„Ez nagyon jó. Mennyiért lehet megvenni?” – az anekdota szerint ezt mondta egy amerikai szakértő, miután hosszasan tanulmányozta a finn oktatási reformot. A baj az, hogy a finnek különutas, sőt unortodox módszere nem ültethető át máshova. Lopni lehet belőle, de ezek az elemek önmagukban nem sokat érnek. Bárki nyugodtan másolhatja, mondta a budapesti finn nagykövetségen Pasi Tuominen nagykövet, miután magyarul is megjelent Pasi Sahlberg A finn példa című könyve az ottani oktatási reformról.
A finn nagykövetség ebből az alkalomból három menekültet fogadott be. A könyv ajánlóját az a Pokorni Zoltán írta, aki az elmúlt három évben folyamatosan bírálta Hoffmann Rózsa reformjait. A fordítás szakmai lektora Sió László, a Fidesz oktatási szakértője, Pokorni egykori államtitkára volt. A könyvet pedig az a finn tulajdonban álló Nemzedékek Tudása Tankönyvkiadó (egykori Nemzeti Tankönyvkiadó) adta ki, amelyről korábban azt írtuk: a kormányzatban többen nem nézik jó szemmel, hogy egy finn multicég szerez profitot a magyar tankönyvkiadásban.
De mi is a finn csoda lényege? Nagyon leegyszerűsítve a dolgot az, hogy az elmaradt, nem túl jó adottságokkal rendelkező északi országból a jó oktatási rendszer csinált fejlett, tudásalapú gazdaságot. Míg nálunk éppen most központosítják az oktatást, a finneknél teljesen decentralizált a rendszer. Mivel a társadalom szemében elismert, jól fizetett és vonzó a tanári hivatás, a főiskolákon a legjobbak közül tudnak válogatni. Jól mutatja ezt, hogy a Helsinki Egyetem tanárképzésére közel hússzoros volt a túljelentkezés: a 120 helyre 2000-nél többen jelentkeztek. Ahogy a könyvben is olvasható: „akik olyan szerencsések, hogy tanárok lehetnek, általában egész életükben tanárok is maradnak”.
Mivel a társadalom és a kormány is tudja, hogy a legjobbak tanítanak, rájuk is bízza, hogy hogyan, milyen módszerekkel, milyen tankönyvekből és milyen tanterv szerint gondoskodnak a gyerekek oktatásáról. Éppen ezért nincs központi ellenőrzés és tanfelügyelet, és a tanárok sem külső kényszerből képezik tovább magukat.
A tanároktól az iskolákban nem fejbólogatást, hanem kreativitást, vállalkozó szellemet várnak el. Sem a diákokat, sem a tanárokat nem terhelik túl. A gyerekeknek hagynak időt játékra, egyéni tanulásra, a tanároknak pedig felkészülésre, egymással való tapasztalatcserére. A finn oktatás alapja a kilencosztályos egységes komprehenzív (befogadó) iskolarendszer, amely elkerüli a gyerekek korai, képességek szerinti szétválogatását (mint nálunk teszik azt a 6-8 osztályos gimnáziumok).
A 2000-ben indult nemzetközi tanulói teljesítménymérések (PISA) alapján a finn a világ egyik legeredményesebb oktatási rendszere, és Európán belül egyetlen olyan másik ország sincs, amelynek tanulói magasabb szinten teljesítenének. Hasonlítsuk össze egy kicsit ezt a mi eredményeinkkel. A magyar diákok eddig 74 aranyat, 138 ezüstöt és 70 bronzot értek el a nemzetközi matematikai diákolimpiákon. Így Kína, az USA és Oroszország után a negyedikek vagyunk. A finneknek mindössze 1 aranya van, 5 ezüstje és 47 bronzérme., idézte a számokat a könyvbemutatón Kiss János Tamás, a Nemzedékek Tudása Tankönyvkiadó vezérigazgatója. A nemzetközi felméréseken viszont problémamegoldásban, matematikai gondolkodásban a finn diákok 40 százaléka teljesíti a legmagasabb szintet, nálunk viszont ez az arány csak 30 százalék körül van.
Finnországban a legkisebb (mindössze 7 százalékos) a különbség egy északi kis falu iskolája és a főváros menő iskoláinak teljesítménye között. Az iskolarendszer tehát ott valóban egységes minőségű szolgáltatást nyújt. Ezzel szemben Magyarországon a legnagyobb a szórás, közel 60 százalékos a különbség a legrosszabb és a legjobb iskolák teljesítménye között. Ez már éles esélyegyenlőségi kérdés, ami azt mutatja: nagyon nem mindegy, hova születik az ember és aztán milyen iskolába jár.
A ma éppen gyengélkedő Nokia jelentős részben a finn oktatásnak köszönheti világméretű sikerét a kilencvenes és kétezres években. A könyv idézi is a Nokia egyik vezetőjét:
Ha felveszünk egy fiatalt, aki nem tudja a teljes matematika- vagy fizikaanyagot, ami ehhez a munkához kell, akkor megvannak a kollégáink, akik könnyedén megtanítják neki ezeket. De ha olyasvalakit kapunk, aki nem tudja, hogyan dolgozzon más emberekkel együtt, hogyan gondolkozzon máshogy, hogyan találjon ki eredeti ötleteket, és aki fél attól, hogy hibázni fog, akkor semmit sem tehetünk.
A finneknek ehhez a csodához potom 40-50 évre volt szükségük. Az új oktatási rendszer kidolgozását 1946-ban kezdték el, amit persze éles viták kísértek. 1963-ban hoztak döntést a kilencosztályos iskolákról, 1970-ben készültek el a tantervek. 1972-től 1979-ig néhány városban tesztelték az új iskolákat, majd a nyolcvanas évektől lett általános az új rendszer, amit a kilencvenes évek gazdasági válsága után még modernizálni is kellett.
Az oktatási reformot tehát 20 kormány és csaknem 30 különböző oktatási miniszter irányította. Ahogy a könyvben olvasható:
A közös oktatási célkitűzés olyan mélyen beivódott a politikai és közgondolkodásba, hogy szemben álló politikájú kormányok és minisztériumi vezetők sorát élte túl lényegében sértetlenül és érintetlenül.
Amikor a könyvbemutató után arról kérdeztem Pasi Tuominen nagykövetet, hogy a mostani válság idején nem merült-e fel, hogy túl sokan vannak a tanárok és túl sokat keresnek, nagyon határozottan nemmel felelt. Megszorításokra persze ott is szükség van, de ezt elsősorban a tanulócsoportok létszámának emelésével szeretnék elérni.
A mi mostani – az elmúlt 20 évet nézve – sokadik köznevelési reformunk kevesebb, mint egy év alatt lett kész. Ahogy Sió László mondta a finn nagykövetségen: éppen Finnországban voltak, ami alatt meg is született a döntés a reformról. Az utolsó pillanatban még egy szállodai szobából próbáltak módosító indítványokat írni, de ezek nagy részét nem fogadták el.
A finn oktatási rendszert egyébként Pokorni Zoltán elmondása szerint Hoffmann Rózsa is alaposan tanulmányozta. A pedagógusok életpályamodelljének ötlete például részben innen származik. Egész pontosan az a része, hogy erősítsék a tanárok köztisztviselői, közszolgáltatói attitűdjét. Pokorni szerint a baj csak az, hogy a most induló pedagógus-életpályamodell nem honorálja külön a jobb és több munkát, és még a fiataloknak sem lett elég vonzó, hiába emelik az induló fizetéseket. Pokorni Zoltán szerint baj az is, hogy a mostani rendszer szigorú szabályok közé szorítja a tanárokat, és ez épp a kreatív embereket riasztja el a pályától.
Pokorni ugyanakkor úgy látja: egy olyan nagy központi állami rendszer, mint ami nálunk az összes iskolát irányító Klebelsberg Intézményfenntartó Központ irányításával kialakult, ritkán marad úgy, ahogy van. A politikus szerint hiába végeznek heroikus munkát a Klebelsbergben, hamarosan kiderül, hogy lehetetlen mindent a központból eldönteni és irányítani. Egy idő után ezért elengedhetetlen lesz, hogy a tankerületek valamilyen önállóságot kapjanak helyi szinten, mint ahogy az iskolákban az állam és a polgármesterek „kettős királysága” sem lesz tartható.