Néhány hónap múlva egy falusi uzsorás csapdájában, esetleg Angliában élhetnek majd azok a miskolci cigányok, akiket most kezdtek el kitelepíteni a városból. A borsodi falvakban a cigányok között is megszűnőben a szolidaritás, „itt már nincs testvér” – mondják. Minimum 50 százalék a kamat, az uzsorást mégis jó embernek tartják, aki legalább okos, és segít, ha baj van.
Az áramot, a cigit, a ruhát is uzsorakölcsönre adják a borsodi cigányfalvakban, az uzsorásnak nagyjából mindenki ki van szolgáltatva, a helyiek mégis segítőként, megmentőként látják a pénzkölcsönzőt. A „kamatos pénz” az elmúlt tíz évben terjedt el, ma már a falusi mélyszegénység az adósság körül szerveződik, ebben a helyzetben szinte az uzsorás az, aki úgy-ahogy fenntartja a társadalmi békét.
Durst Judit antropológusként 15 éve kutat egy szlovák határhoz közeli kisfaluban, most már egy londoni egyetemről jár ide vissza. Itt senki nem mondja romának magát. Hiába nem píszí, ő is a helyben bevett megnevezésekkel, cigánynak és magyarnak nevezi a csoportokat. Amikor elkezdte, ez egy gettósodó, de még vegyes lakosságú falu volt, 40 százalék volt a magyarok aránya.
A pénzkölcsönzést a helyi kocsmáros kezdte, neki még csak néhány adósa volt, aztán az egész fölfejlődött. A modell errefelé úgy működik, hogy a korábbi behajtók önállósulnak, és maguk is uzsorások lesznek, ha a főnök meghal. Az számít jónak, ha az uzsorás csak 50-70 százalékra ad kölcsön. Az ilyet korrektnek tartják, nem úgy, mint a „dögös kamatost”, aki kiszipolyozza az ügyfeleit. Bár az uzsora elképzelhetetlen valamilyen fokú erőszak nélkül, mégis sokan azt mondják, hogy „az uzsorás jó, ha látja, hogy rosszkedvem van, már tuszkolja kérés nélkül is az ezrest”.
A többség soha nem tudja majd teljesen felszámolni az adósságait. A tartozásokat az adósok egy idő után már fel sem írják, a rendszer követhetetlen, a kölcsönadó már a postástól veszi el az adós pénzét, törlesztőrészletként. Ez egy örökös függés, komoly hálózattal:
A legális gyorshitellel és a zálogházzal szemben az uzsorásnak megvan a hatékony erőszakszervezete is az adósságok behajtására. Településenként változó, hogy ez mennyire durva. Az ózdi Hétes-telepen hosszú ideje közösséget szervező Bódis Kriszta mondja, hogy ott erősen bűnszervezeti jellegű a hálózat. De még az áldozatok is elfogadják többnyire a velejáró erőszakot. „Hát félti a pénzét – mondják –, kell neki a lóvé, és igaza van, mert mások tényleg nem is adnák meg különben.”
A legeldugottabb helyeken ebből a szempontból valamivel jobb a helyzet. A faluban, ahol Durst Judit kutat, egyelőre nincs kábítószer sem, pedig az sok mélyszegénységben élő gettóban jóval komolyabb probléma, mint a városi bulinegyedekben. Itt évente ha két lopás vagy betörés akad, de azt is az egész falu megszólja. Ami van, hogy ha isznak, gyakran összekapaszkodnak, a verekedések miatt nagyobb bulikat nem is mernek már tartani — meséli.
Ez egy egyenlően szegény világ, a hónap közepétől általános az éhezés. Munka sehol, 90 százalék kizárólag segélyből él. Nem jó irány a cigányoknak juttatott hatalmas összegekről fantáziálni:
Akad, aki kap lakástámogatást az önkormányzattól, ez legfeljebb pár ezer forint. Így aztán nagy harc van a közmunkás helyekért, hiszen az plusz huszonötezret jelentene havonta — ha a felhalmozott adósságok miatt nem vonnának le abból mondjuk automatikusan 20 ezret. Az idáig behajthatatlan állami tartozásokat most a jövedelmekből elkezdték elvonogatni, így viszont már nem nagyon éri meg közmunkára menni, nem beszélve arról, hogy a rendőrök előszeretettel osztogatnak 60 ezres büntetéseket faszedésért.
Mindenki tudja, hogy ezekből a pénzekből nem lehet megélni, valamilyen szinten mindenki okoskodik — mondja Durst Judit. Aki képes rá, kicsiben próbál üzletelni. Van, aki cigit ad hitelre kis kamattal, más, ha nagyobb összeghez jut, levág egy disznót, és a húst adja hitelre. Ez még nem uzsora, de hasonló logika hajtja.
Amíg itt éltek, minden családnak megvolt „a maga cigánya”, akit bármikor lehetett hívni, aki a kertben, a ház körül vagy betegség esetén segített. Ezek a patrónus–kliens kapcsolatok akkor szűntek meg, amikor már senkinek nem volt miből adni, majd akkor lett vége minden kontaktusnak, amikor a magyarok néhány éve otthagyták a falut. Miskolcra mentek, azt mondják, a cigányok miatt, de a lakótelepi lakásokban az idősek rosszul érzik magukat, sokan visszavágynak régi házaikba.
A magyarok annyival álltak picit jobban anyagilag, hogy mivel a többségük idősebb volt, nekik volt állandó nyugdíjuk. Nekik az volt az állandó sérelmük, hogy mindig csak a cigányokkal foglalkoznak. Úgy érezték, hogy a cigányokat agyba-főbe támogatják, „minket meg soha, pedig mi is szegények vagyunk”. A tévéből és az országos politikából azt hallották, hogy jön egy csomó EU-s pénz a romaügyekre, ez a „már megint a romáknak adnak” közérzet sokat lendített az előítéletességen, aminek az erre rájátszó Jobbik is sokat köszönhetett Borsodban. Eközben az összes, az önkormányzat által kiosztott állami transzfer a 700 fős településen olyan évi 5 millió forint lehet, Pestről nézve nagyon kicsi összeg.
A parasztházakban most a régi cigánytelepről beköltöztetett családok élnek, a falu belsejében termelődik újra a telep. Ebből a faluból egy antiszegregációs program csinált, nem szándékolt következményként, teljes cigánytelepülést. Egy EU-s pénzből finanszírozott telepfelszámolási programmal megszüntették a faluszéli, patkányokkal és közegészségre veszélyes házakkal teli cigánytelepet, azzal meg senki nem számolt, hogy a parasztok már addig is el akartak költözni, és a program jóvoltából végre lett pénz és vevő az addig eladhatatlan házaikra.
Az egyik, kétszobás parasztházban most egy hatgyerekes házaspár él, az egyik szobát ők lakják a négy kisebb gyerekekkel, a másik szobában az egyik nagyfiú a saját családjával. A legidősebb, 18 éves fiú nemrégiben lett apa, neki a kertben, a pajta helyén húztak fel egy másik kis helyiséget. A nagycsalád mindenkiről gondoskodik, hajléktalan senki nem lesz, de az eleve túlzsúfolt parasztházak még szűkösebbek lesznek. Felújításra a segélyből nyilván nincs pénz, így néhány év alatt egy egész putrifalu jött létre – meséli Durst Judit.
Azzal, hogy a többségiek Miskolcra költöztek, eltűnt egy igazodási pont. A falu lélekszáma eközben 580-ról 700-ra nőtt. Átlagosan öt-hat gyerek van, a lányok fele már 18 éves korában anya, a tinédzserkori szülések most gyakoribbak, mint a rendszerváltás előtt.
Téved, aki azt hiszi, hogy a gyerek a legszegényebbeknek különösebben jó üzlet. A nagyobb gyerekszám anyagilag itt sem éri meg, a gyerekekkel járó költségek magasabbak, mint a gyermektámogatási összegek. Inkább arról van szó, hogy a szülés maradt a felnőtté válás egyetlen módja a tinédzserkori párok számára.
Hasonló történt, mint az amerikai gettókban
– mondja erről az antropológus. „Nemlegesnek” hívják azt, aki nem tud szülni, mert az még arra sem képes, amire mások igen. „Szeretjük egymást, mire várjak?” – ez az alapkérdés, hiszen úgysem lesz más, munkára nincs esély.
Ennek hiányában most a helyi uzsorás a főnök, ő számít okosnak, hiszen ő nem csak a segélyt lesi; cserébe le is nézi áldozatait. Az új urak az uzsorások és a közmunkahelyekről sokszor önkényesen döntő polgármesterek, kisebbségi önkormányzati vezetők. Ők az elköltözött parasztok helyébe lépő mai „patrónusok”, miközben a rokonságtól érkező segítség, a családi szolidaritás az elosztható erőforrások szűkülése miatt egyre gyengébb.
Tavaly az országvédelmi akcióterv részeként a miniszterelnök meghirdette, hogy a kormány hajtóvadászatot indít az uzsorások ellen. Módosították a büntető törvénykönyvet, most már az is elítélhető, akit csak egyszer kapnak rajta kamatos pénz kölcsönzésén. Borsodban sok helyen a rendőrség a három csapás jegyében gyakorlatilag eltakarította az uzsorásokat, máshol most is szabadlábon vannak a kamatosok és behajtóik is. A kriminalizálás azonban önmagában nem segít a nyomoron, így sokaknak csak egyetlen alternatíva marad: a költözés, legalább Miskolcra, de inkább Kanadába vagy újabban Angliába.