A megszállási emlékmű elemzését szétröhögték a hallgatók az akadémikusok konferenciáján, ahol a kormány történelemkanonizáló terveit kritizálták. Hunyady György arra is válaszolt, mitől nincs kormányváltó hangulat.
Aki mindeddig hiányolta a Veritas Történetkutató Intézet és a kormányzat sasos-Gábriel arkangyalos megszállási emlékműve kapcsán a Magyar Tudományos Akadémia hangját, az kedden úgy érezhette, hogy az MTA Filozófiai és Történettudományok Osztálya kisebb forradalmat csinált „A történelmi emlékezet és a történettudomány” című konferenciájával.
Néhány napja még csúnyán letolta a Magyar Tudományos Akadémia múlt héten leköszönt elnöke, Pálinkás József – akinek helyére Lovász László matematikust választották meg – az Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományok Osztályát a szokatlanul éles hangú, április 1-jén kiadott állásfoglalásáért. Pálinkás szerint politikai indíttatású sértettségből íródott a közlemény, amely azt kifogásolta hogy a kormány az MTA-val való egyeztetés nélkül létrehozta a kormányfő vezetése alatt álló Magyar Nyelvstratégiai Intézetet
A keddi konferencián felszólalt akadémikusok ezen messze túlmentek, amikor a kormány történelemkanonizáló próbálkozásairól szóltak a hallgatóságnak. Az érdeklődés olyan nagy volt, hogy a felolvasóterem melletti termet is meg kellett nyitni a közönségnek.
A felütést a Filozófia és Történettudományok Osztályának vezetője adta meg. „A sok vihart kavart emlékmű, az angyali ártatlanságú magyar társadalom és a birodalmi sas képében Németország szembeállítása feledni és feledtetni próbálja a magyar társadalom és a Horthy-kormányzat felelősségét a zsidóként megjelölt tömegek meghurcolásáért és elveszejtéséért, a náci Németország mellett a háború végéig kitartó, hol készséges, hol vonakodó együttműködéséért” – mondta Hunyady György.
A pszichológus szerint nem lehet a bűnök és erények feltárását elvégezni, ha ismét kárt szenved a történeti tisztánlátás és nemzeti önismeret. „Ennek ugyanis az a titka, hogy
ne tagadjuk le, hanem tagadjuk meg a zsidóság több évtizedes diszkriminációját, a revansista összezárást a III. Birodalommal
és a társadalmi egyenlőtlenségek rasszizmusban is megnyilvánuló antidemokratikus kultuszát.”
Hunyady ezután a történelmi korszakok eltérő társadalmi megítéléséről szólt. Szerinte a kutatások bizonyítják, hogy a ma reménykeltő időszakként értékelt Kádár-kor és a reménytelenséget jelző Rákosi-korszak összemosása lehetetlen vállalkozás, pedig a kodifikált történelemfelfogás még ennél is nagyobb lehetetlenségre vállalkozik: az egymástól radikálisan eltérő kommunista pártállam korszakait „a német fasiszták nyilas-epigonjainak tombolásával”, és a demokratikus jogállamiság lehetőségét ígérő 1945-tel gyúrná egybe, legalábbis annak alapján, hogy az alaptörvény preambuluma szerint 1944. március 19-től 1990. május 2-ig Magyarország nem volt szuverén állam. „Így jut vissza a Horthy-korszakig, tekintet nélkül arra, hogy ennek szuverenitása a trianoni tragédiában gyökerezett, és rút szövetségben elszenvedett, világháborús vereségbe torkollt.”
Sokak azonban fogékonyak a korszak retorikájára, a Horvátországgal kikerekített Nagy-Magyarország emblémájára, a királyi palotába beköltözött szárnysegéd eleganciájára, a fehér lóra, a korlátozott parlamentarizmusra és az egy kézben tartott főhatalomra – sorolta Hunyady, aki szerint a kiváltságos társadalmi rétegeknek idővel megtetszhet az úr-szolga viszonyrendszer is. „Pedig annyi történelmi fordulat után eljött végre az idő, hogy érvényüket veszítsék Márai keserű szavai: az urakat elkergette Magyarországról a kommunista forradalom, de a szolgák ott maradtak”.
A 2012-ben indult történelemátformáló kormányzati akarat azonban látszólag nem ütközik akadályokba, amit Hunyady szerint tudományos vizsgálatok is igazolnak. A rendszerigazolás elméletének kiindulópontja az a paradoxon, miszerint társadalmi egyenlőtlenség viszonyai között az alávetett csoportok nyilvánvaló érdekeikkel ellentétben is hajlandók a fennálló rendszer támogatására. Ennek magyarázata, hogy önérdek és a csoportérdek mellett a rend és a biztonság fenntartásához is kötődik érdek.
Vizsgálataink alapján a rendszerkritika a domináns alapállás a társadalomban, még azok körében is, akik épp haszonélvezői a rendszernek. „E rendszerkritika erőre kap, ha a változás lehetősége felmerül, és kiterjedt apátiává szűkül, ha valószínűtlennek tűnik a változás. 2012-ben alighanem a reményvesztés következett be” – adott magyarázatot Hunyady a kormánypárttal szemben álló pártok népszerűségvesztésére.
Szokatlanul egyértelmű leírását adta Hunyady a kormányerő politikájának, amely számol a társadalom apátiájával. Csoportérdekeit kezdetektől fogva nemzetinek címkézi, és az ennek nevében indított gazdasági-politikai hatalom-összpontosításban „addig megy előre, ameddig csak tud. És bizony igen messzire jutott.”
Ormos Mária az idén létrehozott Veritas Történelemkutató Intézet vezetőjének közismertté vált nyilatkozatával szemben tárta elő a történelmi érveket rövid előadásában. Az akadémikus felidézte Szakály Sándor nyilatkozatát, amely szerint a 17 ezer külföldi zsidó kiszállítása Kamenyec-Podolszkba – ahol a német erők kivégezték őket – nem volt más, mint idegenrendészeti kérdés. Bár Szakály később csak a dokumentumokban fellelhető korabeli szóhasználatra hivatkozott, Ormos előadásából kiderült, hogy a korban is inkább más szavakat használtak rá: Kozma Miklós, az ungvári kormányzói biztos például kitelepítésről, kicserélésről, elvándoroltatásról, evakuálásról beszélt.
„A nem magyar állampolgár, idemenekült galíciánereket, az exponált ukrán agitátorokat és a cigányokat át fogom tétetni a határon” – idézte Ormos Kozma Bárdossy László miniszterelnökhöz írt levelét, amelyben az ungvári kormánybiztos közölte, hogy a részleteket a vezérkari főnökkel és a honvédelmi miniszterrel is egyeztette. Ormos szerint már az is jelzi, hogy nem „idegenrendészeti kérdés” volt, hogy azt nem az idegenrendészeti hatóságok hajtották végre, hanem legmagasabb szinten egyeztetve tették meg.
Voltak olyan kormányzati megbízottak is, akik kevesellték a Miskolcról, Debrecenből, Tokajból kiszállított zsidók számát. Bárdossy 1941 novemberében a parlamentben elmondta, hogy a kormány további zsidók kitelepítését szerette volna megvalósítani, „de a velünk baráti német birodalom figyelmeztetett bennünket, hogy ezt tovább ne tegyük” idézte a kormányfőt Ormos.
A történész elismerte, hogy korábban nem volt példa a kitelepítettek lemészárlására Lengyelországban sem, a kitelepítés valóban csak azt jelentette, hogy szélnek eresztették a zsidókat az új területen. Ekkor nemcsak koncentrációs tábor, de még gettó sem volt, amit később Varsóban hoznak létre.
Nem állítható tehát, hogy a tömegmészárlással magyar felelős tényezők tudatosan számoltak, sejtéseik azonban minden bizonnyal voltak
– mondta Ormos, hiszen a vezetés tudhatta, hogy a kitelepítetteknek az új helyen nincs lakásuk, munkájuk, pénzhez nem juthatnak, így, „ha tartalékaik elfogynak, éhhalálra vannak ítélve”.
A történész is kitért a a tervezett megszállási emlékműre, amelyen egy „turulra is hasonlító” ragadozó madár rátámad egy ártatlan lényre. „A szimbólum ugyan kifejezheti a rablók dúló sokaságát, de a Wehrmacht magyarországi megjelenését nem” – vélte Ormos. Az 1944. március 19-én a bevonuló német erők – amelyek kétségtelenül megszállást valósítottak meg Magyarországon – ugyanis nem a császári sas, hanem a horogkereszt jegyében jelentek meg. Ráadásul a sas a mai Németország címerállata is, így érthető a mai német vezetés tiltakozása.
A megszállás azonban idővel átalakult, nem követte a teljes kontroll szisztematikus átvétele: a prominens németellenes vezetőket letartóztatták, de megkezdődött Adolf Eichmann vezetésével „a valóban szoros és valóban baráti együttműködés a magyar hatóságokkal a zsidók deportálására”.
Igaza van mindenkinek, aki úgy véli, hogy Eichmann a deportálás hazai támogatása nélkül nem lehetett volna annyira eredményes, de téved mindenki, aki azt mondja, hogy 1944. március 19. után Horthy ugyanolyan szuverén államfő volt, mint előtte
– jelentette ki Ormos. Ám a történész szerint a magyar hatóságok együttműködése a deportálásokban, az ellenzők megfélemlítése és Horthy hozzájárulása Szálasi Ferenc kinevezéséhez olyan súlyos erkölcsi kérdéseket is felvet, hogy „Magyarországot sajnos lehetetlen kizárólag az áldozat szerepében látni”.
Gyáni Gábor a politika által felhasznált történelemről szólt, a nemzeti ünnepek rituáléjának, a közterek politikailag orientált elnevezésének funkciójáról, amely a történelmi események hivatalos értelmezésének igényét elégítik ki, 1789 óta. Az akadémikus szerint aggályos a Veritas típusú kutatóintézetek létjogosultsága „a racionális megismerés igényére szabott intellektuális világ felől”. Az ilyen, politikai szándékból fogant intézménynek ott van helye, ahol az örökérvényűség látszatát akarják kölcsönözni egyes politikai törekvéseknek.
A legnagyobb tetszést minden bizonnyal Marosi Ernő aratta le az emlékmű művészettörténeti vizsgálatával. A Széchenyi-díjas művészettörténész ironikus hangvételű előadásában elmondta, hogy az emlékművekkel a hatalom minden történelmi időszakban politikai közmegegyezést pecsétel meg. A mai magyar kormány ebben kivétel: „nálunk ezt titkolózás övezi, mert a hatalom ezeket meglepetésnek, afféle Mikulás- vagy karácsonyi ajándéknak szánja.” Marosi szerint „a nem akadémiailag fegyelmezett józan ész” már elmondta a szoborról a véleményét spontán köztéri akciókkal és a sajtóban megjelent cikkekkel. „Ehhez nincs mit hozzátenni, hacsak nem a kritika ünnepélyes kihirdetését, hogy tudniillik a szervezetnek a művészethez semmi köze.”
Marosi szerint szakmailag kevés információ áll az adófizetők rendelkezésre, miután csak skiccekből, a szakmai szlengben úgynevezett mukirajzokból tudható, hogy milyen emlékművet is terveztet a kormány a szobrászmesterrel.
„Kitűnik belőle a szobrász kielégíthetetlen sóvárgása a lebegő szobor iránt” – mondta az egyetemi tanár, a jelzőt olyan hangsúllyal ejtve, hogy a hallgatóságon nevetés hullámzott át, amit fokozott annak felvetésével, hogy a mű plágiumgyanús: a kompozíció alapja az az allegória, amit gróf Széchenyi István festetett Johann Nepomuk Enderrel 1831-ben Hébéről, és amit az Akadémiának adományozott, mely azt azóta is emblémájaként, címereként használja.
A festményen a sas Jupitert ábrázolja, az istenekhez való felemelkedést szimbolizálva, amelyből azonban a megszállási emlékműnél „egy stuka légitámadása lett”.
„Erre a rossz történetmesélésre semmi szükség nincs” – mondta a felelősség elhárítását sugalmazó emlékműről.
A mániákus szorgalommal emelt szobrok általában dicső eseményeket vagy tragikumukban is példamutató hősök emlékét szokták megörökíteni. „A zavaros, a magyar szókincsből az izé és a hogyishívják stiláris eszközeinek vizuális megjelenítésére apelláló tervezet” semmiféle közmegegyezésre nem számíthat, így nem is való nyilvánosság elé – összegzett kimerítő előadásában a művészettörténész, újabb nevetést azzal aratva le, hogy „a szobrász a gravitáció általa oly hőn áhított kiiktatásával esztétikai értelemben végül is eljutott a súlytalanság állapotába”.
Az előadásnak ezen a pontján Marosi szakított az iróniával. Kijelentette, hogy az alkotás tisztességtelenül bánik a magyar művészeti hagyományokkal, „mert az allegorikus ábrázolás ideje visszavonhatatlanul lejárt”, ráadásul a terv erőszakosan tapintatlanul kezeli az érintettek emlékezési kultúráját.
Marosi szerint nincs más megoldás, mint a terv megvalósításáról való lemondás.
„A Filozófiai és Történettudományok Osztálya összeállított egy konferenciát, amelyen néhány kiváló tudós elmondta a saját véleményét. Ez nem egy testületi állásfoglalás, aki ennek veszi, az nem ismeri a tudományos műhelyek működését” – mondta a délelőtti előadások utáni szünetben Ungvári Tamás. A professzor emeritus, író és publicista szerint a konferencia lényege hogy vita induljon, nem csak az emlékműről, hanem általában a nemzeti emlékezetről. „Ezt én elmúlt évek egyik legjobb tudományos teljesítményének tartom” – mondta az MTA doktora.
Bár a konferencia szervezése korábban indult, Ungvári szerint nyilvánvaló, hogy a május 6-án az MTA elnöki posztjára Pálinkás után megválasztott Lovász László hivatalba lépésének ténye „sokakat ihletett arra, hogy nyíltabban és még tudományosabban megnyilatkozzon.”