Gazdaságilag szétesett országot vett át, bekebelezte a kisgazdákat, új választójogi törvénnyel kényelmes többséget biztosított magának a parlamentben. Külföldi kölcsönökről tárgyalt, költségvetési egyensúlyt teremtett, a szélsőjobb leszerelésére óvatos engedményeket tett, de elítélte az antiszemitizmust. A nemzeti tőkeképződést tűzte ki célul, de tisztában volt a gazdasági realitásokkal. Híres volt bajszáról, amit a németek és az oroszok elől rejtőzve levágatott, bár ez nem segített rajta: 1946 október 5-én egy moszkvai börtönkórházban vesztette életét. Igaz, kétharmada nem volt és gazdasági eredményeit végül szétzilálta a világválság, gróf Bethlen István láthatóan a jelenlegi vezetés példaképe lett, akinek szobrát hétfőn Orbán Viktor fogja felavatni az I. kerületben.
„Az első Orbán-kormány idején voltam itt egy konferencián, már nem tudom, miről szólt, de Orbán is beszélt, és az első sorban ültem” – mesélte kísérőtársának egy hölgy a szent korona mellett elhaladva, hogy ezúttal ismét végigüljön egy konferenciát a parlament felsőházi termében. Kérdés, ezúttal mi marad meg belőle az emlékeiben: nem az első sorban ült, és Orbán sem szólalt fel.
A pénteki konferencián a kormányfő helyett volt viszont Kövér László, és egy tucatnyi történész, akik kilenc órán keresztül tartottak előadást Bethlen István kormányfőről és a neve által fémjelzett tízéves korszakról.
Kövér elismerte, hogy az országot kormányfőként 1921-1931-ig irányító Bethlen megosztó személyiség. A felütés váratlan volt, hiszen a konzervatív politikusnak mind nagyobb teret akar szentelni a Fidesz, márpedig a mondat alapján úgy tűnt, Kövér a Bethlen korszak árnyalt megítéléséről, vitatható intézkedéseiről, esetleg az adott helyzetben kényszerből kötött kompromisszumairól fog röviden szólni. „Akik a magyar leépítésében és örökös alárendeltségében érdekeltek, azok feledni és feledtetni akarták. Akiknek az önálló és erős Magyarország volt a céljuk, azok Bethlen Istvánra emlékezni és emlékeztetni akarnak” – folytatta megszokott rutinnal a beszédét a házelnök, ekként téve helyre a Bethlenre kiosztott „megosztó” jelzőt.
„Akik feledtetni akarták, azok először a vulgármarxizmus osztályharcosaihoz, később az álliberálisok körmönfont hazugságaihoz folyamodtak” – adta meg a szakmai konferencia alaphangját Kövér, végül mégis megengedve, hogy a kép árnyalható: „Emlékezni akarunk rá, érteni és megértetni a kort, amelyben élt, hogy erényeit tovább éltessük, kényszerű hibáit ne ismételjük meg.”
„Az önök feladata részletesen bemutatni, hogy egy gazdaságilag kifosztott, társadalmában szétzilált, megalázott, ellenségektől körülvett ország egy évtized alatt miképp válik gazdaságilag versenyképessé, hogyan igyekszik társadalmi békét teremteni, miképp vívja ki magának a külvilág tiszteletét” – fordult a történészekhez Kövér, akitől ezt a mondatot néhány hónap múlva választási nagygyűlésen minden további nélkül hallhatjuk még, Kun Béla helyett Bajnai Gordonnal, kisantant helyett IMF-fel.
Bár a konferencia szigorúan szakmaiként határozta meg magát, mind a helyszín, mind Kövér felszólalása támaszthatott volna kétséget ez iránt. A résztvevő történészek azonban ettől nem tartottak: Romsics Ignác akadémikus a felvetést válaszra sem méltatta, az ELTE-n oktató Zeidler Miklós csak annyit mondott: ha parkettázni jön valaki a parlament termébe, az is tisztán szakmunka. (Bár, ha a parkettázó szakember munkája közben a házelnök arról beszélne a kamerák előtt, hogy a szocik durvatalpú cipőikkel szétcsoszogták a nemzeti padlót, talán mégsem volna ilyen egyszerű a helyzet.)
Kétségtelen, hogy az aggodalmat a történészek előadásai nem támasztották alá: a félórás blokkok részletesen végigvették a Bethlen-korszak minden fontos kérdését a revíziós törekvésektől parlamentarizmus ellentmondásosságán át a gazdasági konszolidáción, a társadalompolitikán, a földkérdésen keresztül a zsidósághoz való viszonyáig.
Romsicstól megkapta a Bethlen által megvalósított rendszer az autoriter polgári parlamentarizmus jelzőjét. Gyurgyák János történésztől, az Osiris Kiadó főszerkesztőjétől pedig azt, hogy az sok tekintetben korszerűtlen volt, a választójogi törvény pedig – amely vidéken nyílt szavazást írt elő – példa nélkül állt Európában. (Később ennek révén az akkori kormánypárt kétharmados többséget szerzett.) A Szegedi Egyetemről Sipos József felrótta, hogy a földtörvény nem juttatott elég embernek életképes földterületet, Paksa Rudolf pedig – az MTA BTK Történettudományi intézetének munkatársaként – azt hangoztatta, hogy bár Bethlen ugyan semmiképp sem tekinthető antiszemitának, az egyértelműen a zsidóság ellen irányuló, még 1920-ban bevezetett numerus clausust alapvetően elfogadhatónak tartotta, és az 1928-as módosítás is megőrizte a zsidóság egyetemekről való kiszorításának célját, jóllehet, szofisztikáltabban tette, mint az eredeti törvény. A parlamentáris demokrácia rövid pórázon tartásának bizonyítékát látta Püski Levente, a Debreceni Egyetem docense abban is, hogy szigorított házszabály lépett életbe, amely tiltotta Horthy bírálatát, és a kormányfő kritizálása is szankciókat vont maga után.
A kritikus értékeléseket meglepetten fogadta Horváth János. A közgazdász végzettségű fideszes parlamenti képviselő a „korszerűtlen” jelző ellen tiltakozott a kérdések órájában: „Ez a történelemtudomány, történész mesterség vagy minek a konszenzusa?” – kérdezte, mire Püski megnyugtatta: nincs ilyen konszenzus, de ő személy szerint fenntartja, hogy több intézkedése nem bizonyult időtállónak. Paksa Rudolf ráerősített, hogy a nyílt szavazás példátlan bevezetése egyértelműen visszalépést jelentett a korban.
„Néhány sommás értékeléssel az a baj, amire a köszöntőmben is felhívtam a figyelmet: azt kértem a történészektől, hogy ne a mai felfogásaink alapján, visszafelé írják a történelmet, hanem éljék bele magukat az akkori korba és az akkori lehetőségek és korlátok figyelembe vételével ítélkezzenek” – mondta az Indexnek gróf Bethlen István. A néhai kormányfő testvérének unokája szerint „a nacionalizmus szó ma minden normálisan gondolkodó ember fülét rettenetesen zavarja”, ám Bethlen idejében a nacionalizmus egészen mást jelentett, ahogyan a liberalizmus is. „Utóbbinak a legnagyobb ellensége ma épp a nacionalizmus. De a századfordulón Európát és a Egyesült Államokat is a nacionalista liberalizmus uralta. Ez semmilyen formában nem említhető egy napon azzal a nacionalizmussal, amit a harmincas évek után megjelent nacionalizmus jelent” – mondta Bethlen. Példaként a kormányfő antiszemitizmussal szembeni fellépését emelte ki: „nagyon antiszemita környezetben, úgy erkölcsi, mint nemzetközi, gazdaságpolitikai megfontolások alapján élesen nyilatkozott az antiszemitizmus ellen a fehér terror idején, kormányfőként, és később ellenzékbe vonulása és természetesen a háború idején is. Ebben a vonatkozásban Bethlen a mai időben is példakép lehet” – jelentette ki az utód, aki külön köszönetet mondott Kövérnek azért, mert a konferenciának épp a parlamentben adott helyt.
„Mivel ilyen jelentős emberről van szó, nagyon helyes, hogy a parlamentben tartják a konferenciát. Már csak azért is, mert a terem tökéletesen alkalmas az emberi teljesítmények megmutatására: jó az akusztikája, látom az előadót, látni a közönséget, interaktív a színház” – mondta Kerényi Imre. A miniszterelnöki megbízott szerint Bethlenben megvan a lehetőség, hogy közmegegyezés alakuljon ki személye körül. „Trianon után sokan csak sírtak, meg hülyeségeket csináltak. Erre jött ez az ember, és tíz év alatt létrehozott valamit, ami miatt mindenki azt énekelte, hogy havi kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccel” – idézte két világháború közötti slágert Kerényi. „Szükségünk van hősökre, követendő példákra és Bethlen ilyen ember” – vélte. Megjegyezte, hogy Horthy Mikós személyét is „komolyabban kellene már venni, nem csak az indulatok szintjén.” A kormányzóról is fals képek alakultak ki. „Jó lenne ezeket az embereket így kidumálni, ez egy nagyon jó műfaj.”
Kerényi szerint a történelemkönyvekben is változniuk kellene a hangsúlyoknak bizonyos helyeken. „Jó lenne a sok nem tudást kitisztítani, ám ehhez az kell, hogy az ember ne köpjön a másikra, hanem ilyen alkalmakat kell szervezni, mint ez a mostani. Talán egy kis büszkeséggel telve megy el innen mindenki, hogy volt egy ilyen eredményes politikusunk, mint Bethlen István.”
Bethlen gazdaságpolitikáját Tomka Béla elemezte ki. A Szegedi Tudományegyetem egyetemi tanára arra a megállapításra jutott, hogy a kormányfő tíz éve alatt az ország eredményesebben alkalmazkodott a megváltozott világgazdasági helyzethez, mint Ausztria: míg 1913-ban– trianoni területen számolva – az egy főre eső magyar GDP az osztrák teljesítmény 60 százalékát érte el, addig 1929-re ez 66,9-re nőtt. (Igaz, Tomka adatai szerint 1920-ban 70 százalékon állt a mutató.) A Bethlen-érában csökkent a csecsemőhalandóság – 19-ről 16 ezrelékre – és nőtt a születéskor várható élettartam: a nőknél 43-ról 51-re, a férfiaknál 41-ről 48 évre emelkedett 1920 és 1930 között. (Igaz, a nyugat európai átlaghoz képest a különbség már nem csökkent ilyen látványosan.) A szakember kerülte a konszolidáció kifejezést, helyette a rekonstrukció szót használta.
A személyautók aránya – ezer lakosonként egy – megegyezett a cseh és lengyel adatokkal, a villamosenergia felhasználása – ami az iparosítás mutatója – pedig elmaradt ugyan az osztrák és a cseh szinttől, de közeledett hozzá. A rádióellátottság pedig az élvonalban volt: ezer lakosra 35 készülék jutott, míg Franciaországban 33, Svájcban 26, Olaszországban pedig mindössze öt.
Véleménye szerint a húszas évek nemcsak rövid távú tényezők hatására mutatott növekedést, hanem – például az oktatáspolitika révén, a „humán infrastruktúra” fejlesztésével - hosszabb távon is, még akkor is, ha a világgazdasági válság több év növekedését párologtatta el 1933-ig. A tartós gazdasági eredményt azonban mutatja, hogy 1938-ra az egy főre eső magyar GDP elérte az osztrák 74 százalékát.
A Bethlen-korszak másik meghatározó alakja, Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter által megvalósított oktatáspolitikáról Ujváry Gábor adott elő. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Tudományszervező Központjának vezetője volt talán az egyetlen, aki kizárólag sikerekről számolt be a korszak vizsgálatakor. A népiskolai program révén látványosan visszaszorult az írástudatlanság: az 1920-as 15-százalékról 1930-ra tízre, majd 1939-ig hét százalékra csökkent az analfabéták aránya. Kulturális aranykornak nevezte az időszakot, amelynek két jelszava a kultúrfölény és neonacionalizmus volt. „Tartalmában mindkét fogalom ma is vállalható” – mondta a „kétségkívül szerencsétlennek” nevezett szóalkotásokról. Az előbbi Ujváry tolmácsolásában azt jelenti, hogy „a nemzetek versenyében az jut előbbre, aki magasabb kulturális szintet képvisel”. A neonacionalizmust Klebelsberg a következőképp határozta meg: „műveltebb munkásság nélkül nem emelhetjük a nemzeti termelést. Nemzeti termelés és takarékosság nélkül nincs nemzeti tőkeképződés. Nemzeti tőkeképződés nélkül pedig nyomorogni fogunk és azoknak a külföldi nemzeteknek maradunk rabszolgái, amelyek nekünk időnként kisebb-nagyobb kölcsönöket adnak” – mondta Ujváry, hangos hümmögéssel teli bólogatást keltve a hallgatóságban.
Szokatlan megállapítást tett Gyáni Gábor az ország területi veszteségei kapcsán. Az MTA BTK Történtettudományi Intézetének kutatóprofesszora szerint a trianoni sokk miatt a veszteség felmérésekor hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni, hogy Magyarország – miközben elvesztette „a vidéki modern magyar polgári fejlődés legígéretesebb tartalékait”, a fővároson kívüli kapitalista szektor javát – egyúttal elvesztette legelmaradottabb nagy régióit is, például Kárpátalját és Székelyföldet. „Ennek tükrében a Trianon kettős, egymással homlokegyenest ellentétes hatást fejtett ki történelme későbbi alakulására” - mondta Gyáni.
„Bethlen egyetlen általános és titkos választáson indult, és azon csúnyán megbukott, egy szélsőjobboldali jelölttel szemben, 1920 nyarán” – kezdte előadását Ungváry Krisztián, aki szerint Bethlen messzemenő következtetéseket vont le ebből az országra nézvést. (Bethlen később egy időközi választáson kap mandátumot Hódmezővásárhelyről.) Az Országos Széchényi Könyvtár tudományos munkatársa hangsúlyozta, hogy Bethlen kormányfősége idején számos zsidóellenes törvényjavaslatot igyekeztek benyújtani, ám a kormányfőnek sikerült politikai ügyességgel elszabotálnia ezeket úgy, hogy még megvitatásra sem kerültek a parlament elé.
A történész előadásából kiderült, mennyire széllel szemben cselekedett a miniszterelnök, ugyanis az „őrségváltás” – azaz a zsidóság háttérbe szorítása – általános társadalmi elvárás volt, és nem csak a szélsőjobb retorikájának része. „Mindez jól mutatja annak az értékrendnek a teljes megsemmisülését, amit korábban Bethlen István képviselt” – mondta Ungváry. Wass Albert vagy Nyírő József mellett a népi írók is támogatták az állampolgárairól a mások kifosztása árán gondoskodó szociálpolitika elgondolásait. „A szociális igazság érvényesülése előbbre való a jogegyenlőség elvénél. A zsidóellenes jogalkotással megnyithatjuk zsilipjét a magyar polgárosodás eddig sajnálatosan elmaradt folyamatának” – idézte Fábián Dániel korabeli írását Ungváry, utalva arra, hogy a zsidóság arányán felül képviseltette magát a polgárok körében. Meglepően egységesek voltak ebben a szélsőjobb mellett baloldalon is: „vita csak abban volt a népiek között, hogy a magyar társadalom elesettei mennyiben fognak ténylegesen profitálni a zsidók térvesztéséből.” Ezt bizonyította Veres Péter – aki 1947-48-ban honvédelmi miniszter is lett – Népszavában írt cikke. A Tanácsköztársaság balmazújvárosi földosztó direktóriumában is helyet foglalt politikus csalódottságának adott hangot a harmincas években, hogy csak a középosztálynak jutott a koncból, míg a munkásoknak és a szegényparasztoknak nem. „Magát a vagyonosztást nem, csak annak módját kifogásolta” – hangsúlyozta Ungváry, megjegyezve, hogy a zsidóság mellett kevésbé látványosan, de jelen volt a svábellenesség is, ami igazán 1945 után kapott lendületet.
Miközben a bal- és jobboldalon látható konszenzus volt a zsidóság vagyonának kártérítés nélküli államosításáról, addig a kormányzó ezt nem támogatta: Horthy Miklós 1942-ben visszautasította a törvényjavaslatot, követelve, hogy az érintettek méltányos és arányos kárpótlást kapjanak.
A baloldalon is elfogadott vagyonfosztás mellett Ungváry egy másik ellentmondásosnak tűnő jelenségre is fehívta a figyelmet: a rasszista antifasizmusra. Bajcsy-Zsilinszky Endre egyike volt azoknak, akik a magyarságot fenyegető egyik veszélyt a magyarországi németek túltengésében látta. Németbarátból antifasisztává lett politikus nagyra értékelte a később háborús bűnösként kivégzett Endre Lászlót, aki egy 1938-as nyilatkozatában „végre kimondta, hogy a Dunántúlon van német veszedelem.” Bajcsy-Zsilinszky annak örült, hogy a szélsőjobbon más is van, aki nem csupán a zsidókra koncentrál. „Ellentétben Bethlen Istvánnal nem általános emberi jogi megfontolásból, hanem rasszista szempontból voltak antifasiszták.”
Igaz, mások előadásából nem volt ennyire egyértelmű az antiszemitizmus emberbaráti elutasítása, más előadók inkább Bethlen pragmatizmusát hangsúlyozták. Eszerint a zsidóellenesség nemzetközi blokádot okozna az országgal szemben, megnehezítené a gazdaság fejlesztését, ráadásul számos területen nem lenne kivel pótolni a zsidóság képviselőit. Ám kétségtelen, hogy a pragmatizmus nem volt nála érv az antihumánus megoldásokra.
„Hétfőn lesz Bethlen szoboravatása. Egy nagy kőkapuban van egy törött palló. Bethlen a vízszintes részen áll, pont a szélén. És nem csúszik le a ferde lejtőn. Azt gondolom, hogy ez egy nagy teljesítmény Magyarországon, ahol mindig helyzet van, mindig válság van” – mondta Kerényi. A kormány kultúrfelelős miniszterelnöki megbízottja szívesen látna máshol is Bethlen-szobrokat, van is nála tartalékban. Ha van jelentkező önkormányzat, aki avatna, csak jelentkeznie kell, ingyen megkaphatja.