Megpróbálom úgy mondani, hogy ne legyen traumatikus a dolog, de nem szeretem azt, hogy így szépítgetjük, hogy jaj, hát nem is olyan nagy a baj. Én azt gondolom, az a fontos, hogy partnerek legyünk. Az, hogy ő esetleg elhárítja, és nem akar róla tudomást venni, az egy másik dolog. Azt majd az idő hozza. Úgyis tudja, hogy mikor nem mondasz neki igazat. Tehát hogy a betegnek ne mondjuk el, hát én ebben soha nem vagyok partner.

Ez az anonim interjúrészlet a Magyar Hospice Alapítvány és a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) közös Orvos-Beteg Kapcsolat programjában született. A programban az alapítvány orvosokat, egészségügyi dolgozókat és betegeket képez a konfliktusmentes, sikeres és hatékony kommunikációra. Az egyik nagy kérdés, hogyan lehet valakinek emberségesen megmondani, hogy gyógyíthatatlan beteg, vagy meg kell-e mondani egyáltalán.

Mit gondol, nem tudja a mama?

Ezen a téren nemcsak az orvosokat és az ápolókat, hanem a hozzátartozókat is képezni kellene. Sokszor ugyanis ők akarják a szőnyeg alá söpörni a dolgokat és megkímélni szeretteiket a valóságtól. Egy orvos ezt így látja:

Jön a hozzátartozó, hogy nem tudja a mama, hogy daganatos. És – mondom, akkor mit csinál az onkológián? Mit gondol, nem olvassa el a mama? A maga metakommunikációjából úgyis tudja, hogy rosszul van, hogy baj van.

Bár az orvosi egyetemeken érintőlegesen tanítják, az orvosok és a egészségügyi dolgozók ma sem tudják mindig, hogyan beszéljenek ezekről a súlyos kérdésekről. A túlterhelt orvosoknak és nővéreknek erre általában nincs is ideje. Nem véletlen, hogy a betegpanaszok jelentős része nem orvosi műhibák miatt érkezik, hanem az emberi méltóság és a tájékoztatáshoz való jog megsértése miatt.

Egy a daganatos betegségével nemrég szembesült ember méltóságát nagyon könnyű azonnal lenullázni az onkológián:  

Az onkológiai bizottság szerintem szörnyű. Ott ülnek az orvosok, akik piszkosul unják az egészet. Mert ugye aznap a tizennyolcadik emlő tumor, amit látnak, de szegény betegnek közben meg az első. Bejön egy nagy szobába, ahol ülnek az orvosok, akik egymással trécselnek, és akkor egy, aki vezeti a bizottságot, elmondja, hogy „magának emlőtumora van, de nem tudjuk megoperálni, kemoterápiát kell kapnia, jól van, viszontlátásra”. Ennyi.

Az orvosok azért igyekeznek tisztán láttatni a helyzetet a betegekkel:

Én mindig elmondom a betegnek. Nem másodpercre pontosan persze, de elmondom, hogy körülbelül mik a kilátások, mennyi van még hátra, és ha nyolcvanhárom áttétje van, akkor azt mondom, hogy van öt. A betegnek azt kell tudnia, hogy áttétje van, nem azt, hogy mennyi és hol... Arra próbálom rábeszélni, hogy vállalja a kezelést. Ha olyan a helyzet, hogy a kezeléssel ártok neki, akkor fel sem merül, hogy javasoljam. A felvilágosítás célja, hogy a beteg az optimális ellátások között válasszon.

Ez egy szuper erkölcstelenség 

Gyakran a menthetetlen betegekkel is úgy csinálnak , mintha tudnának rajtuk segíteni. Itt tárul fel a magyar egészségügyügy torz rendszere, ami torz megoldásokat szül. Az egyik orvos így fakadt ki:

Azt sugallják, azt erőltetik, hogy legyen ágykihasználtság. Magyarul, hogy halottakkal töltsem fel az osztályt, halottakat kezeljek aktívan, akkor jó a dolog. Ez egy nonszensz!

Az orvos szerint az egészségbiztosítónak kellene kiszűrnie azt, hogy mennyi idő telik el az utolsó aktív onkológiai kezelés és a halál időpontja között. Amelyik kórházban ez bizonyos időnél kevesebb, az orvos szerint annak a szolgáltatónak nem szabadna  kezelési lehetőséget adni:

Másfél év után a beteg tüdején is megjelent a daganat. Kivizsgálták, kezelték, minden, majd halála előtt négy héttel és halála előtt 5 nappal is megcsinálták rajta a PET-CT-t. Ha ez nem egy szuper erkölcstelenség, akkor semmi nem az! Minek csinálnak PET-CT-t, amikor tudják, hogy a tüdejében több van, a veséjében több van, a mája pedig hemzseg az áttétektől? Mit várnak a PET-CT-től? Hogy meggyógyítja a beteget? Nem. Nyilván a kft. hálás volt az orvosnak, hogy eggyel több a beteg. 250 ezer forintba kerül egy PET-CT, a berendezés pár milliárd forint. Azt a kft. ki akarja termelni.

A hasznos felsőoktatás

A Norvég Civil Alap által támogatott program bemutatójának második része már nem az egészségügyről, sokkal inkább a kreativitásról és a hasznos felsőoktatatásról szólt. Arról a felsőoktatásról, ami nemcsak elméletben tanít dolgokat, de a diákokat nagyon korán valódi problémák megoldására ösztönzi. 

Muszbek Katalin, a Magyar Hospice Alapítvány orvos-igazgatója arról beszélt, hogy a halál kérdése nemcsak a családokban és a kórházakban, de az egész társadalomban is tabu. Ezért is jó, hogy bekapcsolódott a munkába a MOME, amelynek diákjai a halál mint tabu és az orvos-beteg kapcsolat témáját dolgozták fel logóban, plakátokban, köztéri installációkbva  vagy éppen kisfilmben. Ezek egyelőre csak tervek, de ha lesz rájuk pénz, meg is jelenhetnek.

Koós Pál, a MOME Design Intézetének igazgatója azt mondta: a diákok egyhetes elmélyítő kurzusokon vettek részt a Hospice Alapítványnál, majd a csoportok együtt dolgozták ki a témába vágó social design-anyagaikat.  Ezeket a terveket kedden frappáns prezentációkkal egyenként be is mutatták. Az eredmény láttán én azt mondom, hogy ha valaha társadalmi kampányt szeretnék, azt csakis a MOME diákjaival csináltatnám.

Az orvos is ember 

A Magyarországon megszokott alá-fölérendeltségen alapuló orvos-beteg viszony partneri viszonnyá alakítását célzó rövidfilmen az orvos fejére szerelt kamerán át lehet látni a beteget, amint szorongva megérkezik a rendelőbe, leül, majd az orvos a stetoszkópjával meghallgatja a szívét. A beteg aztán megfogja a stetoszkópot és az orvos szívére teszi. Igen, az is dobog. Az orvos is ember. Egyszerű, hatásos üzenet.

A betegek reményvesztettségének és a segítség fontosságának szimbolizálására egy másik team a szokásosnál hosszabb kapaszkodót tervezett a metrókra és a buszokra: ezt az is eléri, aki alacsonyabb, kiszolgáltatottabb, aki nem öreg, de mégis van valami baja.