Hisztérikusan dobtam le a 240. oldalnál a könyvet, amikor a spontán privatizációról szóló résznél Németh Miklós azt mondja, neki miniszterelnökként fogalma sem volt róla, hogy KISZ-vezetők pontosan miként váltak hirtelen nagytőkésekké 1989-ben, és csak spekulálni tud, hogy azoknak a vállalatoknak a megvásárlásához magas rangú kormányzati és banki kapcsolatok kellettek. De konkrétan ő ezt nem tudja.

Sajnos az egész könyvben zavart, hogy Németh Miklós, a rendszerváltás előtti utolsó miniszterelnök nem mindenhol bontja ki az igazság minden részletét, de ettől függetlenül Oplatka András Németh Miklósról írt könyve (Rendszerváltás a kormányfő szemével) teljesen rendben van, sőt, a könyv utolsó 20 oldala egy lélegzetelállítóan izgalmas kémsztorivá dagad, amelyből megtudhatjuk, hogy Németh Miklós, ez a technokrata politikus hogyan került néhány éve az ENSZ-en keresztül egy CIA-akció kellős közepébe, amelynek célja az észak-koreai pénzhamisítás és illegális fegyverkezés felszámolása volt. 

Német Némethnek a farkasa

Oplatka András nem először ír a rendszerváltásról, a témában kevés nála felkészültebb újságírót találni, ha be kellene skatulyázni, nyugatos konzervatív újságírónak mondanám.

A 400 oldalas könyv nagy része Németh Miklós elmondásaiból született, de Oplatka több tanút, tanácsadót is megszólaltat, így nemcsak önéletrajzi könyvet, hanem egy korrajzot is kapunk, kitekintéssel a körülöttünk zajló világra.

Kettős érzésem volt a könyv olvasása közben, egyrészt feszített a kíváncsiság, hogy az utolsó MSZMP-s kormányfő hogyan élte meg azokat az évtizedeket Kádár János közelségében, majd a határok lebontását és a KGST összeomlását, valamint a tíz évvel ezelőtti sikertelen visszatérési kísérletét a politikába, másrészt folyamatosan azon agyaltam, hogy vajon Németh Miklós közéleti visszatérésének egyik legfontosabb dokumentumát olvasom-e. 

Persze az időzítés nem véletlen, az idén ünneplik a két Németország 25 évvel ezelőtti újraegyesítését, amelynek fontos szereplője a volt magyar miniszterelnök, másrészt 12 éve, amikor Németh megpróbált visszatérni a magyar politikába, túl sokan voltak a terepen, ma viszont az ellenzéki oldalon szinte senki.

Németh Miklós egy sötét és hazug politikai rendszer utolsó magyar miniszterelnöke volt, aki hihetetlen gyorsan kapaszkodva előre, szinte a semmiből 15 év alatt lett miniszterelnök, és nem azért, mert ő volt a legagresszívabb kommunista a környéken, hanem éppen ellenkezőleg, egy bábnak gondolták, aki ráadásul érti a világot is. Németh az elsők egyike volt, aki felismerte, hogy az országot már nem lehet tovább csak politikai szólamokkal jóllakatni. Később pedig azért válhatott történelmi figurává, mert szerencsésen változtak körülötte a körülmények, a nagy hatalmú Szovjetunióból egy béna kacsa lett, itthon pedig hullottak körülötte a kommunisták, akik közül az utolsó, Grósz Károly addig spekulált, míg teljesen megfosztotta magát a befolyástól és a hatalomtól.

Különös ellentmondás van aközött is, ahogy Németh magát igaz emberként ábrázolja, de gyerekkorában az apja például azért verte el szíjjal, mert lopott a templomból, ami persze huncutság ahhoz képest, hogy milyen magától értetődően emlegeti, hogy később a Tervhivatalban milyen szinten kozmetikázták az adatokat, és hogyan hazudtak rendületlenül. Később aztán már ez is értelmét vesztette, Németh Miklós KB-tagként, majd miniszterelnökként szakértői anyagokat, reformterveket állított össze, de hiába, ezek megvalósítására már nem maradt ideje.

Ismerős történet, ugye? 

A könyv jobbnál jobb sztorikkal szolgál, amiket különösen érdekessé tesz Németh szinte sztoikus elbeszélő módja. Egymást érik az ártatlanul odavetett, de karaktergyilkos mondatok Medgyessy Péterről vagy éppen Horn Gyuláról, pontosan azokról, akik Németh helyett learatták a dicsőséget az elmúlt két évtizedben.

Horn Gyula Németh Miklóssal ellentétben profi politikus volt, egyetlen gyenge pontja az 56-os forradalom fegyveres leverésében való közreműködése, amit Horn mindig tagadott, hogy ő csak decemberben, az MSZMP kérésére lépett be pufajkások közé, de Németh szerint neki a honvédelmi miniszter elárulta, Horn önként jelentkezett az ÁVO-ba. 

Amikor Németh Miklós kioszt egy pofont, annak mindig helye van, nem érzem túlságosan agresszívnek ezeket a beszólásokat. Medgyessy egyik magyarázkodását például egyszerűen badarságnak nevezi, máshol viszont csak egy apró információt hint el, de az is talál. Például a cikk elején leírt rablóprivatizációról annyit mond, hogy két szakértő segített közre benne, az egyiket Csillag Istvánnak hívták, a másikat Matolcsy Györgynek. 

Ezek tehát nem cél nélküli beszólások, és az egész történet közelebb visz annak megértéséhez is, hogyan változtak/változnak át lényegében teljesen értelmes emberek a rendszer kritika nélküli kiszolgálóivá, amilyen ember Németh Miklós is volt.

Nem számoltam össze, Némethék hányszor említik valaki zsidó vagy éppen nem zsidó származását, olykor a legsokkolóbb összefüggést láttatva ezen tény és egyes bizarr események között, de ez a fajta antiszemitizmus vagy nevezzük egyensúlyra törekvés a zsidók és nem zsidók között valószínűleg az egész hetvenes-nyolcvanas éveket mélyen áthatotta. Az amúgy katolikus Németh például említést tesz arról, hogy a 80-as évek elején rengeteg kollégája és más vezető pozícióban lévő ember lett öngyilkos, akiknek feltehetően elegük lett a folyamatos hazudozásból. Öngyilkosságukat betudja annak, hogy Kádár nem engedte a zsidó befolyás növelését. 

A legjobb részek azonban mégis azok, amelyekben Németh Miklós gyermeki ártatlansággal vall hazugságairól, kicsinyességéről, arról, mennyire más világban éltek az elitbe, a pártelitbe tartozók mint a hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországának átlagos polgárai.

Egy példa a hetvenes évek elejéről, amikor Németh családot alapított, és elkezdődött a karrierje a közgázon és egyben a pártban is. Akkoriban a kettő egymás nélkül nem is igen létezhetett. Németh a Tervhivatalba került, és beadott egy kérvényt, hogy a másfél szobás, rákosszentmihályi lakásukat nagyobbra cserélhessék. Egy-egy lakásra akkoriban éveket vártak az átlagemberek, Németh azonban nem egy átlagember volt, ezért hamarosan kapott egy új építésűre ígéretet, de azon a telken, amelyen építkeztek, régészeti leletek kerültek elő, ezért az építkezés abbamaradt. Ott állt Németh egyrészt azzal, hogy közben eladta már a lakását, másrészt nincs meg az új, ezért 

beadtam a pártközpontban a kérvényemet, hogy adjanak nekem legalább ideiglenes lakást. Kaptam egy, azaz egy szobát a VI. kerületben, egy körfolyosós ház 3. emeletén (mindehhez két gyerekem volt), olajkályhával a szobában és fürdőszobával, amelyet vaskályhával kellett fűteni. Mindeközben tudtam, hogy kiknek milyen budai ingatlanokat osztanak ki a pártközpont munkatársai közül.

Németh a könyvben egy pillanatra sem reflektál fiatalkori önmagára, és miközben megvetően azokról beszél, akik budai ingatlanokat osztanak ki egymásnak, nem lehet nem úgy érteni, hogy valójában neki is járt volna egy, de ő „fekete seggűnek” számított. 

Németh a korabeli elit szemével tekint szét a világban, egy pillanatra sem próbál azok fejével gondolkodni, akik azokat az előnyöket nem élvezhették, amiket ő és társai. De ezt egészen meghökkentő, olykor bizarr fordulatokkal. Némethtől például azt is megtudhatjuk, hogy az egyetemi elit a hatvanas években már röhögött a Népszabadság imperialistákról szóló cikkein, és nevetségesnek találta, hogy elénekelték a taggyűlések végén az Internacionálét.  

Szóval nem az ötvenes éveket írtuk

– írja Németh, ami tény, de hogy ezt mások is így élték-e meg Magyarországon, nem valószínű. Ez az elit pózolt, hazudott, „adatokat kozmetikázott”, közben pedig maguk között a rendszert gúnyolta.

Ez is ismerős, ugye?

Németh szürke, a munkát a saját népszerűsége elé helyező szakpolitikusként regnált miniszterelnökként. Számára kizárólag a gazdaság megmentése volt a legfontosabb, a politika, a hatalom nem nagyon érdekelte, állítja, és így válik érthetővé, hogy szinte csak foghegyről odavetett mondatokban jönnek elő az akkori politikai rezsim súlyos visszaélései, a lehallgatások, a megfigyelések, az ügynöki jelentések, amelyek a könyvben általában csak úgy jelennek meg, hogy Németh azokat valakinek az asztalán találta és beleolvasott.

Tény, nem Németh működtette a rendszert, amely masszívan nyomult a saját pusztulása felé, és nem volt ember, aki képes lett volna megállítani, vagy megváltoztatni. Minden magától változott, 1987-es március 15-én még agyba-főbe verték a megemlékezőket, egy évvel később a rendőrség nem oszlatott, majd a határőrök is kábán figyelték a keletnémetek szökését, senki nem csinált már semmit, mindenki tudta, hogy itt csak egy megoldás létezik. Csendben megvárni, amíg az egész összeomlik.

A könyv azért is tökéletes időzítéssel kerül a könyvesboltokba, mert a szemünk előtt élednek újjá a múlt század hetvenes-nyolcvanas évei. Ahonnan megkönnyebbülve szabadult meg az a Magyarország, amelyet George Bush, az Egyesült Államok akkori elnöke meglátogatott, és amelyről ezt írta Némethnek. 

Ebből a könyvből az nem derül ki, hogy akkor ki is volt az, aki becsukta a szocializmust Magyarországon, de az nagyban hozzásegít a könyv és a kor megértéséhez, hogy az akkori szereplők közül tök egyértelmű, hogy melyikük az, aki most megint kinyitotta.