38 milliárdot őriz Király Zoltán. A százmilliós osztrák bankszámlák és milliárdos pártközeli tendergyőzelmek korában legfeljebb az összeg nagysága lehetne gyanús. De talán még az is hihetőbb lenne, mint az, hogy az ország egykor legnépszerűbb politikusa ma egyszerű vagyonőrként 24 órás szolgálatban egy méregdrága épületkomplexumra vigyáz. Hihetetlen? És az, hogy addigi kényelmes köztisztviselői állását saját elhatározásból adta fel? Mondjuk azért nem egészen, a politikának vastagon köze volt hozzá. Portré.
Először nehezen akartuk elhinni kollégánknak, hogy az egyik ismert őrző-védő cég vagyonőrében Király Zoltán ismerte fel. Visszament: tényleg ő volt az. Király Zoltán készséggel állt kameráink elé. Az Ablak egykori műsorvezetője, az utolsó rendi és az első szabadon választott parlament tagja elmesélte az Indexnek, hogyan lett rendszerváltó politikusból a NER rendszerváltásának vesztese, és hogy szerinte miért hasonlít a mostani kétharmados parlament a pártállamira. Jobban érezné magát mikrofonnal a kezében, újságíróként, ahogy pályáját kezdte, de jelenlegi munkájával is ki van békülve.
Először az Országház Kék Társalgójában beszélgettünk, a régi időkről, meg persze a jelenkori politikáról. Rendszeresen bejár a Parlamentbe nosztalgiázni, mindenki ismeri, a forgatás alatt is mosolyogva üdvözölte az egyik idegenvezető. Volt olyan, meséli Király, hogy amikor a liftnél összefutottak, Orbán Viktor is odaköszönt neki. Róla egyébként finoman szólva nincs jó véleménnyel.
Aztán meglátogattuk óbudai lakásán is, ahol megmutatta relikviáit: a polcon az osztrák határzár szögesdrótjának egy darabja, a falon egy őt ábrázoló karikatúra, ami még az Uborkához készült, rögtön mellette pedig egy Nők Lapja-címlap Királlyal és gyerekeivel – a fotós nem más, mint maga az egykori laptulajdonos, az 1998-ban szitává lőtt Fenyő János. Amikor a fotózás történetet meséli, elkezdi utánozni a néhai médiavállalkozó gesztusait, ahogy régi beszélgetésük közben flegmán szivarozott és fújta a füstöt. Ha már Nők Lapja, megkérdezem, sikeres volt-e a nőknél – azt válaszolja, egy úriember nem dicsekszik, aztán nevetve hozzáteszi, hogy „de igen″. Már az 1994-es címlapfotón ugyanolyan ősz a haja, mint most. Korán, a nyolcvanas évek elejére megőszült.
Végül Királyt a régi munkahelye és a lakásában felhalmozott emlékei után megnéztük új munkakörnyezetében is.
Király Zoltán nemsokára 66 éves lesz, nyugdíjasként vagyonőrködik. Kétszer házasodott, elvált, egyedül él. Két lánya és két fia született, a lányok már felnőttek, a fiúk még egyetemisták.
Az ő taníttatásuk pedig nincs ingyen, de amúgy sem tudna otthon ülni, valamit csinálnia kell, mondja Király. Volt már tévés újságíró, parlamenti képviselő, marketinges cégével még vállalkozó is, aztán a kétezres években köztisztviselő az APEH Szerencsejáték-felügyeleti főosztályán. Végül jött a kormányváltás és a köztisztviselők indoklás nélküli kirúgását engedélyező törvény: ki ugyan nem rúgták, de ezt ő nem is akarta megvárni. Ezután bejelentkezett a köztévénél az ötletével, hogy készítsenek egy nyugdíjasokról, nyugdíjasoknak szóló műsort. Meg is hallgatták, tetszett is Böröcz Istvánéknak, de nem lett belőle semmi.
Új munkáját kicsit sem szégyelli, bírja a huszonnégy órás szolgálatot. Az energiaitalt rühelli, inkább kávét iszik, a műszak végén pedig kapóra jön, hogy az óbudai lakópark-épületben akad egy fitneszterem meg egy uszoda is. A medence partján mesélte el, hogyan lett belőle vagyonőr.
Király 2010-ben kiadott egy életrajzi könyvet, Azok a daliás idők címmel, melyben van egy nagyon érdekes párhuzam. Amikor erre rákérdezek, azt állítja, ő erre még csak nem is gondolt. De rögtön hozzáteszi, van benne valami, és nevet. A könyvben ugyanis arról ír, gazdasági iskolai igazgatóként dolgozó édesapja büntetésként – mivel a régi rendszerhez tartozó értelmiségi volt – az 1946-os infláció utáni pénzváltáskor a korábbi pengős fizetésének csak ötödét kapta meg forintban, ezért a család gyorsan elszegényedett. Hogy apja a nyugdíját valamivel ki tudja egészíteni, egy mélyépítő vállalatnál keresett munkát: nappali és éjszakai portaszolgálatot vállalt.
Király újságíróként indult, Szegeden kezdett riporterkedni és az MTV képernyőjén lett hamar népszerű, ő volt többek között az Ablak műsorvezetője. Ismertségének köszönhetően került be a politikába is. 1985-ben ugyanis egy új választójogi törvény alapján legalább két jelöltet kellett indítani a választókörzetekben. Király Zoltán és barátai gondoltak egyet, és az egyik jelölőgyűlésen ringbe szállt. Már az első körben kiütötte a hivatalos jelöltet, az öreg kommunista Komócsin Mihályt, majd annak visszalépése után a pótválasztáson 81,3 százalékkal győzött. A parlamentben aztán folytatta a renitenskedést, többször bírálta a kormányt és a Bős-Nagymaros elleni tiltakozásba is beszállt.
Kérdésünkre, hogy van-e ma is olyan ügy, amiért ugyanolyan vehemensen kiállna és amire ugyanígy felkészülne, Király rögtön rávágja, hogy igen, van: a paksi orosz bővítés ügye. 1988 októberében, a vízlépcsőről szóló parlamenti vita idején azonban Király már nem volt MSZMP-tag, áprilisban ugyanis a „négyek bandáját″, Király mellett Bihari Mihályt, Bíró Zoltánt és Lengyel Lászlót kizárták a pártból, hogy ezzel üzenjen a rendszer a reformértelmiségnek. Ha a mostani politikai mezőnyből kellene valakihez hasonlítani, talán Ángyán Józsefhez lehetne.
Az MSZMP után az MDF-ben sem maradt sokáig, bár párttag soha nem is volt. A lakiteleki találkozón részt vett, ahogy fogalmaz, a lakitelekiek maguk közé tartozónak érezték. Hogy ez mit jelent? Amikor megkérjük, helyezze el magát a politikai-ideológiai mezőben, azt mondja, népi, nemzeti, plebejus mentalitású pasinak tartja magát – hát ezt. Végül 1990-ben függetlenként, de MDF-es támogatással már az első fordulóban megnyeri a szegedi körzetét 65,47 százalékkal, rajta kívül ez csak Raffay Ernőnek (szintén Szeged) és a Kecskeméten induló Debreczeni Józsefnek sikerült.
Aztán az Antall József vezette párt frakciójával is hamar szakított.
A paktum után Király népszavazási kezdeményezéssel próbálkozott, ám mivel a kormányfrakciók ezt nem támogatták, nem tartotta etikusnak, hogy az MDF-es padsorokból terjessze azt elő. Így hát kilépett és beült a függetlenek közé. Az 1994-es választáson már nem jutott be képviselőként a parlamentbe, de azt mondja, azóta sem tudott elszakadni az Országháztól. Be-bejár, szeret nosztalgiázni. Ez nem nehéz, mert igen hasonlónak látja a mostani és az utolsó pártállami parlamentet.
„Orbáni gonoszság″ – ezt a kifejezést ő használja, amikor a Dávid Ibolya-féle MDF-kerül szóba, 2010-ben ugyanis visszatalált a párthoz és ismét képviselőjelöltként indult. Öt választáson indult összesen, szerinte az volt a legmocskosabb. Csalással vádolták, megtámadták az ajánlószelvényeit, melyeket a vád szerint részben pénzért vásárolt, a rendőrségen meg bűnözőként kezelték. Azt állítja, a cél az volt, hogy az MDF budapesti jelöltjeinek megfúrásával a Fidesz elgáncsolja a párt budapesti listáját. Hiszen ez önmagában garantálta volna Dávidék bukását. Ami persze enélkül is bekövetkezett, és hát a végnapok dicstelen MDF-SZDSZ összefogásáról Királynak is megvan a véleménye.
De nem csak az MDF-es visszatérését időzítette rosszul, politikai döntéseit már a '90-es évek második felében sem a racionális megfontolások vezették. Ezt ő maga is elismeri. Sőt ez igazából a teljes pályafutásáról elmondható. Mindig az ellenzéki, a végül kisebbségben maradó álláspont, az alulmaradó párt volt az övé. Az 1994-es választáson például szociáldemokrata színekben indult – az MSZDP csúnyát bukott –, 1998-ban pedig MSZP-sként maradt alul.
Király azt mondja, az MSZP-s kaland is ugyanerről szólt. A terv, amit felvázol, leginkább érdekes politikai sci-finek tűnik. A szocdemek és a kommunisták '48-as egyesülését akarta fordítva lejátszani, vagyis gyakorlatilag az MSZP-t bevinni az MSZDP-be. Ehhez az kellett volna, hogy a szocialista pártban szerezzen befolyást. Már csak azért sem tartotta lehetetlennek, hiszen volt ott egy szociáldemokrata platform Vitányi Ivánnal, Nyers Rezsővel és más, régi szocdemekkel. Szerinte a kísérlete ott bukott el, hogy '98-ban MSZP-s jelöltként nem sikerült parlamenti mandátumot szereznie és elkezdenie az építkezést.
Persze ez nem csak rajta múlt, meséli, hiszen Kecskeméten indult, ott, ahol balos jelölt nem tud mandátumot szerezni. Ő maga sem tagadja, a politikusi mesterségnek az a nem elhanyagolható összetevője, miszerint a hatalom megszerzésére is képesnek kell lenni, nem igazán volt az erőssége.
Nem csoda, hogy amikor a hatalom után a hatalmon lévők is szóba kerülnek, Király azt mondja, mindenkit el kell zavarni. A teljes politikai elitet, mert ők felelnek minden rosszért. Mindenkit, akinek köze van az elmúlt huszonöt évhez. És ez az, amiért nagyon egyetért az LMP-vel. De van egy prózaibb oka is, amiért nekik drukkol: tőlük kapott szakértői belépőt a Parlamentbe, és ha kiesnek, nem tudja, onnantól hogyan lesz állandó bejárása.
(Riporter: Pándi Balázs, Panyi Szabolcs; operatőr: Bakró-Nagy Ferenc, Jellinek Dóra, Szili Tamás; vágó: Iván Róbert)