„A burzsoá Nyugat propagandája, semmi kétség, 1956 kérdésében kínos kudarcot szenvedett” – írta a Népszabadság 1981 őszén. A forradalom 25. évfordulóján a pártlap cikksorozatban igyekezett helyre tenni '56-ot. A hétvégi számokban hónapokon keresztül megjelent írások ugyan azt a látszatot kelthették, hogy vége a Kádár-rendszer legfőbb tabujával kapcsolatos szemérmes hallgatásnak, valójában csak a már 56 decemberében hivatalossá tett értelmezést szajkózták. Az állampárt nem volt hajlandó finomítani az álláspontján Nagy Imréékkel kapcsolatban, a keménykedés azonban ekkor már nagyon furcsán hatott.
„Nem hallgattunk el semmit, de tény, ami tény, a tárgyi anyagot, sem annak helyes marxista értelmezését nem tettük kellő formában hozzáférhetővé” – indokolta a Népszabadság az 56-ról szóló cikkek időszerűségét „az ellenforradalom 25. évfordulóján”.
Valójában a „helyes értelmezés” a már 1956 decemberében rögzített, egyetlen elfogadható magyarázatot jelentette. A '81 szeptemberében induló, 14 részes cikksorozat ezt volt hivatott újra megerősíteni, kiemelve az 56 utáni konszolidáció ötvenes évekkel összehasonlítva kedvező mérlegét. Ha még mindig nehezen igazodnának el a fiatalok ebben a kusza történetben, írták, „gondoljanak arra, hogy ez azért is így van, mert mesze kerültünk az akkori problémáktól, a tragikus zűrzavarokat végképp átadtuk a történelemnek”.
Az 1981-es cikksorozat, bár újat nem mondott, mégiscsak újszerű volt. 1956 a Kádár-kor szinte legvégéig a rendszer elsőszámú tabutémája maradt, amiről ugyan volt egy gyenge lábakon álló hivatalos beszédmód, de inkább az elhallgatást választották. „1957-58 után igyekeztek nem foglalkozni vele, még negatív formában sem, mert nem tudták megoldani, hogy valamennyire is elfogadják azok, akik akarnak gondolkodni” – mondta erről kérdésünkre Eörsi László történész. „Ez, és a szovjet katonák ittléte olyannyira tabunak számítottak, hogy még Hofi sem hülyéskedett ezzel”.
A nyolcvanas évekig alig jelent meg valami a kérdésről: néhány párttörténeti kötet, Hollós Ervin és Molnár János írásai, Berecz 'Tollal és fegyverrel' című ötvenhatos memoárja, és egy volt ÁVH-s visszaemlékezései a Kossuth téri sortűzre – nagyjából ennyi. Ezen kívül minden november 4-én megemlékeztek a Köztársaság téri pártház előtt és a munkásmozgalmi panteonnál „az ellenforradalom mártírjairól”, de, mint Mink András, az OSA történésze az Indexnek mondta, ezeken maga Kádár soha nem jelent meg. Az 56-ról való nyilvános beszéd Eörsi szerint is kényszeres volt: „csak évfordulókhoz kötődött, nézzük meg, hogyan lehet ebből a legjobban kijönni ebből alapon”.
Mink szerint a rendszerszintű kussolás fő oka, hogy már 1960 körül sem nem tudták kezelni azt az ellentmondást, hogy a hatalom konszolidálása érdekében egyszerre kellett Kádáréknak eltávolodni a rákosista árnyéktól, és közben igazolni a szovjet csapatok behívását. Pedig lett volna miről beszélni: Szabó Miklós nyolcvanas évekbéli bon motja szerint a Kádár-rendszer ideológiája egyetlen mondatban foglalható össze: 1956 ellenforradalom volt, pont.
A korabeli Népszabadságot lapozgatva két dolog volt igazán szembetűnő. Egyrészt, az a lap későbbi korszakaiból is ismerős stílus, mely látszólag valamiféle józan, kiegyensúlyozott, elvi alapokon álló pragmatizmust sugároz, és ami 1981-ban olyan kompromisszumok nélküli módon velejéig hazug. Másrészt, hogy tartalmilag az itt közvetített 56 kép összességében akár az ötvenes évek végén is készülhetett volna. Az ellenforradalom kitörésének négy oka, a személyi kultusz és a szocializmus torzulásai az ötvenes években, a párt és a tömegek kapcsolatának megromlása, a jószándékú, de külső és belső ellenségek által megvezetett tömegek – ezek a panelek már 56 végén készen voltak. De alig képzelhető el, hogy '81-ben komolyan el akarták hitetni a párt igazi keményvonalasain kívül bárkivel is, hogy miután „nyíltan színre léphetett az ellenforradalom, megkezdődött a kapitalista, sőt fasiszta rendszer restaurációja”.
A cikkek szerzői (Rényi Péter és szerkesztőtársai) tálalásában tudatos konspiráció, nyugati propaganda, belső ellenségek, és a párt Nagy Imréhez kötődő revizionistáinak aknamunkája vezetett az ellenforradalomhoz. Szó esik a Nyugat-Németországban összegyűjtött, amerikai pénzen kiképzett volt horthysta csendőrökről és nyugatra menekült fasisztákról, de még a trón visszaszerzésére készülő Habsburg Ottóról is, miközben az újság illusztrációján ejtőernyőn érkező nyugati ellenforradalmi propagandacsomagok láthatók.
A Népszabadság úgy tudja, hogy október 23-án „az egyetemisták tisztességes szándékú tömegei mind dermedtebben hallgatták, miként kiabálnak be 'vezérhangok' olyan jelszavakat, mint: 'Le a vörös csillaggal!','Ruszkik, haza!'”. A rádiónál az első lövéseket természetesen a tüntetők adták le, a fegyveresek „börtönviseltek, egykori Horthysta tisztek és más levitézlett alakok”. A Kossuth téri ,25-ei mészárlás részletei homályban maradnak, annyit mindenesetre leszögeznek, hogy „a legszemérmetlenebb provokáció történt”, aminek a célja az ÁVO befeketítése volt.
Kádár októberi és novemberi szerepe a legkényesebb kérdés, a cikkek ennek megfelelően erről fogalmaznak a leghomályosabban. Kádár tagja volt annak a Nagy Imre kormánynak, mely bejelentette a Varsói Szerződésből való kilépést, és sokan emlékeztek november elsejei rádióbeszédére is, amikor még népünk dicsőséges felkeléséről beszélt, mellyel sikerült kivívni az ország függetlenségét. A szovjet csapatok behívásával kapcsolatban a cikkek pusztán deklarálják, amit deklarálni kellett: „A zaklatott légkörben nem lehetett egy csapásra megértetni, hogy a szocializmus mellett álló fegyveres erők határozott fellépésére, a szovjet csapatok internacionalista segítségnyújtására feltétlenül szükség volt.”
Bár a cikksorozat hosszan foglalkozik a forradalom leverését követő hónapokkal, a korai konszolidációs próbálkozásokról érthetően nem esett szó. Pedig Kádár eleinte különféle, később nem teljesített ígéretekkel (a nemzeti büszkeség és szuverenitás helyreállítása, Kossuth-címer, tárgyalás a szovjet katonák távozásáról, utalás a többpártrendszer lehetőségére, a kötelező oroszórák megszüntetése) próbálta megnyerni az embereket, miként Nagy Imre büntetlenségre is ígéretet tett.
Az 56-ot követő megtorlásokról gyakorlatilag egyáltalán nem írtak, sőt: „nem akarták a bűnösök, a felbujtók, a tudatos félrevezetők felelősségre vonásán túl a tévedéseik miatt kérdőre vonni az embereket” – állítja az újság. Ez a megbocsájtó kép egyszerűen a későbbi konszolidációs időszak saját mítoszának visszavetítése az 56 utáni, inkább a Rákosi-korszakra emlékeztető időszakra, amikor valójában, mint tudjuk, az erőszakos eszközök, a közvélemény megfélemlítése és a koncepciós perek domináltak.
Ezt a bizonytalan múltat mindenesetre elhomályosítja a dicsőséges késő-brezsnyevi jelen. „Az emberek csak fokról-fokra ismerték fel a történelmi igazságot, a kibontakozás útját”, ez pedig nem más, mint az újra megtalált lenini út, amin olyannyira sikeresen lépdel a MSZMP, hogy „az uszítás és hisztéria-hadjárat után már a nyugat is kénytelen elismeréssel adózni a magyar szocializmus letagadhatatlan sikerei előtt”.
Valójában sikerről ekkor már egyre kevésbé lehetett beszélni. Mink András szerint Kádárékat éppen a kommunista blokk válsága késztette arra, hogy az 56-ról való szemérmes hallgatást a 25. évfordulón félretegyék. Afganisztán, Lengyelország, a szovjet gazdasági problémák és a nyersanyagok világpiaci áron való szállítása mind növelték a feszültséget, a kis létszámú ellenzék növekvő aktivitását a Beszélő megjelenése is mutatta. Erre a pártnak az volt a válasza, hogy a PB-ben döntöttek a „belső ellenséges és ellenzéki erők” keményebb megfegyelmezéséről, a szoros személyi megfigyelésekről, valamint arról, hogy meg kell védeni a párt identitását. Ez utóbbiból lett a Népszabadság cikksorozata, mintegy a párttagságnak szóló hivatalos megerősítésként, hogy „nem engedünk az 56-ból” – véli az OSA történésze.
1981-hez képest azonban még erősebb volt a bekeményítés öt évvel később, a forradalom harmincadik évfordulóján. Ekkor, '86-ban vetítették az MTV-n a Velünk élő történelem című dokumentumfilmsorozat három, '56-ról szóló részét, Berecz János opusát. Ebben mind felvonultak a párt nagy öregjei, és számot adtak hősies harcukról a fasiszta ellenforradalmárokkal. Marosán itt is elbüszkélkedte, hogy azzal zavarta el a munkástanács küldöttségét, „hogy lövetni fogunk, és lövettünk is” – de ez a Mexikói VB idején már meglehetősen anakronisztikusan hatott a televízióban.
„Nyilvánvalóan mindenki úgy érezte, hogy a párt, vagy annak egy része, 1986-ban is lövetni akarna, ha olyan lenne a helyzet” - mondja Mink András. „Ha valamikor igazán megbillent az MSZMP-ben a bizalom, az ekkor volt, és részben e sorozat miatt”, teszi hozzá. A dokumentumfilm mögött álló ideológiáért felelős KB titkár Mink szerint a keménykedéssel tulajdonképpen Kádár utódjának jelentkezett be, de Berecz rosszul számolt.
Berecz azt gondolhatta, hogy „az MSZMP ideológiai alapjainak megerősítésén” keresztül ő lesz a párt erős embere. „Az ő fejében is az ősi kommunista logika volt, ami Sztálin bolsevik párton belüli diadala óta egyébként mindig bejött: hogy a hatalom megszerzésének útja a párt megszerzése és megtartása” – véli Mink András.
Ez azonban ekkor már nem működött. Nem sokkal később már a hivatalos, reformpárti sajtó is olyanokat írt 56-ról, hogy aki tudott a sorok között olvasni, annak nyilvánvaló volt, hogy a hivatalos 56-koncepció kártyavárként dől össze. Amikor 1989 februárjában Pozsgai puccsszerűen bejelentette a rádióban az MSZMP Történeti Albizottságának értékelését, miszerint '56 leginkább népfelkelés volt, már a párton belül sem volt valódi visszaút. Ugyanebben a hónapban engedélyezték a pártalapítást, a helyes marxista értelmezésnek pedig egyre kevésbé volt jelentősége.