A nő hatvan év körül lehetett, és ha nem számítom, hogy összegörnyedve guggolt a fal mellett, akár kicsit megviselt nagymamának is gondolhattam volna, aki azért megpróbál fiatalosan öltözködni. Felnézett, láthatóan felismerte kísérőmet, de nem köszönt, csak sírós hangon lamentálta: „Nem megy, nem tudom beadni. Nincs vénám.” Hangsúlya szöges ellentétben állt a mondanivalójával. Ha nincs a kezében a fecskendő, meg az öv, amivel a karján szerencsétlenkedett, azt gondolom, hogy valójában elveszett kiscicáját siratja. Kétségbeesetten nézett ránk, aztán újra fürkészni kezdte az alkarját, hogy talál-e olyan vénát, amit még nem szúrt agyon.

Szeméthalmok közt lépdeltünk, üveg recsegett a talpunk alatt, néha szarszag csapta meg az orrunkat.

A kerületben már nincs más kábítószer, csak dizájnerdrog. Drogosok eddig is sokan voltak, itt már akkor szúrták a szpídet, amikor máshol még csak szippantották – mesélte vezetőm olyan kedélyességgel, ahogy a hegyivezető társalog a kuncsaftjával az ösvényen. 

Volt heroin is. De 3-4 éve feltűnt a dizájnerdrog, és ez kisöpört minden mást. Olcsó beszerezni, a nagykereskedők sokszor legálisan hozzák be Kínából, mert még nincs rajta semmilyen tiltólistán. A kerület egy nyár alatt átállt. Olyan anyagokra, amiknek sokszor nevük sincs. MP3, zene, kati, ilyen nevek, de ezek csomószor nem is ugyanazt a cuccot takarják.

Csak fél órája merültem el a nyolcadik kerületben, de már nyilvánvaló volt, hogy elfelejthetem, amit eddig a drogosokról, és a nyolckerről gondoltam.

A veterán

Az önkormányzati kampány előtti napokban voltunk, az utcát tisztára söpörték, a szemetesekbe zacskót rakott az önkormányzat, ahogy azt sem előtte, sem utána soha. Időnként elhúzott egy rendőrautó, de amúgy minden csendes volt. Aztán a terepen járatos kísérőm mögött bebújtam egy kerítés résén, és átzuhantam egy másik valóságba.

Két utca közt elterülő foghíjtelken jártunk, zegzugos, de focipályányi területen. A lombok megmozdultak, és egy szálas, pengearcélű férfi nézett ránk az árnyékból. Össze kellett volna rezzennem, de inkább meglepetten néztem. A férfi kezében aktatáska lógott, kishivatalnoknak, vagy gázóra leolvasónak néztem volna, ha nem egy szeméttől bűzlő bokrosban találkozunk.

A gázóra-leolvasó barátságos érdeklődésünkre hamar megnyílt. Szláv akcentussal, de jó magyarsággal mesélte, hogy macedón származású, és egyetlen célja van: haza szeretne térni. Valaki állítólag lehúzta pénzzel, úgy ragadt itt. „Háborús veterán voltam, most meg lefogytam húsz kilót, nem jó ez így” – mesélte.

„Szúrod te is?” – kérdezte kísérőm, a férfi bólogatott. „Most már abbahagyom, hazamegyek” – jegyezte meg.

Kifelé tartva a nő még mindig a falnál ült, és sírós hangon hajtogatta, hogy „nem megy, nem megy”.

„Sajnálom” – mondta kísérőm, úgy, mintha azt mondaná, hogy majd visszajön az a kiscica. Meglepett a hangnem, de rádöbbentem, hogy csak azért, mert nem ehhez vagyok hozzászoktatva. A hivatalos megközelítés nálunk a csendőrös legorombítás, kioktatás, ne drogozzál, azanyád úristenit, odavágok. De mit érnénk itt a kioktatással? Az elesett ember csak még jobban elbújik, nekünk sem mondja el, mi a baja. Így viszont, amikor egy órával később találkozunk a közért előtt, kísérőm gond nélkül jegyezheti meg a véna nélküli nagymamának: „Ez nem jel, hogy meg kellene próbálni lejönni? Vannak szervezetek erre, ott segítenek.”

„Nem tudom – válaszolta a nő – tíz fecskendőm volt, azt mind elhasználtam, de nem sikerült egyet sem beadni” - mondta, miközben szemében az elveszett kismacska utáni sóvárgás csillogott.

Ezért nem Budán van a narkógettó

Csak az utcán, ismerős környezetben tértem magamhoz annyira, hogy megkérdezzem: Miért nem bulis fiatalok, túlpörgött kisgengszterek, csellengő életművészek lövik magukat, ahogy azt a filmekből is tudni?

„Ez a szegénységi droghasználat – magyarázta a szociológus. – Ezeknek az embereknek nincs más, csak ez. Láttam olyat, hogy a vasárnapi ebéd után a fiú, az anya, az apa, és a nagymama együtt lőtte magát.”

„A jelenség a kerület szociális problémáiban gyökerezik. Lakhatási problémák, munkanélküliség, szegregáció – magyarázta néhány nappal később Sárosi Péter, a TASZ drogprogramjának vezetője. – A narkógettók ott jönnek létre, ahol sok a szegény, és a kirekesztett. Nem véletlen, hogy nem az első kerületben alakult ki ilyen helyzet. Ezt nem lehet pusztán rendőrségi eszközökkel felszámolni.”

Józsefvárosi drogok: magdolnás, tömős, diós

Hogy mindez nem csak elmélet, néhány nappal később vált nyilvánvalóvá, amikor a kerületben lezavart rendőrségi razzia után újabb drogszafarira indultunk. Vezetőm állította, hogy még sosem látta ennyire csendesnek az utcát, de az epikus részekről gyorsan elvonta figyelmét egy sarokról integető csoport.

„Egy tanulmányomhoz interjúztam velük” – kezelt le a szociológus a szíjas, melegítőnadrágos, élénk mozgású férfival, akin egyetlen szokatlan az volt, hogy hamisított Nike napszemüveget tartott a homlokán, egy másikat pedig a kezében pörgetett.

„Most nehéz anyagot venni” – csóválta a fejét a negyvenes, kefehajú férfi. Szótlan haverja, meg egy szintén negyvenes, de tizenhétnek öltözött nő bólogatott mögötte. A nő foghíja ellenére is vigyorgott, és folyamatosan beszélt: vagy megismételte a kefehajú mondatainak végét, vagy megkérdezte, hogy mit mondott, mert nem érti.

„Nehéz most venni” – mondta a nő. „Sok a rendőr” – tette hozzá. „Mit mondasz? Ja, már nem itt lövünk, hanem kinn, a parkban.”

Aztán nem mondott mást, mert társuk egy százassal eltűnt telefonálni. A kefehajú srác ráérősen, és meglepően összeszedetten mesélte, hogy harminc éve drogozik: szipuval kezdte, aztán jött a szpíd, a heroin.

A sztorija alapján egyre erősebb lett az érzésem, hogy a Kocsis Máté polgármester drogellenes akciói csak annyira képesek felszámolni a problémát, mintha rendelettel tiltaná be kerületében a náthát. További hasonlatok helyett azonban rákérdeztem: Akkor a hernyó után most a zene, ami megy? Úgy néztek rám, ahogy a Hell's Angelses Sonny Barger nézne a motorjával kellemkedő Schmitt Pálra.

A nő először szólalt meg magától:

„Zene. Mi az a zene? Én már nem is tudom, mit adnak, akkor derül ki, mikor beszúrod. Hogy pörget, vagy szétszed. Már csak úgy hívjuk, hogy a magdolnás, vagy a tömős, vagy dió. Hogy hol veszed.”

„A Magdolna, meg a Tömő utcáról beszél, és a Diószeghyről” – súgta vezetőm, de aztán újra a kefehajú kezdett szövegelni, hogy hamarosan lejön az anyagozásról. „Már úgysincs hol szúrni, mindenhol rendőrök, kamerák, ki kell járni a parkba, ott van mindenki. Hazamegyek, lefürdök, átöltözök, aztán bemegyek, mi is a kórház telefonszáma?” – hadarta, de a beszélgetés végül nem folytatódott, mert a sarokról intett a haverjuk, és a csapat azonnal lelépett.

Velük együtt állt fel a buszmegálló mögötti betonkockáról öt-hat srác és lány, akikről eddig azt hittem, iskola után, de még leckeírás előtt dumálgatnak a napon. Döbbenten néztem utánuk. „Csak a nyolcadik kerületben 1800-2000 intravénás droghasználót regisztráltak a segélyszervezetek. Ennek minimum a kétszerese lehet, akik rendszeresen lőnek – magyarázta a szociológus. - Legalább is addig ez volt, amíg Kocsis Máté el nem lehetetlenítette a Kék Pont működését. Azóta senki nem tudja, hányan, és milyen anyagot használnak.”

AIDS

A kerület peremén húzódó parkhoz tartottunk. Kísérőm arról magyarázott, hogy a tűcsereprogram józsefvárosi ellehetetlenítése, a drogosok rendőri zaklatása biztosan nem oldja meg a problémát, és minden marad a régiben. Nem gondoltam, hogy végül a tájékozott szociológusnak sem lesz igaza. A helyzet ugyanis nem marad a régiben. Sokkolóan romlik, derült ki nem sokkal később.

Egy ideig elveszve bolyongtunk a ligetes területen, kísérőm nyomolvasóként, eldobott fecskendők alapján kereste az anyagosokat, de csak néhány kupakot talált. Aztán egy betonlépcsőnél mozgást láttunk. Hárman pattantak fel a jövetelünkre, majd egyikük, egy túlmozgásos nő örömmel ismerte fel a kutatót. „Itt szoktunk lenni kinn, itt nyugodt. Csak cuccért járunk be” – mesélte felszabadultan, aztán a kérdésre, hogy hogy van, felhúzta olcsó, de amúgy tiszta kínai melegítőjének ujját. Mindkét karján feszült a bőr, úgy fel volt dagadva. Piros, barna foltok, és szúrások nyomai alkottak folyamatos mintát. Mintha könyékig méhkasban kotorászott volna.

Még kísérőm is felszisszent a látványtól, de a nő heherészve jegyezte meg, hogy talált egy vénát, és most mindjárt szúr is. „Adjál kis vizet” – mutatott a palackomra, de nem ivott, hanem egy söröskupakba töltött keveset, majd fecskendőt kapott elő valahonnan, és fél kézzel, könnyedén szippantotta fel a vizet.

„Mindjárt, mindjárt” – hadarta, és két enervált, hajléktalannak tűnő társával visszahúzódtak a már sötét parkba. „Sosem szúrnak előttem. Talán szégyellik.” – mormogta kísérőm, majd a visszatérő, amúgy jelentős hangulatváltást nem mutató nőhöz fordult. „Most hányszor szúrsz egy nap?”

„Hatszor, nyolcszor. Rossz az anyag.” – fecserészett a nő, két haverja szótlanul bólogatott.

„És honnan van tű és injektor?”

„Veszünk, kétszáz forint. Vagy elmegyünk a Hollán utcai tűcserébe.”

„De nem adjátok át egymásnak? Ugye nem?”

„Nem, nem. Vagy néha, de kétszer áttörlöm ilyen kendővel” – mondta nyugtatólag.

Üvegszilánkok nyikorogtak a talpunk alatt, ahogy sétáltunk ki a parkból. Kísérőm sokára szólal meg. „Ez a gond. Azért nincs annyi tű a földön, mert tűcsere hiányában nem dobják el a használtat. Többször is szúrnak vele."

"Ezt a nőt nyáron szociális munkások egy olyan anyagossal látták, akiről tudni, hogy HIV-fertőzött. De itt a kerületben már bezártak a segélyszervezetek. Fogalmunk sincs, hogy egy közös tű miatt a HIV nem kezdett-e terjedni a közösségben. Ha szerencsénk van, nem.”

Olvassa el, hogy működik a kerület egyik drogterítő háza.