, mert a nőknek nem kell választaniuk a munka és a gyerekvállalás között. És nem azért van sok gyerek a skandináv országokban, mert katolikusok, sohasem voltak azok – jegyezte meg a nagykövet.
A skandináv nők azért teljesíthetnek jól munkahelyükön, mert lehetőségük van rugalmas beosztásra, és mert jól működnek a nevelési intézmények, bölcsődék, óvodák. Emellett ott van a férfi gyes is, mint lehetőség. Skarstein még saját, 31 éves fiát is felhozta példaként, aki örül, hogy bizonyos időszakokban több hónapig ő foglalkozhat felesége helyett a gyerekeikkel. Persze ezt a munkáltatónak is el kell fogadnia.
A történelmi, gazdasági és egyéb adottságok miatt a norvég modellt természetesen nem lehet egy az egyben átültetni Magyarországra. A nagykövet szerint először jogszabályok kellenek, aztán majd jön a társadalmi elfogadás. Skarstein szerint a jó törvények mindig megmutatják a helyes utat, „akárcsak a dohányzás ellenes szabályok″.
Csiba Katalin szerint viszont a kormánynak nincs ilyen szándéka, az ellenzéki ráhatás pedig kevés. Szerinte ezért a civilek szerepe a legnagyobb, nekik kell megteremteniük a társadalom igényét az előrelépésre. Persze a civil aktivizmus is jobban megy északon, abból is tanulhatunk.
A norvég népesség fele akkora, mint a magyar, ennek ellenére tízmillióan vannak regisztrálva szervezeteknél tagként, aktivistaként. A lakosság nyolcvan százaléka aktívan, rendszeresen részt vesz valamilyen civil szervezeti munkában. Ez a szám az EU-s átlag fölött van, és Skarstein szerint szintén a jól fejlett protestáns szociális érzékenység az oka. Ráadásul ott ezek a civil szervezetek folyamatosan komoly szakmai vitákat folytatnak a politikusokkal.
Azon túl azonban, hogy Norvégia példát mutat Közép- és Kelet-Európának, anyagilag is segíti azt a norvég támogatási alapon keresztül. A manapság kevéssé támogatott magyarországi civil szervezetek legnagyobb kérdése viszont az, hogy mit tehetnek, ha elfogy a pénz. Skarstein szerint a magyar aktivisták túl sokat költenek adminisztratív célokra, nincsenek fenntartható gazdasági modelljeik, viszont a norvég partnerség, az együttműködés külföldi szervezetekkel pénz nélkül is továbblendítheti a munkát. „A partnerség révén könnyebb a fenntartás, mert ha kifut a projekt, akkor is megmarad a kapcsolat″ – mondta, de hozzátette, hogy nehéz jó párosokat találni. Magyarországon ráadásul a sok kis civil szervezet egymástól függetlenül működik és egymással versenyez. Norvégiában az ernyőszervezetek jellemzőek és a konszenzus.
A beszélgetés résztvevői szerint a civileknek össze kellene fogniuk. Az ELTE-s Adamik Mária szerint pedig közösségi alapon működő szakmai csapatot kellene felállítani újfajta, nőket támogató szolgáltatások nyújtására. „Nem elég beszélni, a szó nem segít, a civilek még hosszan erőtlenek lesznek" – mondta. Csiba Katalin azzal zárt: kitartónak kell lenni, de nem türelmesnek: „A kitartást és a türelmetlenséget össze kell hangolni, és akkor a mi generációnkban van lehetőség az érdemi előrelépésre″.