Pár hete, amikor a gólyatábori visszaélésekről írtam (Üdv a Macsótudományi Egyetem gólyatáborában, vetkőzzetek bugyira!), azzal kezdtem a cikket, hogy a magyarországi gólyatáborok történetében biztosan nem az ELTE Tanító- és Óvóképző Kar idei rendezvényén történt az első nemi erőszak, és még csak nagyságrendileg sem fogjuk soha megtudni, vajon hány hasonló bűncselekményt követhettek el. A cikk megjelenése után kaptam egy levelet.

Az ő történetéből pontosan kiderül, hogyan és miért hallgatják el ezeket a bűncselekményeket.

Mira

Nemsokára egy pesti kávézó teraszán ültünk. Ez a nagyon fiatal lány nyugodtan, magabiztosan, a legszörnyűbb résznél keserű nevetéssel mesélte el története újabb és újabb fordulatait. Nem bosszút állni akar, hanem segíteni a többi áldozaton. Azt reméli, ha megjelenik a története, az más nőknek is bátorságot ad, és talán felnyitja az emberek szemét, hogy vajon ők hogyan is viselkednének egy hasonló szituációban. Mert ahogy a lány fogalmaz:

Azt szokták mondani, az emberek a legnagyobb állatok. 

Megegyeztünk, hogy sem a szereplők, sem az intézmény nevét nem írom le, csak annyit, hogy az erőszak egy fővárosi jogi kar gólyatáborában történt, 2013-ban. A bűncselekmény mögött meghúzódó társadalmi probléma ugyanis messze túlmutat a konkrét eseten. 

A lány választott magának egy álnevet, a Mirát – úgy tudja, a valóságban senkinek nincs ilyen neve az évfolyamában –, a cikkben tehát így fog szerepelni.

Azt mondja, pontosan tudja, hogy az egyetemen mindenki könnyen beazonosítja majd a szereplőket. De ez őt nem érdekli. Hidegen hagyja az is, ha esetleg belső eljárás indul, mert egyébként sem hisz benne, hogy egy ilyen vizsgálat akárhová is eljuthat. Nem hisz abban, hogy komolyan vennék őt. Azok pedig, akiknek a felelőssége felmerülhet, úgyis összejátszanak, és tagadni fognak – legyint Mira.

Már nem akar jogász lenni. Semennyire nem érzi magáénak az intézményt, és egyáltalán nem érdekli annak a sorsa. A jogászok világából is kiábrándult. 

Azt mondja, az elsővel már egészen jól halad. Még nem sikerült, de halad. Az elmúlt hetekben, az ELTE TÓK-os nemi erőszak óta sokat beszélgetett azokkal, akikben megbízik. Arról, hogy vele mi történt egy évvel ezelőtt. Ez pedig már a feldolgozási folyamat egy fontos állomása, és szerinte segíti az is, hogy folyamatosan figyeli és elemzi saját magát. Így azt is tudja, hogy miután velem találkozott és elmesélte a történetét, azért, hogy én azt megírjam a nyilvánosságnak, aznap este a munkahelyéről hazafelé menet érezte először úgy, hogy végre megkönnyebbült. 

A szexuális bűncselekmények áldozatait segítő szakemberek azt mondják, az erőszak elbeszélése segít abban, hogy megértsék, az, ami velük történt, valójában nem róluk szól, és így hibásak sem lehetnek érte. Ezért is terheli emberileg súlyos felelősség mindazokat, akik a szexuális erőszak áldozatait direkt vagy indirekt módon hallgatásra kényszerítik. Mira történetében sajnos elég sok ilyen figura van.

Gólyatábor, első nap

Az erőszak a gólyatábor első éjszakáján történt.

A leutazáskor rögtön elkezdődtek a csapatépítő körjátékok és az ivás, mindkettő a felsőbb éves szervezők kezdeményezésére és felügyelete alatt. Az „én még nem csináltam″-körjáték eleinte még egészen normálisnak tűnt. A gólyáknak olyan dolgokat kellett állítaniuk, mint például, hogy „én még nem vitorláztam" – aztán az egész meglehetősen gyorsan eljutott a kizárólag szexuális témájú állításokig, mint az „én még nem gruppenszexeltem". A csoportokba beosztott gólyákat, biztos, ami biztos, a feladatok alatt végig itatták.

Mira ma már úgy gondolja, a hangulat, amit a gólyatáborban a szervezők szándékosan kialakítanak, igenis megkönnyíti a szexuális bűncselekmények elkövetését: „Sokat gondolkoztam ezen. Minden egyes apró pont összefügg. Hogy milyen dalokat énekeltetnek, hogy milyen programok vannak, és ebből tud kigyűrűzni egy-egy olyan történet, mint az enyém.

Ami nekem nagyon meglepő volt, hogy a gólyatábor olyan, mintha egy szektában lennél, ahol agymosást akarnak végezni rajtunk. 

Azt mondják, te most kiszabadultál a családi környezetedből és végre azt teszel, amit csak akarsz. Mi biztosítunk hozzá mindent, piát, nőket – te csak vadulj meg, légy állat, kelj ki magadból!″

Mira utólag már nem emlékszik arra, hogy az erőszakolóval az első nap délutánja során a köszönésen túl bármikor is beszélgetett volna. A lány a mai napig nem tudja azt sem, vajon direkt követte, vagy csak véletlenül tévedt pont az ő szobájába. Sejtései azért vannak.

Gondolkozom, milyen programok voltak… Jó, volt olyan. A feladatoknál a szervezők meglovagolták, ha akadt egy dekoratívabb csaj a csapatban. A mienkben én voltam az. 

Vagyis Mirának oda kellett raknia a felest a mellei közé, a fiúknak pedig onnan meginni.

Éppen az egyik felsőbb éves csoportvezetővel beszélgetett, amikor éjfél körül rosszul lett. Villámcsapásszerűen, és iszonyúan rosszul. A fiú belékarolt, és felkísérte a szobába. Mira megkérte, hagyja magára. „Nem szeretem reklámozni, ha rosszul vagyok″ – meséli. Egyedül maradt a vécében. Abban bízott, a hányás talán segít, noha egyáltalán nem volt hányingere. Nem is tudott hányni, viszont elájult.

Korábban nem volt még csak megközelítőleg sem hasonló rosszulléte. 16 éves kora óta bulizik, jól ismeri a saját határait. Azon az estén sokat ivott, de nem többet, mint bárki más. És egyedül ő lett ennyire rosszul – erősen gyanakszik, hogy belekevertek valamit az italába. Megkértem, mesélje el, hogy milyen típusú rosszullétet érzett, és próbálja meg leírni, miben volt az más, mint korábban, ha esetleg túl sokat ivott: „Egészen addig semmi mást nem éreztem, mint az ital hatását. És utána egyik pillanatról a másikra kivert a víz. Teljes elgyengülés, mint amikor negyvenfokos a lázad, egész nap hánytál, és mozdulni sem tudsz. 

És közben mintha infúziót kötöttek volna a karomba. Égtek az ereim, borzalmas volt. Úgy éreztem, hogy abban a pillanatban összeesek.

A nők pontosan meg tudják mondani, mi és miért történik velük az erőszak közben, és világosan meg tudják különböztetni a részegséget attól, ha bedrogozzák őket – ezt Lóránd Zsófia, a NANE (Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen) szakértője mondja, akivel még azelőtt beszélgettem a ginás esetekről, hogy Mirával találkoztam volna. Lóránd szexuális erőszakot átélt nők telefonhívásait is fogadja a NANE segélyvonalán, és nem egy ginás esettel találkozott már.

A szerről tudni kell, hogy könnyen és olcsón beszerezhető, és ezért nagyon elterjedt: nemcsak szórakozóhelyeken, de bántalmazó kapcsolatokban is használják. A ginával kiütött áldozatok nem teljesen veszítik el az öntudatukat. Lehet őket például mozgatni, arrébb vinni, később pedig emlékbetöréseik is lehetnek. 

A ginás esetekről nincs statisztika, mert nagyon nehéz ilyet készíteni. A tapasztalatok viszont azt mutatják, hogy az esetek több mint kétharmadában az elkövető ismeri, vagy kifejezetten jól ismeri az áldozatát. Ez mégsem segít abban, hogy az elkövetőket hamar utolérje az igazságszolgáltatás.

Ezt Mira sem tudja bizonyítani, ráadásul számára is csak később kezdett el összeállni a kép, hogy a korábban soha nem tapasztalt rosszullétet valaki szándékosan okozhatta.

A szobájában tért magához. Sötét volt, az ágyon feküdt, háton. A nadrágja már nem volt rajta. Valaki ült Mirán, a súlyával leszorította, és éppen maszturbált. A lány nem ismerte fel, a sötétben nem látta az arcát. Se ereje, se hangja nem volt, de megpróbált tiltakozni. Amikor kapálózni kezdett, az erőszakoló lefogta a kezét, a fejét pedig visszanyomta a párnára. Azt akarta, hogy Mira fogja meg a nemi szervét, miközben arról beszélt neki, hogy a szájába és az arcára fog élvezni. Mira ellenkezett, de félájultan nem tudott szabadulni. Ekkor benyitott valaki, a lány pedig megpróbált segítséget kérni, de az ismeretlen ezt nem észlelte.

Csak annyit mondott, hogy haha, ja jó – és becsukta az ajtót. Olyan volt, mint amikor van egy rémálmod, és leragad a lábad, se mozdulni, se kiáltani nem tudsz. Ne sikoltozz, nyugi! – ilyeneket mondott közben a srác. És akkor lepergett előttem az életem, hogy kész, nekem ez ennyi volt.

Szexuális erőszak közben az áldozatok nagyon gyakran lefagynak és halálközeli élményt élnek át. Mira azt mondja, neki az volt az egyetlen szerencséje, hogy az elkövető elég sokat ihatott. Utolsó erejével, az erőszakoló lassú reakcióidejét kihasználva sikerült kicsúsznia a szorításából, és szabályosan leesett az ágyról. Ezzel ugyan megmenekült attól, hogy behatolásra vagy durvább fizikai bántalmazásra is sor kerüljön, ez viszont nem változtat a tényen, hogy a szexuális erőszak mint bűncselekmény addigra már bőven megtörtént. A lány azt mondja, ha nem egy gólyatábori szituációban vannak, az elkövetőből azt is simán kinézi, hogy még meg is veri.

Mira, miután leesett a padlóra, valahogy kijutott a szobából. Épp nyílt a szemben lévő ajtó, oda menekült be. 

Te ugye nem akarsz bántani?

– Mirának ez volt az első kérdése a meglepetten álló csoporttársához. A visszahúzódó, „kissé málészájú" fiú ugyan megkérdezte tőle, mi történt vele, de a lány látta rajta, hogy nem fogta fel a helyzet súlyosságát. Ekkor lerogyott az egyik ágyra, és elaludt.

Gólyatábor, második nap

A második nap a vizsgálattal és a szembesítéssel telt. Az ébredés után Mira első gondolata az volt, hogy logikusan az a csoportvezető lehetett az erőszakoló, aki felkísérte őt a szobájába. Ám mindenki azt állította, a srác végig a többiekkel volt. Ráadásul Mira közben azt is megtudta, hogy az egyik gólyafiúval valami egészen furcsa dolog történhetett, mert nem találja a nadrágját.

A lány megkereste a csoportvezetőt, és mindent elmondott neki. A reakciója alapján Mira ekkor még joggal hihette azt, hogy a szervezők komolyan veszik őt, és az elkövető nem fogja megúszni. A csoportvezetője ugyanis azt mondta, ezt nem fogják annyiban hagyni, és ha bizonyíthatóan az történt, amit Mira elmesélt, azért valószínűleg 5 és 8 év közötti szabadságvesztés jár. A fiú megígérte, hogy rögtön szól a tábor életét irányító hallgatói önkormányzat (HÖK) vezetőinek, és együtt ki fogják deríteni, ki volt a tettes. 

A furcsaságok akkor kezdődtek, amikor Mira szembesült vele, hogy a HÖK-ösök úgy fogtak hozzá a saját belső nyomozásukhoz, hogy vele nem beszéltek, és nem is értesítették semmiről. A lány teljesen véletlenül futott bele a szálláshely recepcióján a szervezőkbe, akik ekkor már a biztonsági felvételeket nézték át – a folyosók ugyanis be voltak kamerázva. Mira nem tudta, kiben bízhat, így inkább ott maradt, nehogy nélküle folytassák. A recepciós pultra támaszkodva nézték a videót, miközben mögöttük ki-be mászkáltak az emberek.

Úgy nyolcan néztük, hat HÖK-ös, még valaki, meg én. Nem teljesen tudták hová tenni, hogy ez most mi. Nekem azt mondták, ilyen még soha nem történt. 

A felvételeken egyértelműen az a fiú szerepelt, akiről még reggel hallotta, hogy elvesztette a nadrágját. A fiú egy átlagos tinédzser, nincs kiállása vagy akár csak bármi férfias benne – „egy semmi″, ahogy Mira beszél róla, gyűlölet nélkül, de megvetéssel a hangjában.

A felvételen az látszik, ahogy az elkövető megy végig a folyosón és próbál benyitogatni a szobákba, mintha keresne valamit vagy valakit. Voltak szobák, ahová bement, de rögtön vissza is fordult – míg végül eljutott Miráéhoz, ahonnan viszont nem jött ki. A felvétel alátámasztotta a Mira által elmondottakat: az is látszott, ahogy valamennyi idő elteltével a lány egyszer csak feltépi az ajtót, és kimenekül a szobából.

Az erőszakoló beazonosítása után következett a szembesítés. Mirát megkérdezték, ott akar-e lenni, amire igennel válaszolt. Az egyik szervezői szobában gyűlt össze a teljes HÖK-vezetés, oda hívták be az elkövetőt. A lány szerint az erőszakoló láthatóan meg volt döbbenve azon, hogy egyáltalán elindult valamiféle vizsgálat. Elmondták neki, mit állít Mira, majd kérték, reagáljon. 

Felém fordult, és azt mondta, hogy de hát ő csak nyomult. Nekem ez volt az a pont, amikor elsírtam magam és kijöttem a szobából.

– meséli a lány, aki teljesen megütközött a magyarázkodáson. Nem sokkal később a HÖK-ösök a lány után mentek, és elmondták neki: az erőszakoló tényleg mindent beismert.

A HÖK-ös szervezők – történetesen mindannyian jogászhallgatók – tehát megbizonyosodtak róla, hogy nagyon súlyos bűncselekmény történt. Szexuális erőszakért az új Btk. szerint kettőtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés jár, a randidrogok használata („szexuális erőszak elkövetéséhez szükséges vagy azt könnyítő feltételek″ biztosítása) pedig most már önmagában is bűncselekmény, és három évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető. Az áldozatok kímélete miatt (ha más, hivatalból üldözendő bűncselekmény nem kapcsolódik az erőszakhoz) azonban kizárólag magánindítványra indul eljárás.

Ez azt jelenti, hogy a rendőrség magától nem lép, csak ha a sértett úgy dönt, hogy feljelentést tesz. A HÖK-ösök természetesen ezzel is tisztában voltak:

Bár megkérdezték tőlem, mit szeretnék tenni, de maradjunk annyiban, elég erőteljesen próbáltak afelé terelni, hogy ne akarjak semmit, és ne legyen botrány. Más kérdés, hogy én bíróságra ezt nem akartam vinni. Azért nem, mert pontosan tudom, hogy egy ilyen helyzetben a nőket hogyan kezelik: iszonyú, ahogy bizonyítják, nem hisznek nekik, meghurcolják őket. Ebből a megaláztatásból én, köszönöm szépen, nem kérek. 

– mondja Mira, aki a szembesítéskor ráadásul egyetlen nőként tartózkodott a szobában.

A táborban nem volt senki, akire támaszkodni tudott volna, tanácsot pedig egyedül azoktól kapott, akiknek érdekében állt az erőszak eltitkolása. Szervezőként ugyanis egy egyetemen belüli vizsgálat az ő felelősségüket is könnyen megállapíthatta volna:

Ha máshogy állnak hozzá, és azt mondják, támogatunk, csináld, legyen legalább fegyelmi eljárás az egyetemen belül, talán én is máshogy léptem volna. Így csak annyit mondtam, hogy küldjék haza a táborból. Ez megtörtént.

A pletyka azonban gyorsan terjedni kezdett a táborban, és persze Mirához is hamar visszajutott. A lány már ekkor megdöbbent azon, hogy a szexuális erőszakot ez a közösség nem valamilyen rémisztő történetként kezeli, hanem mint egy obszcén poént: „Haha, hallottad, hogy az egyik csajra ráverték éjszaka?" Hogy pontosan melyik lánnyal történt, azt viszont a táborban csak kevesen tudták.

Mirának is elmondták ezt. Azzal érveltek, hogy az ő érdekében kell hallgatnia mindenkinek.

Gólyatábor, a többi nap

Bármennyire furcsa is elsőre, Mira eldöntötte, csak azért is végigbulizza a tábor maradék részét. 

Én ott hoztam egy döntést. Azt, hogy én nem szeretnék összeomlani. Ha hagyom, hogy ez rám zuhanjon, akkor nem tudok továbblépni az életemben, nem tudok valami újat kezdeni. Hanem akkor az lesz, hogy depresszióba süllyedek, amit én nem, nem, nem...

Amit semmiképpen nem akart. Miráról tudni kell, ő nem úgy érkezett a táborba, mint a legtöbb gólya. Épp ekkor sikerült kilépnie egy hosszú bántalmazó kapcsolatból, melyben az az erőszak, amit az első napon át kellett élnie, nem számított ritkának. Pont azért jelentkezett a gólyatáborba, hogy végre egy kicsit jól érezze magát és új barátokat szerezzen.

„Úgyhogy onnantól kezdve én már azért ittam, hogy ne érezzem magam szarul″ – magyarázza keserűen. Részt vett mindenben: ugyanúgy énekelte az „összes szart″, vagy éppen levette a pólóját, amikor az volt a feladat. Mindent végigcsinált. Azt mondja, persze, ugyanúgy önként tette ezt, mint bárki más, mert „senkit sem kényszerítettek pisztollyal a fején az ivásra″, valójában azonban „pszichológiai hadviselésnek″ voltak kitéve:

Muszáj csinálnod. Mert ha nem csinálod, szarul fogod magad érezni, szar arc leszel. Nem fogad be úgy a közösség, azt érzed, hogy kimaradsz valamiből. És akkor jön az, hogy ami itt történik, az itt is marad. Hogy egyszer belefér.

Bár senki nem szegezte neki a kérdést, de pontosan érezte a többiek viselkedésén, nem vagy kevésbé hisznek neki, amiért ő is bulizik: „Az utózöngében valamilyen szinten hibás vagyok, annyira nem akartam, hogy áldozatnak tüntessem föl magam. Érted, én nem akartam, hogy mindig azzal jöjjenek oda, hogy jaj, szegény. Fel kell állni a padlóról, mert muszáj. 

Én nem akarok áldozat lenni. Kurva szar áldozatnak lenni. Nagyon-nagyon rossz érzés. Tehetetlen vagy, és csak sajnálnak az emberek.

De nem gondolom, hogy amit kifelé mutat az ember, bármennyire is befolyásolja a tények valódiságát.″ 

Mira nem tört össze, és nem úgy viselkedett, ahogy azt egy áldozattól általában elvárják. A találkozásunkkor egyébként hosszasan beszélgettünk arról, van-e egyáltalán olyan, hogy tipikus áldozat. Nincs ilyen, ő pedig végképp nem tűnik annak. Mira egy vidám, határozott, rendkívül erős lány, senki meg nem mondaná róla, mi történt vele. Ráadásul a közvéleményben egy olyan kép él a szexuális erőszak sértettjeiről, ami embertelen elvárásokat támaszt velük szemben. Azt, hogy a továbblépés helyett örökké áldozatként tekintsenek magukra. Mira tehát nagyon is jól döntött.

A döntését azonban volt, aki kihasználta.  Mirának már a leutazáskor megtetszett a hallgatói önkormányzat és a gólyatábort szervező csapat egyik vezetője. Ez a HÖK-vezető volt az, aki az erőszakot követően látványosan mellé szegődött, és végül, ahogy a lány fogalmaz, „össze is kavartak″. Ő irányította a vizsgálatot, és sulykolta folyamatosan azt a lánynak, hogy az erőszakolója mennyire megbánt mindent, és egyébként is teljesen össze van törve. Mira ugyan azt válaszolta, hogy őt ez igazán nem érdekli, de engedett a nyomásnak.

Akadtak viszont a táborban olyanok is, akiket őszintén felháborított az erőszak, ráadásul utána végig odafigyeltek a lányra, nehogy ismét baja essen: a biztonsági őrök. Még azt is megkérdezték tőle, szeretné-e, hogy hátravigyék egy kicsit az erőszakolót a parkoló félreeső részére. A lány nemmel válaszolt, mert szerinte ezt nem így kell elintézni. Sokatmondó, hogy

Mira nem tudta nem észrevenni, hogy a két őr a bulik alatt végig úgy mozgott, hogy a közelében legyenek. Semmit nem csináltak, csak vigyáztak rá. Mosolyogtak és intettek, ha összefutottak a lánnyal. Kérdezgették, hogy érzi magát, mi újság. Sőt, abban a pillanatban, hogy a szembesítéskor az erőszakoló flegma válaszán Mira elsírta magát, szintén az egyik biztonsági őr volt az, aki rögtön odalépett hozzá, kikísérte. És utána is végig a lánnyal maradt.

A hazaérkezéskor Mirát a fiútestvére várta a busznál. Vele a legszorosabb a kapcsolata a családban, nagyon szeretik egymást. Pont ezért sem addig, sem akkor nem mondta el neki, mit csináltak vele a táborban. Azért nem, mert ha ott elmeséli, az erőszakoló jó eséllyel addig él, a testvére pedig mehet a börtönbe. Ezt pedig Mira nem akarta megkockáztatni.  

Egy évvel később

Bő egy év telt el a tavalyi gólyatábor óta. Mira a mesélés közben gúnyosan nevet az abszurdabbnál abszurdabb fordulatokon, melyek azóta történtek vele.

A HÖK-vezető utoljára tavaly ősszel, az első egyetemi félévben beszélt Mirával. Néha megkérdezte, jól van-e. A lány viszont ekkora már abban sem volt biztos, elhitte-e neki egyáltalán az erőszakot. Ironikus, hogy a HÖK-ös minden erőfeszítése ellenére végül egy másik botrányba amúgy is belebukott. Azóta pedig egyáltalán nem érdeklődött a lány felől. 

A tavalyi szervezők közül többen máig ott ülnek a hallgatói önkormányzat vezetésében. Mira nem gondolja, hogy magáért az erőszakért bármelyikük is felelős, de azt igen, hogy a vizsgálat elszabotálása miatt az alkalmasságuk megkérdőjeleződött. 

Többször is hiába kérlelte őket, hogy legalább most segítsenek neki – végül egy új HÖK-vezető volt az, aki elintézte, hogy Mira és az elkövető külön csoportokba kerüljenek.

Az a fiú, akinek a szobájába Mira bemenekült azon az estén, mára az erőszakoló egyik legjobb egyetemi haverja lett.

Mirának van egy egyetemi barátnője, aki az elejétől tudott az erőszakról. Úgy tűnt, legalább ő a lány mellett áll. De amikor meghallotta, hogy Mira a nyilvánosság elé lép a történetével, teljesen kikelt magából, amiért Mira „tönkre akarja tenni az egyetemet és a HÖK-öt". 

Az évfolyamtársak – még azok is, akik pontosan tudták, milyen bűncselekményt követett el – soha nem közösítették ki az erőszakolót. Az egyetemi közösség nemcsak megvédte a felelősségre vonástól, de be is fogadta. Egyszerűen nem érdekli őket, amit tett. 

Az elkövető pedig, aki egy kiadós verést, egy kirúgást és minimum négy-öt év börtönt úszott meg, ma is remekül érzi magát az egyetemi csoportjában. Az órákon és azokon kívül is aktív. Ahogy mondani szokás, benne van a társaságban. Annak ellenére is, hogy számos egyetemi rendezvényen nem lehetett ott, mert Mirával ebben állapodtak meg. Az elkövető ugyanis – aki ekkor már szintén tudatában volt annak, hogy milyen jogi következményei vannak a szexuális erőszaknak – még a gólyatábor második napján, a vizsgálat után megkereste Mirát.

Mira kizárólag azért hallgatta meg, mert sejtette, egyébként úgysem tudná lerázni. Ekkor kérte meg arra, hogy legalább azokon a kari bulikon és csoporttalálkozókon ne legyen ott, amelyeken ő is részt vesz. Ezt ugyan betartotta, de ha az utcán véletlenül összefutottak, a lány hiába nézte őt levegőnek, az erőszakoló mindig köszönni akart.

Tudod, mit gondolok róla? Egy ilyen igazi sunyi geciláda. Aki megcsinálja ezt, és utána próbálja a saját bőrét menteni. Ettől csak rosszabb. És akkor ő nekem képes volt azt mondani, hogy ugye szent a béke, és meg akart ölelni! Mondtam, hogy nem. És kimentem a szobából.

A szüleinek egy nappal azelőtt mesélt Mira az erőszakról, hogy velem találkozott volna. Rögtön azután, hogy eldöntötte, a nyilvánosság elé akar állni. A szülők támogatták. Mira korábban azért nem mondta el nekik, mert tudta, hogy szülőként is nehéz ezt feldolgozni: nem akarta, hogy úgy érezzék, ők is felelősek.

A testvérét valamivel korábban, pár hónapja avatta be. 

Mira most dolgozik, szereti a munkahelyét, és közben azon is gondolkozik, hogy esetleg beszálljon egy vállalkozásba. Diplomát akar, már ki is nézett magának egy új szakot. De arra az egyetemre, amelyiknek a gólyatáborában az erőszakot átélte, nem fog soha visszatérni. 

A szexuális erőszak egyáltalán nem befolyásolja Mira napi rutinját, azt viszont elismeri, a párkapcsolati életében még küszködik vele. Gátlásokat, félelmeket épített ki, melyeket még le kell küzdenie. De ezekről is próbál beszélni, mert az segít. Mira azt mondja, már jól van: „Sokan szerintem úgy vannak ezzel, hogy nem is értik. Hallják a történetet, de nem értik. Az első reakció az szokott lenni, hogy jaj, de jól vagy?! Nem arról van szó, hogy eltörtem a gerincemet! Igen, jól vagyok! Ha nem lennék jól, nem beszélnék róla. És amikor azt mondom, hogy jól vagyok, nem tudják hová tenni.

Nekem rosszul kellene lennem, sírnom kellene, eret vágni – közben ez nem ilyen. Van egy barátnőm, akivel szintén sok rossz dolog történt, ilyen jellegű is. Nagyon hasonlóan viselkedik, mint én. Amikor beszélgetünk, mi nem összeborulva bőgünk, hogy jaj, mi történt velünk. Nem, ez nem ilyen. Nem tudom, mások hogy tudják feldolgozni. Én így tudom. 

Mira végezetül megkért, hogy mindenképpen írjam meg: rendkívül tiszteli az ELTE TÓK gólyatáborában szexuális erőszakot elszenvedett lányt, amiért végigcsinálja a jogi eljárást. Az ő példájából merített erőt.

Illusztráció: szarvas