Németh Miklós azért gondolja, hogy Moszkvában van az utolsó hiteles másolat az ügynökaktákról, mert a szovjet tábornokok nagyon sok iratot magukkal vittek a belügyminisztériumból. Ungváry Krisztián, a Kenedi-bizottság egyik tagja szerint csak az kérdőjelezné meg a budapesti ügynökakták hitelességét, aki akadályozni szeretné a feltárást. A történész szerint a korabeli adatbázisok rendelkezésre állnak, a kormány felelőssége lenne lezárni az állambiztonsági iratok körüli bizonytalanságot.
Ungváry Krisztián történész, az ‘56-os intézet munkatársa és az állambiztonsági iratokról szóló 2007–2008-as jelentés egyik készítője nem érti, miért mondta pénteken Németh Miklós, a népköztársaságot vezető utolsó miniszterelnök, hogy
Az egyetlen hiteles ügynöklista Moszkvában van.
Ungváry szerint ilyet csak az mondana, aki akadályozni próbálja az ügynökakták feltárását. „Azt hiszem, azt például érteném, ha Kövér Lászlótól hallanék hasonló érveket.” „Ezt a kijelentést viszont értelmezni sem tudom. Teljes mértékben rendelkezésre állnak a korabeli adatbázisok” – mondta az Indexnek.
Németh Miklós az Indexnek telefonon azt mondta, azért gondolja, hogy Moszkvában megvan az állambiztonsági akták másolata, mert amikor „kipateroltatta a belügyből a szovjet tábornokokat”, egy héten át
„tonnaszám pakolták kamionokra az irataikat”.
Az ötvenes évektől a belügyminisztérium összes osztályán felügyelt egy szovjet tábornok tanácsadó, tehát amikor magukkal vitték az aktákat, ezek között biztosan ott voltak a III. főcsoportfőnökség dokumentumairól készült másolatok is. Németh szerint mindezt már pénteken elmondta, de ezek a részletek nem kerültek be a beszélgetésről szóló tudósításokba.
Ungváry Krisztián szerint Némethnek
A magyar ügynökaktákban egy csomó olyan adat is lehetett, ami valószínűleg nem érdekelte a szovjet vezetést. „Egészen biztosan érdektelen volt például a számukra, hogy egy vidéki művelődési házból ki milyen jelentéseket ír.” „Az persze, hogy például a NATO-szerveknél milyen operatív tevékenységet folytattak a magyar ügynökök, nyilvánvalóan fontos volt a szovjeteknek, erről valószínűleg tényleg tudnak. De valószínűleg Washingtonban is vannak erről adatok.” A kamionos anekdota Ungváry szerint teljesen irreleváns. „A hálózati nyilvántartások már akkor is elektronikusan is léteztek. Egy aktatáskában el lehetett volna vinni az egészet.”
Ungváry szerint egyébként sem az a lényeg, hogy más, valószínűleg teljesen elérhetetlen helyszínen létezik-e másolat az állambiztonsági iratokról. Németh pénteki kijelentései között nem is a Moszkváról szóló mondatok voltak a legmeglepőbbek, hanem az, amikor a budapesti állambiztonsági anyagokról azt mondta,
ebbe a 25 év alatt kitettek-betettek, egy részét pedig megsemmisítették.
Németh az Indexnek azt mondta, amikor erről beszélt, elsősorban a Dunagate-botrány során még 1990 januárjában lelepleződött iratmegsemmisítésekre gondolt, de szerinte azóta is lehetett „hasonlókról hallani”. 1990-ben Németh belügyminisztere a Dunagate-botrány miatt kényszerült lemondani.
1990 januárjában tört ki, amikor 5-én az SZDSZ és a Fidesz közös sajtótájékoztatót tartott. Állambiztonsági forrásból tudták meg, hogy a III/III-as, tehát a belső elhárítással foglalkozó csoportfőnökségen 1989 decembere óta óriási mennyiségben, a megsemmisítések végén már jegyzőkönyv nélkül darálták be az aktákat. Az ügynökakták szempontjából nem fontos, de a botránynak volt egy másik eleme is, ami akkor nagyobb felháborodást keltett. Ekkor derült ki, hogy a titkosszolgálat azután is jelentéseket küldött az ellenzéki politikusokról az MSZMP politikusainak, hogy ezt a törvények szerint addigra már nem szabadott volna megtenniük.
Ungváry Krisztián szerint azt senki nem vitatja, hogy a Dunagate-ügyben lelepleződött megsemmisítések tényleg megtörténtek. 1989 decemberében a III/III-as, tehát a belső elhárítással foglalkozó csoportfőnökségen valóban elkezdték nagy arányban megsemmisíteni a dokumentumokat, főleg a beszervezési és a munkadossziékat. Az viszont, hogy Németh Miklós erre hivatkozva nevezi megbízhatatlannak a megmaradt iratokat, Ungváry szerint „enciklopedikus tájékozatlanságra utal”. Az állambiztonsági nyilvántartásokat egyáltalán nem is érintette a Dunagate-botrányban lelepleződött megsemmisítési dömping, ezeket külön tárolták, több verzióban léteztek, és néhány másodpéldány ledarálását leszámítva nem nyúlt hozzá senki.
Mágnesszalagon és papíron is megvan a nyilvántartás, és a mágnesszalagokon még azt is lehetett ellenőrizni, hogy manipulálták-e őket utólag. Nem találtak semmilyen erre utaló jelet, ami valószínűtlenné teszi Németh azon állítását, hogy „a 25 év alatt, a politikusok kedvük szerint tettek hozzá és vettek le embereket a listáról”.
Ungváry szerint a beszervezési kartonok megbízhatatlanságáról szóló pletykák terjesztői általában azt használják ki, hogy a köznyelvben tényleg úgy szoktunk beszélni az állambiztonsági iratokról, mintha ügynökök egyetlen nagy listájáról lenne szó. Valójában viszont az egész sokkal bonyolultabb: egyetlen embernek több dossziéja illetve kartonja is volt, és ezeket fizikailag is különböző helyeken tartották, ráadásul ezeket folyamatos számozással különböző naplókba is iktatták. Ha valaki meg szerette volna hamisítani a nyilvántartást, négy-öt helyen kellett volna hozzáférnie, és áttételesen,
Ungváry azt mondja, szerinte továbbra is a mindenkori magyar kormány felelőssége lezárni az állambiztonsági iratok körüli bizonytalanságot. Szerinte a szükséges mértékben ehhez mindenképpen rendelkezésre állnak a korabeli adatbázisok.