Sok iskolában már megszervezték az érettségire készülők 50 órás közösségi szolgálatát, ami először 2016-tól lesz feltétele a vizsgának. A tapasztalatok vegyesek. Volt, ahol egy diák azért volt elégedetlen, mert nem vették komolyan, pedig ő tényleg hasznos közösségi munkát akart végezni. Ha egy program jó, az a diákot is lelkesítheti. Kipróbálhatja magát, és találkozhat az élettel egy cigánytelepen, fogyatékosok, menekültek vagy éppen haldoklók között.
A mai iskolának körülbelül annyi köze van a való élethez, mint egy kémiai képletnek egy gyufa meggyújtásához vagy egy fizikai definíciónak egy igazi autóbalesethez. A iskolában tankönyvekből tanulnak, aztán dolgozatokat írnak. Amit tanulnak, azt a tábla előtt kell visszamondani, vagy a teszteken és az érettségi dolgozatban kell bizonyítani. Régóta elvárás, hogy az iskola tanítsa meg a gyerekeket valós problémák megoldására, csoportmunkára, együttműködésre, a kommunikáció fontosságára is. Az iskolában végül ezt is laboratóriumi körülmények között próbálják megtanítani nekik.
Ebből a szempontból érdemes megnézni az első tapasztalatokat a középiskolákban bevezetett közösségi szolgálatról. A 2016-ban érettségizők már csak akkor mehetnek vizsgázni, ha igazolnak 50 órányi önkéntes munkát. Ezt idősek, betegek, gyerekek között tölthetik el, de részt vehetnek környezetvédelmi vagy éppen katasztrófavédelmi feladatokban. Mivel ezt az 50 órát nem a legjobb ötlet az érettségi előtti félévben egyben megcsinálni, sok iskolában már most elkezdtek szervezni ilyen programokat a kilencedikeseknek és a tizedikeseknek.
Mivel az iskolák maguk szervezik a közösségi szolgálatot, pontos adat nincs, de a tájékoztató napok alapján úgy tűnik, hogy az iskolák kb. 75 százaléka már szervezi ezt a diákoknak, válaszolta kérdésünkre az Emberi Erőforrások Minisztériuma. Az Oktatási Hivatal felmérése szerint december 5-ig 706 iskolában 764 telephelyen már el is kezdték a közösségi szolgálatot, és már 80 ezer diák végzi is ezeket.
Vajon alkalmas-e a közösségi szolgálat arra, hogy a diák itt legalább valamilyen majdnem igazi dolgot csináljon az iskola falain kívül, és ebből még tanuljon is? A tapasztalatok vegyesek.
Tamásnak, úgy néz ki, bejött az önkéntesség, és még arra is rájött, hogy érdemes lenne javítani az angolján.
Önkéntes munkán a fóti gyermekotthonban voltam, ahol olyan menekült gyerekek is voltak, akiknek nem voltak szüleik. Az volt a dolgunk, hogy újítsunk fel nekik egy szobát, de díszpárnákat is csináltunk színes anyagokból. Jó volt, hogy külföldi önkéntesek is jöttek, akikkel csak angolul lehetett beszélni. Én egy katalán lánnyal lettem jóba. Rájöttem, milyen jó lenne még fejleszteni az angolt, és azóta is dolgozom ezen.
Tamás most tizedikes a fóti Ökumenikus Általános Iskola és Gimnáziumban. Az Útilapu Hálózat Open Doors projektjeként szervezett önkéntes munkát kilencedikesként végezte két hétvégén, amivel 22 órát igazoltak is neki a közösségi szolgálati naplójában. Annyira megtetszett neki az önkéntes munka, hogy nyáron is elment Fótra, ahol a gyermekközpont elhagyatott strandjának egyik medencéjét alakították át szabadtéri mozivá. Ez nem került be a naplójába, de nem is ezért csinálta.
A közösségi szolgálat akár hasznos is lehet. Már ha jól csinálják. Persze nem érdemes túlságosan idealizálni a képet, mert a nekünk mesélő diákok is beszéltek arról, hogy az osztálytársaik közül sokan inkább csak szeretnék gyorsan és könnyen letudni az egészet. De nem mindenki ilyen.
Anikó (nevezzük így) választhatott volna biciklis forgalomszámlálást, vagy műszereket szerelhetett volna fel a sashegyi természetvédelmi területen, de valahogy egyik sem érdekelte. Azt gondolta, ha már csinál valamit, az neki is legyen jó. Nagyon lelkes lett, amikor az iskolában azt mondták, önkénteseket várnak a Máltai Szeretetszolgálat egyik idősgondozó otthonába, ahol hajléktalanok is vannak. El is ment a felkészítőre, ahol még jobban megtetszett neki a dolog. Azt mondták, személyes kapcsolatot kell majd kialakítaniuk a bentlakókkal, kísérni kell kell őket, boltba menni velük. Az otthon néhány lakója szeret festeni vagy rajzolni, így lehet nekik rajzórákat is tartani, más pedig zenélhet velük. Anikónak ehhez képest nagy csalódás volt az, amit végül tapasztalt:
Az ott dolgozók nagy részének fogalma sem volt arról, miért vagyunk mi ott, így nem is foglalkoztak velünk. Alig találkoztunk végül ott lakó idős emberekkel. Annyi volt az egész, hogy vagy megmondták, mit hozzunk a boltból, vagy odamehettünk az öregekhez, hogy megkérdezzük, mi kell nekik. Aztán elmentünk bevásárolni.
Anikó végül három ilyen alkalom után nem ment többet. Mivel ő valóban komolyan gondolja az önkéntességet, most megpróbál olyan lehetőséget keresni, ahol tényleg tud valami hasznosat csinálni. Ez azonban nem olyan egyszerű. Csak olyan helyre mehet, ami az iskolával szerződik.
Tamara a Radnóti Gimnáziumba jár, most tizedikes. Náluk is több programot hirdettek meg, amelyeket civil szervezetek ajánlottak az iskolának. Lehetett menhelyi kutyát sétáltatni, időseket segíteni az internet használatában, korrepetálni gyerekeket. Ő a Bagázs Közhasznú Egyesület programját választotta, ami megpróbál segíteni a bagi cigánytelepen élőknek.
Egy konténerépületben tartottak foglalkozásokat gyerekeknek, a feladatokat felosztották egymás között. Egy csoport két középiskolásból, egy egyetemista mentorból, egy bagi mentorból és a gyerekekből állt. Igyekeztek játékos formában korrepetálni a harmadikos-negyedikeseket. Olvastak velük vagy matekoztak, de figyeltek arra, hogy legyen idő játékra is. Tamara hétszer volt Bagon. Bár még csak tizedikes, már bőven túl is teljesítette az 50 óra közösségi szolgálatot, de ahogy mondja, ő ezt az egészet eleve nem azért csinálta, mert kötelező.
A gyerekek is nagyon lelkesek és ragaszkodóak voltak. Előfordult, hogy a fegyelmezéssel voltak gondjaink, főleg, ha fiúk voltak a csoportban. Azt láttam, hogy a fegyelmezés nekem nem nagyon megy, túl engedékeny vagyok, de nem is akarok tanár lenni. Volt olyan gyerek, akivel megkedveltük egymást, és még rajzolt is nekem, amikor nem tudtam menni, mert beteg voltam.
K. már egyetemista, aki három éve volt közösségi szolgálaton, mert egyházi iskolába járt, és ez már akkor előírás volt ott. Ezt a gyakorlatot nagyrészt az egyházi iskolák tapasztalatai alapján fejlesztették országos programmá. Ő egy anyaotthonban volt közösségi szolgálaton. Ételt készítettek a gyerekeknek, rajzoltak velük, kifestőztek. Az anyákkal nem is nagyon találkoztak, de a gyerekek nagyon örültek, amikor ott voltak, és végül szomorúak is lettek, amikor megtudták, hogy már nem fognak többet találkozni.
Ez jó tapasztalat volt, de nem sokat adott hozzá az életemhez. Szerintem hasznosabb lett volna, hogy az iskola olyan munkát szervez, amiért pénzt is kapunk. Ha már erről van szó, akkor abból is sokat lehetett volna tanulni.
A közösségi szolgálatra megszámlálhatatlan program van már. Az 50 órás kötelezettség sokféleképpen teljesíthető: a diákok forgalomszámlálással, katonasírok gondozásával, faültetéssel vagy parkrendezéssel is letudhatják a dolgot. Vannak kreatívabb kezdeményezések is, mint a már említett Kattints rá, nagyi! nevű program, amiben az időseket tanítják meg internetezni, vagy egy dunaújvárosi gimnázium diákjainak ötlete, akik fogyatékkal élőkkel közösen alapítottak zenekart. A programok közül mindig többet kell ajánlani a diákoknak, elvégre senkit sem lehet kötelezni az önkéntességre.
Van, ahol attól sem tartanak, ha a kamaszokat keményebb helyzeteknek teszik ki. Több iskola is szervezett például közösségi szolgálatot hospice-házakba, ahol a középiskolások haldoklókkal beszélgethettek. Ilyen diákot nekünk nem sikerült találni, de az országos program pilot projektjének számító TÁRS-programól kiadott kiadvány idéz egy diákot, aki ilyen tapasztalatot szerzett:
Szinte csak a halál közelsége foglalkoztatta Dezső bácsit. Hiába kérdezgettem, nem tudott semmi olyat felidézni, ami az utóbbi időkben kicsit is boldoggá tette volna. Eleinte annyi volt, hogy elmentünk hozzá, kezet fogtunk, meghallgattuk, aztán elköszöntük tőle. A kézfogásból aztán kézszorítás és puszi lett, majd azt vettem észre, hogy szinte nem akarok hazamenni tőle. Nekem tartást adott a szolgálat, talán egy hivatást is kitűzött.
Ugyanebben a kiadványban egy gyermekkészségügyi központban végzett közösségi szolgálatról írta ezt valaki:
Azt hittem, könnyű dolgom lesz, csak viccelődünk, játszunk a beteg gyerekekkel, de sajnos nem ilyen egyszerű. Néha szinte euforikus hangulatot sikerül teremtenünk, de olyan is előfordult már, hogy hiába próbálkoztunk bármivel, a kis beteg csak üldögélt csüggedten. Amikor megkérdeztük, hogy magára hagyjuk-e, csak a fejét ingatta, hogy ne.
A két tannyelvű Karinthy Frigyes Gimnáziumban már régóta működik az angol nyelvű nemzetközi érettségihez kötött CAS, azaz a Creativity, Activity and Service (kreativitás, aktivitás, szolgálat) program. A diákok például a Kapcsolda nevű programban fogyatékos gyerekeknek is segíthetnek a XVIII. kerületi speciális iskolában (SOFI). Az élménybeszámolók alapján a diákok kezdetben tartottak a fogyatékosok különleges világától, de ez az idegenkedés a valódi találkozáskor nagyon hamar feloldódott:
Szerintem mindenki félt aznap reggel, de aztán hamar elmúlt. Azt hittük, hogy segítünk nekik, de ők sokkal több mindenre voltak képesek, mint én. A program szervezői úgy fogalmaztak, hogy a legnagyobb ajándék, amit adhatunk, hogy velük vagyunk. Szerintem pedig épp fordítva volt.