Még sosem szöktem át illegálisan egyetlen határon sem, de azért nem úgy képzeltem, hogy az akció tétova rohangálással kezdődik a sötétben. Persze ha belegondoltam, a bizonytalankodásnak volt előzménye.
Csak fél napja voltam a szerb–magyar határon megbúvó migránsok közt, ám annyit biztosan leszűrtem, hogy ezek az emberek két dolgot tudnak határozottan: hogy honnan jönnek (esetemben Afganisztán, Irak, Pakisztán), és hova tartanak (Németország, Franciaország, Svédország, Olaszország). A kettő közti szakaszban viszont már kevésbé biztosak.
Amikor pár órával korábban, még a tábortűznél ülve említettem, hogy magyar vagyok, a társaság egy részének volt csak ismerős a Hungary vagy Madzsarisztán szó, pedig a határ alig 30 kilométerre húzódott. Nyilvánvaló volt, hogy számukra a start és a cél közti út egyes állomásai csupán villanásnyi időre bírnak jelentőséggel. Mit érdekli az Afganisztánból menekülőt, hogy milyen kiterjedésű az iráni kősivatag, kemény-e a tél Anatóliában, mi Bulgária fővárosa, és melyik országgal határos Szerbia? Az egész pont annyi ideig fontos, ameddig a körzetben tartózkodnak.
Leültünk az illegális határátlépők szabadkai táborában, és elképesztő sztorikat hallottunk. Milyen három nap bolyongás az erdőben? Hol brutálisak a rendőrök? Bankok támogatják a menekülteket? Olvassa el riportunk első részét.
Már csak ez a tény is lehűthetné a menekültellenes gyűlöletkampányt vezénylő Rogán Antalt, mert Magyarország nagyjából olyan jelentőségű a migránsok számára, mint Pakisztán vagy Bulgária. Az út egy felejthető pontja vagyunk, nem végcél.
Annál több gondot okozott nekem a menekültek tájékozatlansága, amikor végül útnak indultunk: vajon nem fogunk egész éjjel a vadonban bolyongani, hogy aztán valahol mélyen Szerbiában virradjon ránk, mert véletlenül rossz irányba indultunk el?
Vezetőnk nem volt, egymást kerülgetve botladoztunk a kis erdőben. Pár száz méterre lehettünk a táborhelytől. Ehhez felesleges volt hosszasan tervezgetni az afgán testvérpár okostelefonja fölött, hogy a Google Mapsen meghatározzák a menetirányt, gondoltam.
Annyit egyébként én is láttam azon a térképen, hogy át kellene kelnünk a közeli műúton. De ehelyett csoportunk az úttal párhuzamosan csörtetett a vaksötétben. Egy jeltelen ponton aztán intett az egyik kapucnis pulcsis férfi, hogy akkor most, gyerünk át az úton! A csapat sorba fejlődött, majd nekiiramodtunk a sötétnek.
Behuppantam a túloldali árokba, a lihegő afgánok, irakiak mellé, és úgy éreztem magam, mint amikor gyerekkorunkban katonásat játszottunk. Jópofa volt így rohangálni, bujkálni, de akár fel is állhattunk volna, hogy hazaballagjunk vacsorázni.
This is the first part. And this is the 2nd part, where the border is crossed illegally by a dozen of migrants and our journalist.
Tizenhárman gyűltünk össze az árokban: tíz afgán, két iraki, és egy magyar. A többiek eszerint a táborban maradtak, és máskor próbálnak átjutni. Sok időm nem volt gondolkozni, mert ahogy mind megérkeztünk, folytatódott a menetelés. Egy alacsony, sapkáját a szemébe húzó afgán vigyorogva intett, hogy menjek, majd ő marad a végére.
Sietnem kellett, olyan ütemben vonultunk, mint aki az épp befutó vonathoz siet, annyi különbséggel, hogy mi egy tó felé tartottunk. A víz mozdulatlan és fekete volt, mintha minden sötétséget magába szívott volna az éjszakából. Középen világított a töltés, ami hídként vitt át a túloldalra, ahol egy tanya halottfehér fényei világítottak. Ha lakott is ott valaki, már rég a tévét nézte, vagy aludt. Mi mégis összegörnyedve, futva keltünk át a töltésen, és újra a nádasba vetettük magunkat.
Egyre hülyébben éreztem magam, és nem lepődtem volna meg, ha váratlanul nevetve állnak fel körülöttem a migránsok, hogy „Haha, haver, elhitted, hogy lapos kúszásban tesszük meg az utat a határig?” – veregetik meg a vállam, és elindulnak a nádas melletti mezőgazdasági úton.
De nem így történt. Az úttal párhuzamosan, a frissen felszántott földön kezdtünk erőltetett menetbe.
Pedig mellettünk ott húzódott a néptelen út, amit a közvilágítás sápadt fénygömbjei jelöltek ki a ködben. Hiába, mi inkább estünk-keltünk.
Egyetlen pozitív fejleményt láttam: kialakult a hierarchia. Legelöl vezetett minket a kapucnis iraki, a menetet pedig az alacsony, sapkás afgán zárta. Én a menet utolsó harmadában, az afgán testvérpár mögött kocogtam. Náluk volt az okostelefon, a Google Mapsszel.
Egy kétszer kétsávos út melletti, száraz bokrosban gyűltünk össze ismét. „Párosával fogunk átkelni” – fordították nekem a kapucnis iraki suttogva előadott terveit. Ekkor kezdett derengeni, hogy talán mégsem ész nélkül haladunk.
A sapkás afgán előrekúszott egy pontig, ahonnan belátta a környéket, és füttyentett, amikor mindkét irányból eltűntek az autók. Erre az aktuális párosnak át kellett sprintelnie az úton.
Hosszú ideig vártam, hogy elindulhassak. A szemem magasságában dübörögtek az autók kerekei, az elsuhanó szélvédők mögött szinte láttam a kocsik utasait. Lehettem volna én is az egyikük, amelyik berak valami zenét, békésen beszélget, vagy csavar egyet a fűtésen, miközben fogalma sincs arról, hogy odakinn elkerekedett szemmel nézi őt egy csapatnyi ember, akiket a sors 6000 kilométerre sodort a szülőhelyüktől.
Aztán jött a füttyentés, átrohantunk, és egy mélyedésbe bújva vártuk, hogy csatlakozzanak hozzánk a többiek. A társaság már nem úgy mozgott, mint egy eltévedt, részeg cserkészcsapat, hanem mintha együtt vettek volna részt valami kiképzésen. Így is volt, annak ellenére, hogy ezek az emberek egy-két napja látták egymást először, a Szabadka melletti gyülekezőhelyen.
Eddig a pontig ugyanis már csak azok jutnak el, akik átmentek 6000 kilométernyi kiképzésen, akik teljesítették az iráni sivatagban kocogás, a törökországi illegális határátlépés, a bolgár börtön és a szerb menekülés próbatételeit. Riasztó elképzelés rajzolódott ki előttem:
A nyugtalanító gondolatot beszélgetéssel igyekeztem elütni. Mutattam a közelben heverőknek, hogy ha eltévedünk, akkor sincs gond, remek hegymászó fejlámpát hoztam magammal. A high tech eszköz azonban nem csodálatot váltott ki. Úgy néztek rám, mintha azt javasoltam volna, hamarosan rendezhetnénk egy látványos tűzijátékot. „Ezt nehogy bekapcsold!” – suttogták nyomatékosan. „Semmilyen fény nem lehet, cigizni sem szabad.”
Ekkor kezdett derengeni, hogy nem véletlenül bolyongunk a sötétben, az utakkal párhuzamosan. Csak sötétben mozogtunk, elkerülve minden olyan helyet, ahol megpillanthatnak minket. A legelején is az lassította az indulást, hogy kivilágítatlan szakaszt találjunk a műúton. Inkább törtettünk a szúrós gazban fél órát, mint hogy egyetlen percre is jól látható helyen tűnjünk fel.
A taktika az éjszaka előrehaladtával azonban fokozta a nehézségeket. Az iszamós földön járva lépéseink cuppogni kezdtek, a mélyedésekben sár, majd víz tűnt fel, és végül a szemhatárig terjedő, belvizes területen vánszorogtunk. Igyekeztem dombról dombra lépni, néha zsákutcába kerültem, akkor visszafordultam, hogy másik irányba próbáljak meg száraz lábbal tovább jutni. Aztán felemeltem a tekintetem: egyedül álltam a nyálkás sötétben.
Hangokat sem hallottam, találomra indultam el az egyik irányba, már nem néztem a lábam elé, bele-belecsúsztam a pocsolyákba, végül riadtan kocogni kezdtem, a bokámig csapkodott a jeges víz.
A szemem sarkában láttam meg, hogy valami mozdul. A kapucnis iraki volt, intett, majd sarkon fordult, és futásnak eredt. Nem gondoltam arra, milyen furcsa, hogy visszajött értem. Vagy hogy miért is estem kétségbe, mintha nekem is a börtönt hozná el, ha egy nyílt mezőn pirkad rám a következő nap.
A sötétség, az órák óta tartó menetelés egybemosta a valóság különböző szeleteit. Már nem tudtam újságíróként eltávolítani magamtól a helyzetet, hogy én itt csak megfigyelem, milyen is ez az illegális határátlépés. Nem volt logika benne, de azt éreztük, hogy menetelni kell, és hogy nem szabad elhagynunk egymást.
Hideg vízzel teli csatornák keresztezték utunkat. Az elsőn sikerült átugranom, miközben sorban csobbantak bele az emberek. A másodiknál rövidet ugrottam, bokáig merültem el. A harmadiknál fenékkel estem vissza a rézsűről, és a hátam közepéig szaladt a jeges víz.
Senki nem nevetett vagy fintorgott, még szitkozódás sem volt, ha valaki orra bukott egy gödörben. Mintha ez lenne a közlekedés elfogadott módja. Néha álltunk csak meg egy bokor takarásában, hogy a társaság egyetlen okostelefonján ellenőrizzék az irányt.
Hajnali egy körül homokos, dombos, ligetes területre értünk. Szorosan egymás nyomában vonultunk a tüskés aljnövényzetben.
A sötétben egymásba mosódtak a körvonalak, csak sejtettem, hogy gyönyörű tájon járhatunk, de a valóság az arcomba csapódó ágak és az előttem vonuló ember háta által kijelölt szűk mezsgyére szűkült.
Egyszer zökkentem ki ebből a furcsa állapotból: vadvédelmi kerítésen másztunk át, sorban huppantak mellém az emberek. Az előző részben megismert kabuli tévébemondó az orrom előtt tápászkodott fel, majd reménykedve kérdezte: „Ez már Magyarország?” Felnevettem. Még órákat kell mennünk, lomboztam le.
A határ egy ligeten keresztül húzódó széles csatorna volt. A csapat felpezsdült, ahogy a Google Mapsen elhelyezett piros célpötty, és a pozíciónkat jelző kék pont egymásba csúszott. De ahelyett, hogy nekirontottak volna a víznek, átkelési pontot kerestünk. Elcsigázottak voltunk, hat órája meneteltünk, senki nem tudta rávenni magát, hogy belegázoljon a tél végi belvizet szállító csatornába.
Hosszasan vonultunk a parton, amíg kapucnis vezetőnk egy keresztbe dőlt, vékony fát nem talált. Egyesével egyensúlyoztunk át a természetes hídon. Az ügyesek egészen a túlvégén estek be a vízbe, a közepesen rátermettek a felénél, ahol mellkasig csapott fel a víz, az ügyetlenek pedig rögtön az elején, és így csak a térdükig lettek nedvesek.
Taktikáztam: utoljára maradtam, hogy lerángathassam magamról a nadrágot, zoknit, és alsónadrágban, lovagló ülésben araszoljak át a gerendán.
Büszkén értem át, de nem elismerő tekintetek fogadtak, hanem senki. Felrohantam a rézsűn, de az üres mező nézett vissza rám. Újra elkapott a szeparációs félelem. Nekiiramodtam a tisztásnak. A hideg talajon csattogott a lábam. Nem találtam különösnek, hogy hajnali háromkor mezítláb, alsógatyában rohanok a hideg éjszakában, hogy nehogy elkapjanak a határőrök. Akiktől amúgy nem is kellene félnem, mert van útlevelem és állampolgárságom. Ha valaki azt mondja, hogy 24 órával korábban még a Fekete Kutyából bicikliztem haza egy jól sikerült este után, King Krulét hallgattam, és megálltam az éjjel-nappaliban egy Túró Rudiért, kinevetem.
A csapatot az erdő szélén értem utol: ültek, vihogtak, egymás hátát veregették. „Hungary, Hungary” – mondogatták. Lelkesedésük indokolatlan volt, hiszen éppen ez volt a legrizikósabb szakasz. De ekkor már hét órája meneteltünk, lazult a fegyelem, és mint egy könnyű részegség, úgy nyargalászott bennük az öröm, hogy megtörtént, amiért hónapokon át szenvedtek:
megérkeztek az Európai Unióba.
Aztán már Ásotthalom felé csattogtunk az üres műúton, és mindenki velem akart beszélni. Szerintem hogyan lehet eljutni Olaszországba? És a németekhez? Volt, akinek Svédországban volt rokona. Mert mindenki valamelyik rokonához, falubelijéhez, ismerőséhez igyekezett. Úgy tűnt, senki nem a teljes ismeretlenbe tart.
Segíteni persze nem tudtam. „Én úgy szoktam utazni, hogy az útlevelemmel beülök az autóba, vagy veszek egy repülőjegyet. Más módot nem ismerek.”
A fecsegés csak egyszer szakadt meg. „Police” – kiáltotta valaki, és egyszeriben szétspriccelt a csapat. Beugrottam az avarba én is, és már fektemből pillantottam meg a lombokat megfestő fénypászmát. Egy rendőrautó gurult el előttünk idegtépő lassúsággal. Olvastam, hogy errefelé az egész környék készenlétben van, a rendőrök még a falusiakat is felkészítették, hogy miként riasszanak, ha idegent látnak.
Percekkel később azonban már úgy vonultunk, mintha mi sem történt volna. Illetve lassan mégis történt. Egyre többen maradoztak le, a társaság szétszóródott, a falu határát már csak három sráccal léptem át. „Keresek egy buszt, innen el lehet jutni Szegedre” – mondtam. „Mi erre megyünk” – mutattak az egyik kihalt mellékutcába. Egyedül maradtam.
„No, no” – tolta az arcom elé a tenyerét a távolsági busz vezetője olyan arccal, mint a dél-afrikai apartheid öntudatos polgára, amikor közli:
ez itt négermentes busz.
Pont úgy festettem, mint egy menekült: csapzott, borostás, ruhám sáros, a sapkám tele bogánccsal, viszont a hétköznapi rasszizmust egy módon mégis kijátszhattam. Tudtam magyarul.
„Szegedig kérek” – mondtam, és elővettem a pénztárcámat.
A buszvezető két ujja közé csippentette a jegyet. „Hát te nem helybeli vagy öcsém, azt látom” – fintorgott.
„Vagyunk így ezzel egy páran a világban” – mondtam, és elindultam a széksorok közt. Az utasok lesütötték a szemüket.
(Borítófotó: Földes András)