Lényegében 2010 óta megy a találgatás arról, hogyan és mikor fog lefékeződni az Orbán-kabinet forradalmi, központosító-belepiszkáló-beleszóló hevülete. Ezt a találgatást nem kis részben maga a Fidesz igyekezett napirenden tartani, Navracsics Tibornak például sikerült 2012-t és 2013-at is a konszolidáció éveként beharangoznia.
A konszolidációs szólamokat a Fidesz leginkább a konzervatívabb, a '98-as, úgynevezett polgári politikával szimpatizáló bázisnak címezte, mert a 2010 utáni kormányzással ebben a táborban – amellett, hogy a baloldalt még mindig jobban utálják, mint a Fideszt – él egy csendes, de masszív elégedetlenség.
A jobbközép Mandiner például egész cikksorozatot szentelt az új kormánnyal szembeni elvárásainak/álmainak/szkepszisének. Az ezekből kiolvasható igények egyértelműen a hatalomgyakorlás konszolidációjára, az állami hiperaktivitás csitítására irányulnak: jogállamiság, kiszámíthatóbb, tervezhetőbb élet, a szociális demagógia csitítása, a fárasztó és ízléstelen kultúrkampf berekesztése. A konzervatívoknak oly fontos habitus nyelvén felterjesztve :
Kevesebb kicsinyességet, több nagyvonalúságot várnánk a következő években.
Ehhez képest a kormány meg sem várva újjáalakulását, már a választási győzelem másnapján újabb offenzívába kezdett. Már az első hét is rettentő provokatívra sikeredett a konszolidációra várók szemében: rögtön urnazárás után bezárt a csak a választási kampány idejére megnyílt Várkert bazár, munkagépek indultak a német megszállás félbehagyott emlékművének folytatására, a Nemzeti Földalapkezelő Szervezet felkérésére beszántották a kishantosi biogazdaság serkenő búzáját, Hoffmann Rózsa lerakta a hüledező tanári kar elé a maga tankönyvlistáját.
A kormány tempója azóta sem lankadt, és bár meglehetősen hosszú listát lehet összeállítani a botrányos ügyekből, ezekre biztos emlékeznek:
Ezeket a konfliktusokat az ellenzék a lebegtetett konszolidáció élő cáfolataként értelmezte – és ez ellen maga Orbán Viktor sem tett sokat. Az offenzíva létjogosultságát a 100 nap közepén elmondott beiktatási beszéde alapján az újabb kétharmaddal látta igazoltnak, sőt, szűkebb körben, de a lojális Heti Válaszon keresztül a nyilvánosságnak szivárogtatva azt is kijelentette, a konszolidáció a gyávaság szinonimája.
A triumfáló Orbán és a beszántós-büntetőadós politika közben azonban a kormány tovább csepegtette – és jelenleg is csepegteti – a konszolidációt sejtető-ígérő üzeneteket. Ezek egy része persze a külföldnek van címezve. Prőhle Gergely helyettes államtitkár mindjárt a választási győzelem után ködösítéssel bár, de konkrét ígéretet tett a németeknek a konszolidációs kormányzásra. A Külügyi Intézetben pedig Németh Zsolt az EU-val vívott csaták után a sebek begyógyítását irányozta elő a minisztériumi állománynak – az ott ülő külföldi diplomaták füle hallatára.
De a konszolidációs retorika nem csak a külföld altatására szolgál, fontos címzettjei azok a társadalmi csoportok is, melyek az előző négy évben komoly érdeksérelmeket szenvedtek, de politikai jelentőségük miatt nem packázhatnak velük hosszú távon. Az egyik ilyen a pedagógusi kar, melyet Balog Zoltán egy önkritikus „túl messzire mentünk”-interjúval, illetve az önkormányzati választások elé időzített béremeléssel igyekezett csitítani.
A szolid önkritika eszközéhez nyúlt Pankucsi Zoltán NGM-államtitkár is, aki nyilván a söralátét-adópolitika kudarcát és kiszámíthatatlan adókörnyezetet kifogásoló középosztálynak és vállalkozói rétegnek üzente:
lassítani kell az adójogi változások ütemét, kevesebb és jól kidolgozott javaslatokra kell törekedniük
Annyi biztos, hogy az első 100 nap dinamikájából csak óvatosan szabad levonni következtetéseket a ciklus egészére nézve: a kormány ugyanis nyilvánvalóan szeretné a hatalmi harcokat minél előbb letudni, ezért nem is igazán az időzítés, hanem a cél a büdös: a kormány ugyanis nem valamilyen szakpolitikai cél, tervezett reform érdekében vállal a nyílt konfrontációt, hanem politikai pozícióit erősítgetné a független civil források feletti kontroll megszerzésével vagy az RTL Klub törvények/adóhatóság útján való megtörésével.
Orbán ráadásul hatalmi szempontból joggal érzi úgy, hogy megteheti: az RTL Klub visszavágásának kivételével egyik ügy sem rendítheti meg a Fidesz fölényét. A kormánynak is jelentős háttérmunkát végző Nézőpont Intézetben egy háttérbeszélgetésen azt mondták nekünk: napirendkutatásaik alapján a közjogi kérdések, a jogállam és a médiaszabadság semennyire nem érdekli az embereket.
Az tény, hogy a Fidesz a nagy menetelése során lényegében minden olyan területhez hozzányúlt, amire rá tudta tenni a tenyerét, és ezért él az a feltételezés, hogy a kormány nagyjából kimaxolta a centralizációt. Ahogy Kis János pár évvel azelőtt megfogalmazta:
A rezsim létrehozásának hektikus időszaka lezárult, immár a kész rendszer konszolidációja következik. Ebből annyi minden bizonnyal igaz, hogy lassan elfogynak a még érintetlen intézmények, ez pedig óhatatlanul lefékezi a közjogi dúlást. A gazdasági dúlást is fékezi valamelyest, hogy megfogyatkoznak a lenyúlható eszközök, amelyekre a kormány a költségvetési hiány betömködése céljából rátehetné a kezét.
Ez az összefüggés nem áll földrengésbiztos lábakon, de tegyük fel, hogy lassul a tempó, ritkul a konfrontáció. Azonban az egész konszolidációs várakozás sarkalatos pontja: a kormány fenntartja magának a jogot arra, hogy megválogassa, ki érdemli meg a kegyet, hogy felszabaduljon a nyomás alól. És az új kétharmad első 100 napja azt mutatja, hogy az Alaptörvénnyel, a választási rendszerrel, a jogtudatossággal, azaz a rendszer alapjaival elégedetlenek felé nem lesz kompromisszumos ajánlat, mint ahogy nem terjed ki a konszolidáció az ideológiailag amúgy jobbra sodródó ellenzékre sem.
A konszolidáció ígéretét ezért inkább valahogy így érdemes elképzelni: a kormány azt sugallja-ígéri majd a politikailag is aktív rétegeknek – azaz nem a szegényeknek –, hogy nem lesznek őket primer módon érintő, komoly érdeksérelmekkel járó, szeszélyes és mélyreható változtatások. Azaz például a rendvédelmi ágazatokban dolgozókat nem fogja olyan pofon érni, mint amikor botrányos körülmények között eltörölték a pálya egyik legcsábítóbb elemét, a kedvezményes nyugdíjkorhatárt.
A szelektív konszolidáció egyszeregye azonban inkább csak leírva ilyen egyszerű. A politikai realitás ugyanis azt mutatja, hogy a zárt, centralizált rendszerek önkorrekciós képességét három vastörvény korlátozza:
A rendszernek ráadásul azzal is szembe kell néznie, hogy a választási jogszabályok miatt – talán az Európai Parlamenti kivételével – az ellenzék egyetlen pártja sem fogja elismerni a soron következő választás teljes demokratikusságát, és aggályaikat nagyrészt a nemzetközi szervezetek is osztják majd.
Kis János már idézett cikkében azt is felvetette: a Fidesz ideológiai hiszekegyére és hatalmi érdekeire szabott közjogi rendszerbe nemcsak a fenti elvek miatt vannak belekódolva az újabb és újabb konfliktusok, hanem azért is, mert folyamatosan összeütközésbe kerülünk nemzetközi partnereinkkel az Európai Unió intézményeitől kezdve a Velencei Bizottságon át az Egyesült Államokig.