Optimista becslések szerint a hajléktalanok legalább 25-30 százaléka küzd mentális betegségekkel, de olyan szakember is van, aki szerint egy szállón éjjelente akár az emberek 60-70 százaléka is lehet pszichésen zavarodott. A jelenség nem új, de az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (OPNI) – azaz a Lipót – 2007-es bezárása óta érezhetően több súlyosan skizofrén, paranoid, függő és különféle személyiségzavarokban szenvedő kerül be a hajléktalanellátásba. Ha nagyon akarnak, kaphatnak segítséget, de többségük vagy azt sem tudja, hogy beteg, vagy olyan rossz tapasztalata van a kórházakról és a gyógyszerezésről, hogy többször nem akarja kipróbálni.
Géza, akivel a Máltai Szeretetszolgálat Eötvös utcai nappali melegedőjében beszélgettünk, 13 hónapja él az utcán. Paranoid-skizofrénként nincsen könnyű dolga, durva alvászavara van, amit csak súlyosbít, hogy amikor szabad ég alatt keres szállást, mindig azt képzeli, hogy köré állnak az emberek, mindenki őt nézi, mindenki bántani akarja. Betegségétől évek óta szenved, a fejében ovisok zsivaját és a prostituáltként dolgozó nővére ordibálását hallja, és azt érzi, felesleges, üres, nem jó semmire. Ma már havi egy injekcióval többé-kevésbé tünetmentes, de korábban sokszor lett agresszív és kötekedő a tévképzeteitől, verekedésekbe keveredett, tört-zúzott, kiabált. A Gézához hasonló mentális betegeket nem sok hajléktalanellátó intézmény tűri meg a falai között.
„Mentális betegek mindig is voltak a hajléktalanellátásban, a Lipót megszűnése óta csak érzékenyebben figyeljük a problémát. Az viszont tény, hogy sem szakmai, sem kormányzati válasz nincs arra még mindig, hogy mit lehetne ezekkel az emberekkel csinálni” – mondta a névtelenül nyilatkozó szociális munkás forrásunk, aki 20 éve dolgozik a szakmában.
„A szociális munkás kollégáimon látom, hogy problémát okoz nekik, ha mentális zavarral küzdő ügyfél érkezik. Azt tudják, hogyan kell általában viselkedni a hajléktalan emberekkel, de ez a pszichiátriai esetekkel nem működik, és ettől sokan kétségbeesnek, feszültek lesznek, és megpróbálnak megszabadulni az ilyen ügyféltől” – mondta Fodor István, aki a Máltai Szeretetszolgálat két nappali melegedőjét vezeti. „A problémához még csak az sem kell, hogy a mentálisan beteg agresszívan lépjen fel a többiekkel szemben, sokszor már az is elég, ha valaki csak folyton szerepelni akar, megállás nélkül mondogatja a magáét, ettől a többiek idegesek lesznek, és akkor kialakul a konfliktushelyzet. Egy 56 négyzetméteres közösségi térben, ahol naponta akár 110 ember is megfordul, elég könnyű feszültséget teremteni” – fejtette ki Fodor, de rögtön hozzá tette, szerencsére náluk nagyon toleráns csapat alakult ki, ezért rendőrt például még soha nem kellett hívni, mert nem mérgesedett el annyira a helyzet.
A Lipót bezárása miatt utcára kerülő emberek számáról csak becslések vannak, azokból viszont elég sok és különböző. Németh Attila, a Lipót-utód Nyírő Gyula Kórház – Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet főigazgatója az Indexnek elmondta, az OPNI bezárása után 5 százalékkal esett vissza a krónikus skizofréneknek való gyógyszerek forgalma, ami azt jelenti, hogy több százra tehető azon betegek száma, akik nem szedtek rendszeresen ilyen gyógyszert 2007-től. A legtöbb közülük visszaesett, jobb esetben kórházba került, és nem mindenki lett hajléktalan. A bezárás előtti gyógyszerfogyasztási arány 2009-re visszaállt, ami arra utalt, hogy a legsúlyosabb betegek ismét kezelés alá kerültek. Az OEP szerint egyébként mindössze 85 skizofréniában szenvedő beteg esett ki az ellátásból, Tarlós István főpolgármester pedig úgy becsülte, a Lipóton kezelt betegek 30 százaléka került utcára, ami körülbelül 300 embert jelent.
„Egy szociális munkást a képzése során nagyon kevéssé készítenek fel arra, hogy miként kell bánni pszichiátriai betegekkel, ráadásul az 1/2000-es szociális és családügyi minisztériumi rendelet szerint szociális munkás bármilyen diplomával alkalmazható. Most akkor képzeljük el: egy 60-150 fős szállón ahol 6-20 ágyas szobákban vannak összezsúfolva az emberek, és egyetlen – jó esetben szakképzett, rossz esetben mondjuk mérnökdiplomával rendelkező – embernek kell kezelnie minden problémát. Ott nem sok energia jut arra, hogy külön foglalkozzunk a mentális betegekkel” – mutatott rá névtelen forrásunk.
Pedig a szociális munkásoknak óriási felelősségük van abban, hogy megfelelő orvosi segítséghez jussanak az arra rászorulók, ha pedig már kapnak ellátást, akkor rendszeresen szedjék a gyógyszereket, vagy tartsák a kapcsolatot a terápiát folytató intézménnyel. Ezt a feladatot nemcsak a képzetlenség és a túlterheltség nehezíti, de az is, hogy a mentális zavarokban szenvedőknek az esetek többségében nincs betegségtudata, bizalmi kapcsolatot pedig nagyon nehéz kialakítani velük.
A 40 év körüli, leszokott heroinfüggő Jánosnak soha nem okozott gondot beismerni a problémáit. Már gyerekként is ő maga kérte a felvételét egy intézetbe, mert otthon sokat veszekedtek a szintén szerhasználó szülei, majd többször is próbált önként leszokni a drogokról. Először a Lipóton jelentkezett, mert apját is ott kezelték, és jól ismerte a helyet, de egy hónapig sem bírta, és rendbontás miatt kirakták a zárt osztályról. Később gazdag szeretője segítségével magánklinikákra is bejutott, és többszöri próbálkozásra leszokott a drogról, most pedig a Máltai Szeretetszolgálat akupunktúrás szakembere kezeli, mert még mindig mindennap eszébe jut a heroin. János szerint ha akar, bárki kaphat segítséget, de nyitottnak kell lenni.
A nyitottság fontosságát név nélkül nyilatkozó forrásunk is megerősítette. Ha valaki retteg az orvosoktól, mert nem akarja, hogy megbélyegezzék, akkor nagyon nehéz rajta segíteni. „Az utcai szociális munkások teljesen eszköztelenek, csak akkor tudják kórházba juttatni a pszichiátriai betegeket, ha konkrét öngyilkossági fenyegetés áll fenn. Ezt persze lehet tágan értelmezni” – mondta a szakember.
Fodor István szerint az is jó módszer lehet, ha a paranoid-skizofrén ügyfél világába helyezkedve próbálnak meg számára logikus érvet találni arra, miért forduljon orvoshoz, de sokakat még akkor is nehéz meggyőzni, ha az illető tudja, hogy beteg. Ha pedig sikerül rábeszélni, és csalódik az orvosban, akkor nagyon kicsit az esély arra, hogy még egyszer elmegy. „Ekkor már csak nagyon rossz állapotban kerül majd szakorvoshoz, többnyire nem önszántából" – foglalta össze Fodor.
Abban mindkét szakember egyet értett, hogy a betegségtudat hiánya nemcsak a hajléktalan pszichés betegekre jellemző, hanem minden hasonló problémával küzdő emberre, mert nagyon nagy mentális erő kell ahhoz, hogy valaki szembenézzen egy ilyen problémával. „Elképesztően kemény lehet azzal szembesülni, hogy nem vagy a tudatodnál, hogy nem vagy önmagad” – mondta a névtelenül nyilatkozó szakember.
Ha a szociális szakembereknek sikerül kórházba juttatniuk egy ügyfelet, akkor már csak az a feladat, hogy az illető ott is maradjon, amíg lehet vagy amíg szükséges. Ez persze korántsem egyszerű. Sokan nem bírják például cigi és alkohol nélkül, ezért megszöknek, de olyanok is vannak, akik a leszokás jelentette fizikai fájdalom vagy a leszedált állapot bágyadtsága elől menekülnek el. Olyan intézmény is van, ahonnan 2-3 hét után kirakják a hajléktalan betegeket mondván, ez nem hajléktalanszállás.
Németh Attila úgy véli, a kórházak pszichiátriai osztályai nem arra valók, hogy ott szociális okok miatt krónikus betegeket kezeljenek. „A gyógyszerbeállításhoz szükséges idő még nem tartozik ebbe a kategóriába, de ha valakit fél-egy évig tartanak kórházban, azt más intézményekben, akár szociális otthonokban, akár a közösségi ellátás keretében kellene kezelni” – mondta. A főorvos szerint egyébként a hajléktalan skizofrén betegek egyik legnagyobb problémája, hogy az osztályról kikerülve kiesnek az ellátásból, mert nincs olyan intézmény, ami célzottan velük foglalkozna, hogy megkapják például azt a havi egy injekciójukat, ami a pszichés egyensúlyt biztosítaná, és a visszaesést megelőzné.
Egy Amerikában tanuló magyar pszichológus hallgató, Martényi Nóra kutatása szerint a kórházból kikerülő mentális betegek 35 százaléka válik hajléktalanná, 7,6 százalékuk már három hónappal a kórház elhagyása után az utcára kerül. Az összefüggés hátterében főként a szülői támogatás hiánya áll. A család nemcsak az orvoshoz jutásban segíthet, de a gyógyulás folyamatát is gyorsítja, illetve csökkenti a visszaesés esélyét, ha a beteg családi körben van – olvasható a kutatásban.
A túlterhelt, szakemberhiányos pszichiátriai osztályok nem is feltétlenül ideális terepei a gyógyulásnak. Ákost, aki 16 éve él az utcán, egy Kossuth téri tüntető juttatta el a Nyírő Gyula Kórház addiktológiai osztályára. „Megmondtam neki, hogy cigi nélkül nem megyek kórházba” – mesélte az amfetaminfüggő férfi, akit azonban a zárt osztályon kellemes meglepetés ért. „Az osztály tele volt alvilági figurákkal. A dealerek direkt beküldik az embereiket, hogy kuncsaftokat szerezzenek, és bejárnak kurvák is. Az ablakokon a rács le van szedve, éjjelente sokan kiszöknek, és hoznak mindenféle cuccot. Egyszóval cigiben és másban sem volt hiány” – mesélt az élményeiről.
Bár Németh túlzónak tartotta Ákos beszámolóját, azt elismerte, hogy az osztályra be-bejuthatnak tiltott szerek. Amióta főigazgató, azóta az ellenőrzés jelentős szigorodott. Azt ugyan a múltra vonatkozóan sem tudja elképzelni, hogy drogkereskedők direkt az addiktológiai osztályokon hajtanák fel az új kuncsaftokat, hiszen az ott kezeltek nem éppen fizetőképesek, és eleve függők, de a látogatók, haverok becsempészhetnek drogot vagy alkoholt.
A főorvos egyébként a függőségben szenvedő hajléktalanok ellátását látja a legkevésbé megoldottnak, és más mentális betegségek kezelésével szemben itt el sem tudja képzelni a megoldást. „A függőség látszólag kevésbé súlyos betegségnek tűnhet, de nagyon sok külső, szociális körülmény befolyásolja a betegség alakulását. A skizofréniát ehhez képest sokkal könnyebb kezelni, arra vannak hatékony gyógyszerek, és a beteg nem esik vissza a betegségbe a haverok csábítása miatt” – mondta.
Szociális munkás forrásaink szerint az is nehézség, hogy arra abszolút nincsen semmilyen keretük, hogy a pszichiátriai kezelés alatt álló ügyfeleiket támogassák – például cigarettával –, pedig ez egy nagyon fontos megtartó erő, sokan szöknek ki dohányt venni a kórházból. Ha meg lehetne hosszabbítani a kórházi tartózkodást, és így sikerülne beállítani a gyógyszereket, akkor sokkal jobb helyzetbe kerülnének a betegek és a hajléktalanellátó intézmények is.
A hajléktalan mentális betegekkel kapcsolatban mindig felmerül a tyúk vagy a tojás probléma is: sokszor nem lehet tudni, hogy valaki azért került az utcára, mert beteg, vagy azért lett beteg, mert az utcára került. Névtelenül nyilatkozó forrásunk úgy gondolja, ha valaki az utcára kerül, akkor nemcsak anyagi-egzisztenciális megcsúszás történik, de valamilyen pszichés probléma is. „A hajléktalanlét annyira ellenkezik az emberi természettel, hogy aki azt természetesnek, normálisnak éli meg, azzal biztos, hogy van valami baj” – mondta a szakember. „Persze, ez egyfajta védekezés is, mert nem könnyen tud változtatni a helyzetén, de elképesztő, hogy milyen gyorsan szokják meg az emberek, hogy utcán alszanak és kukákban turkálnak, miközben előtte 30-40 évig lakásban aludtak és boltban vásároltak” – tette hozzá.
Fodor viszont inkább úgy látja, hogy bár az emberek egy része valóban a betegsége miatt kerül az utcára, sokan a hajléktalanlétbe őrülnek bele. „A hajléktalanok állandó, fokozott stresszhelyzetben vannak, minden folyamatosan bizonytalan körülöttük. Képzeld el azt a fajta bizonytalanságot és kiszolgáltatottságot, amit az jelent, hogy mindennap azon aggódsz, hol fogsz aludni, vagy hogy megfagysz-e éjjel, fognak-e zaklatni a hatóságok vagy a diszkóból hazainduló fiatalok. Nem csoda, ha ebbe előbb utóbb sok hajléktalan ember beleroppan” – mondta.