Biztos ön is szitkozódik néha, amikor késik a busz, morcos a közértben az eladó, a szerelme pedig nem válaszol az sms-eire. Pedig az élet gyönyörű – mondja egy békeidőbeli kassai úrilány, aki Auschwitzot megjárva lett amerikai pszichológus, hogy háborús veteránokon és a szexuális erőszak áldozatain segítsen. Ha valaki, ő tudja, miről beszél: Edith Eger (akkor még Elefánt Edith) életét kockáztatva lopott nővérének ennivalót, a gázkamrához vezető sorból Josef Mengele rángatta ki, majd miközben táncolt neki, azt képzelte, az Operaházban balettozik. Philip Zimbardo pszichológus meghívására látogatott haza a Hősök Tere kezdeményezés elindítására, előadása után ránk is szakított egy kis időt. Előadását maga Zimbardo vezette fel, először egy Auschwitzból felvett kavics szemszögéből beszélt Edithről, aki az egyik példaképe – még nem is sejtette, hogy nemsokára csárdásozni is fognak.
Amikor a lánya 16 évesen új iskolába ment, és báli ruhát vett neki, Edith Eger nem a pillanat varázsától sírta el magát. Akárhogy örült, fájdalmat is érzett: a húszas évek végén született Kassán, egész gyerekkorában a bálokról, színházi estekről ábrándozott, amikről anyjától és nővéreitől hallott. A várost éppen Košicének hívták, de alig várták, hogy a magyarok egyszer visszajöjjenek, ami 1938-ban, az első bécsi döntéssel meg is történt, novemberben Horthy bevonult Kassára. Hat évvel később, 1944. május 15-én elindult az első auschwitzi transzport a városból. Edithék is rajta voltak, a bálokba a 16 éves kamaszlány sohasem jutott el.
Auschwitz, ahol sosem tudtuk, hogy a zuhanyból víz vagy gáz fog jönni, megadta a lehetőséget, hogy megtaláljuk magunkban a belső erőt.
– kezdte a 86 éves Edith budapesti előadását az ELTE-n, hozzátéve, hogy az az álma, hogy „egy nap kéz a kézben fogunk sétálni, erőt merítve a különbségeinkből, és nem megpróbálva lealacsonyítani a másokat”. A borzalmas emlékek miatt nehéz visszajönnie, de Magyarországot máig gyönyörű és különleges helynek tartja – a Hősök Terét pedig olyan eszköznek, ami közelebb viszi az országot az álom eléréséhez. „A magyarok nagyon okos emberek, az eszkimóknak is el tudják adni a hűtőt. Nekem is magyar szívem van, amiért hálás vagyok” – mondta.
A kezdeményezést többek közt Philip Zimbardo, Orosz Györgyi, Halácsy Péter és Orosz Gábor indították el, hogy a magyarok panaszkodás helyett mindennapi hősökként segítsenek egymáson és magukon.
Itt olvashat bővebben arról, hogy a nyavalygás helyett milyen pofonegyszerűen lehetnénk mi, magyarok önállóbbak és magabiztosabbak. Philip Zimbardóval interjút is készítettünk, melyben a Hősök tere mellett a bronxi gettóban töltött gyerekkoráról, híres börtönkísérletéről és az időparadoxonról is mesélt.
De kezdjük az elején: a családi legendárium szerint Edith anyja rangon alul házasodott, amikor szerelemből hozzáment egy feltörekvő úri szabóhoz. Idősebb lányai zenéltek, a legkisebb, azaz Edith táncosnak indult, Horthy bevonulásakor a kormányzó előtt is fellépett, csárdást jártak, amit még 86 évesen is el tud táncolni – fel is kérte a 81 éves Zimbardót, aki ha nem a világ leghíresebb élő szociálpszichológusa lenne, ezzel a produkcióval is bátran turnézhatna.
Szüleinek korábban volt jegye Amerikába, de végül nem utaztak el, nem tudták elhinni, hogy a dolgok ennyire elfajulhatnak („Lengyel-magyar határt, zsidómentes hazát” – idézte fel Edith a korabeli szlogent). A marhavagonokba széder este másnapján pakolták be őket, azt mondták, Magyarországra viszik őket dolgozni. Edith, aki 16 éves volt akkor, emlékszik, hogy kérlelte apját a vagonban, hogy borotválkozzon meg, de hiába. Akkor találkoztak utoljára.
Miután kiterelték őket a vagonból, őt az anyjával és a nővérével állították be a sorba, aminek végén Mengele osztotta be az embereket elgázosítandó és munkaképes kategóriákba. Az anyját korán őszülő haja miatt balra, őket jobbra küldték. Amikor megszeppenve anyja után próbált menni, egy kar megragadta:
Sosem felejtem el, ahogy Mengele a szemembe nézett, és azt mondta, nemsokára találkozom az anyámmal, csak zuhanyozni viszik.
– idézte fel a 70 évvel ezelőtti párbeszédet Edith, akinek Birkenauban, a női részlegben a foglyok mondták meg, hogy „csak múlt időben beszéljen az anyjáról, mert ott füstölög a kéményben”. Még ma is láthatóan megviseli, amikor a táborról beszél, mégis megteszi, mert úgy érzi, tartozik ezzel szüleinek: „Át szeretném adni a fáklyát, mert a tudatlanság a legnagyobb ellenség. Azt mondogattuk egymásnak, hogy édesanyánk lelke sosem hal meg, ezért vagyok itt ma, ezt szeretném átadni” – mondta.
Mengelével nem ez volt az utolsó találkozása: volt, hogy a doktor szórakoztatására zenész és táncos foglyokat verbuváltak az őrök. „Arra gondoltam közben, hogy a Rómeó és Júliát táncolom az Operaház színpadán, ahogy a szexuális erőszak áldozatai is gyakran kikapcsolnak, hogy túl tudják élni a traumát” – mondta. A kenyeret, amit cserébe kapott, megosztotta a többiekkel a barakkban.
Edith szerint nem pusztán a véletlenen múlt, hogy ki tudta túlélni a haláltábort: „Mi az életet választottuk, nem azt kérdeztük, hogy miért velünk történik ez, hanem azt kérdeztünk: most mit kell tennünk. Rengetegen meghaltak, mielőtt a nácik egyáltalán elértek volna hozzájuk, a kerítésnek rohantak, ahol halálra rázta őket az áram, én láttam a kék testeket. Vagy megtámadták az őröket, és azonnal lelőtték őket” – mondta, és felidézte, mi minden segített neki túlélni:
Edithnek azt mondták, tetoválást nem is kap, mert a gázkamrába kerül. Nővérével a káoszt kihasználva tudtak elmenekülni, kikeveredtek a gázkamra felé terelt sorból. Maguk sem tudják pontosan, hogy kerültek végül egy vonat tetejére, amit aztán bombatalálat ért, Edith közvetlen közelében heten haltak meg. A vonat német lőszert szállított, őket élő pajzsnak használták. Később táborról táborra terelték őket, menetelés közben lelőtték azt, aki nem bírta tovább, volt, hogy ő is majdnem összeesett – azok a lányok cipelték, és mentették meg a biztos haláltól, akikkel a táborban megosztotta Mengele kenyerét.
Aki csak magára gondolt, nem élte túl.
Súlyos beteg nővérének egyszer répát is lopott, de rajtakapták. „Úgy nézett rám az őr, mint egy szigorú német apa, aki meg akarja leckéztetni a lányát. Aztán leengedte a fegyvert és belökött. Másnap visszajött megnézni, ki merte megszegni a szabályokat. Adott egy cipót, pedig akkor már sok német is éhezett, és azt mondta, biztos nagyon éhes voltam, ha ezt tettem” – mondta. Azt is felidézte, hogy még akkor is volt választása, amikor sokan már a holttestekre fanyalodtak: akármilyen éhes volt, inkább füvet evett.
A szabadulás sem volt egyszerű: Edithet a holttestek közül kotorta ki a felszabadító 71-es gyalogosezred, mert észrevették, hogy mozog a keze. Annyira legyengültek, hogy az utcán leköpdösték és disznónak csúfolták őket a gyerekek. Leendő férjével, egy cseh partizánnal a TBC-kórházban találkozott, azzal lopta be magát a szívébe, hogy svájci sajtot hozott neki. Amerikába érve Edith sokáig gyárban dolgozott, angolul első lánya gyerekkönyveiből kezdett megtanulni. Tanár lett, végül pszichológiából doktorált, máig praktizál, háborús veteránokkal és a szexuális erőszak áldozataival foglalkozik.
Három gyereke, öt unokája és három dédunokája van – mint mondta, ez a bosszú legjobb formája. Magda nővére, akinek a répát lopta, Baltimore-ban él, bridge nagymesterként néha Omar Shariffel is játszik, aki élőben nem is olyan jóképű, mint a filmekben. Edith azt mondta, elfelejteni, megbocsátani nem tudja, ami történt, de elfogadta: amikor egy texasi páciense kifejtette, hogy szíve szerint kiirtaná a négereket és a zsidókat, képes volt venni egy nagy levegőt, és csak annyit mondani: „Folytassa.”
Meghalni könnyebb, mint élni. A születési anyakönyvi kivonatunkra nem az van írva, hogy az élet könnyű lesz. A tragédiát lehetőségbe lehet fordítani, addig ismeretlen képességeinket fedezhetjük fel.
– mondta. A humorról is beszélt, ami nagyon fontos az életben, ellentétben a cinizmussal és a szarkazmussal: „Ezektől a tapasztalatoktól vagyok még mindig fiatal. Ha valaki randevúra akar hívni, a szombat estém szabad, de számítson rá, hogy ha a koromat firtatja, azonnal hazavitetem magam” – nevetett. „Azt szeretném, hogy mindenki fejlődjön és szeressen, de nincs szeretet utálat nélkül, élet halál nélkül, vagy nyár tél nélkül. Hitlert, de Teréz anyát is megtalálhatja magában mindenki″ – mondta.
Edithen szó szerint csüggött a hallgatóság, előadása után sorban álltak hozzá az emberek, hogy megöleljék vagy kérdezzenek tőle. Amikor megkérdeztem, a szeretet, amit sugároz, a szenvedésektől lett-e ilyen átható, azt mondta, igen: „Minden apróságért hálás vagyok, minden kis darab ételért, egy sétáért, vagy azért, hogy láthatom a gyönyörű virágokat nőni. Megtanultam jobban észrevenni és megbecsülni a dolgokat, és azt is, hogyan kell szeretni még azt is, amit nem szeretek″ – magyarázta.
Bár ma már rendszeresen beszél a holokausztról, 30 évig a saját gyerekeinek sem mondta el, hogy megjárta a koncentrációs táborokat. Egyszer csak úgy döntött, visszamegy Auschwitzba – ez segített neki, hogy végre ki tudja adni a titkát, és meg tudjon bocsátani magának, amiért ő túlélte a haláltábort, ahol szülei meghaltak. Az Elfújta a szél mellett nagy kedvence a Benigni-féle Az élet szép, és az ő üzenete is hasonló:
Nem akarom cukormázzal bevonni, Auschwitz tényleg a pokol volt. Csak egymásra számíthattunk, de ma is csak egymásra számíthatunk. Csak az itt és most van, csak most tudlak megölelni, ettől gyönyörű ma az életem.
– búcsúzott.