A Déli Nagy Kerítés szerdai bejelentése után lementünk a déli határ túloldalára, Magyarkanizsára, hogy megnézzük, hogyan fogadták odaát a fizikai határzár ötletét. Kiderült, sokakat nagyon érzékenyen érintett: olyanokat is, akiknek magyar útlevéllel egy ilyen kerítés felállítása után sem okozna semmilyen gondot átjönni Magyarországra. A gesztus mégis bántó, ráadásul többen attól tartanak, a feltartott menekültek náluk okoznak majd nagyobb problémát, mint amekkorát most átutazóban okoznak Szerbiának és Magyarországnak.

Adta magát, hogy megkérdezzük a határ innenső oldalán található településeken − Kelebia, Ásotthalom, Mórahalom, Röszke − élőket, ők hogyan fogadták a kerítés ötletét.

Azt gondoltuk, azok, akik nap mint nap találkoznak az olykor 30-40 fős csoportokkal, akik néha „a buszmegálló mellett gyújtanak tüzet, hogy melegedjenek", egyértelműen pozitívan értékelik a kerítést. Hogy, ha meg is jegyzik, hogy rossz íze van a dolognak, a problémára kétségkívül elég egyértelmű megoldásnak találják majd.

Ehhez képest, valahogy annyira meglephette a dolog őket − még azokat is, akik az elmúlt hetekben-hónapokban esti kocsmázásokkor valószínűleg többször elmondhatták, hogy Egy jó nagy kerítés kéne −, hogy most valahogy nem tudták hová tenni. „Jó ötlet is, meg nem is, jó is, meg nem is” − ismételgette szinte mindenki. Persze itt nem Ásotthalom jobbikos polgármesterére gondolok, aki elsőként gratulált a kormánynak a kerítésről szóló bejelentéséhez.

A nemzetközi példák ellenére is abszurdnak tűnik egy olyan hosszú négyméteres kerítés Magyarországon, ami mellett 90-nel is két órán át hajtanánk kocsival. Még a „Magyarország a magyaroké”-hívő kelebiai bácsi is maga elé mormogta, hogy ez nem megoldás,

az egész országot nem lehet körbetekerni csirkehálóval.

Persze többen hozzátették, hogy otthon, a négy fal között valószínűleg a legtöbben úgy vannak vele, hogy semmit nem veszíthetnek a kerítéssel.

Egy idős hölgy arról beszélt, hogy amikor ezeket a vonuló menekülteket látja, sokszor eszébe jut ‘56. Ugyanitt lakott a szüleivel, és napokig nézték, ahogy ugyanilyen csapatokban sétáltak az úton a magyarok, csak az ellenkező irányba.

Most ezek jönnek arról. Valahol mindig rossz

− mondja, és tovább meséli az '56-os emlékeket. Például amikor esténként idős édesanyja nem mert fényt gyújtani a házban, nehogy „problémájuk legyen az odamenő disszidánsok" miatt. Pedig azt mondja, „ezek se kérnek mást, csak egy kis vizet, meg iránymutatást”.

„És a kerítés?" − kérdezem.

„Hát a zöldhatáron eddig se nagyon mászkáltunk, sok minden ezután sem fog változni" − válaszolja, nem feltétlenül úgy értve a kérdést, ahogy gondoltam.

Egy kelebiai kocsma udvarán már a részletekről megy a vita. „Az állatok miatt időnként ki kell hagyni a kerítésből egy nagyobb részt... és akkor elég csak azt a kis szakaszt őrizni" − mondja az egyik férfi. „De ha őrzik, hogy megy át az állat? A vadak nem szeretik az embereket" − hangzik az ellenérv. „Meg aztán milyen mennyiségű pénzbe fog ez kerülni?" − veti közbe valaki, majd jönnek a további részletek, találgatások. „ Négy méter, nem sok. Odatesznek egy létrát, és kész" − mondja valaki. „Majd éles szögesdrót lesz a tetején" − válaszolják, de hiába, ez sem megoldás. „De az meg embertelen, meg is ölheti az embert. És a vadakat is" − felelik. 

A juhászoknak lesz jó, nem kell attól tartaniuk, hogy vissza kell terelni a határ másik oldaláról az állatokat

− egyeznek meg végül valamiben.

Ötvenmillió ember van úton, ha ez mind beszivárog, Európának vége

− mondja apokaliptikus mondatát egy középkorú férfi a település egy másik kocsmájában, majd hozzáteszi: „azok a menekültek, akik láthatóan soványak, szenvednek, éheznek, azok oké, jöjjenek, de ezek legtöbbje jó húsban van, és néha jobban öltöznek, mint a helyiek". Kicsit később belátja, hogy van néhány „keményebb hely", mint például Szíria, ahonnan elindulnak az emberek, hogy végül Európában találjanak nyugalmat, de szerinte ez egyfajta divat: „Egymást követik ezek az emberek, mennek akkor is, amikor nincs szükség."

De mi a véleménye a kerítésről? Szerinte az csak porhintés. Nem hiszi, hogy megvalósulna, bár a nyugat-európai országok gyanúsan hallgatnak, „nyilván nincs ellenükre a dolog, az nekik is jól jönne".

Napközben a környéken gyakori, Rákosi idején épült betonbunkereket is kerestük. Megállítottunk két fiatal srácot útbaigazításért, akiket szintén megkérdeztünk a kerítésről. Szerintük egyértelmű szégyen, egyikük kifejezetten egyetért a szerb miniszterelnök szerdai szavaival. „Miért nem használunk rögtön üvegburát körben? Azzal a kivándorlást is megoldhatnánk" − mondja. Kérdezem, a településen, az ismerősei között, mit tapasztal, mit gondolnak. Azt mondja, annyira friss a dolog, az emberek nem is igazán fogták fel, de a Facebookon, amennyire látja, leginkább negatív jelzőkkel osztják meg.

A fiatalok tapasztalatának ellentmond egy Kelebia és Ásotthalom közti családi ház kertjében dolgozó férfi. Szerinte a legtöbben pozitívan állnak hozzá a kerítéshez. Mert úgy vannak vele, hogy ami most van, az nem jó. Bármilyen megoldás, ami ezt akarja kezelni, az még hatástalansága mellett is pozitív. És jellemző még a szkepszis. A megkérdezett emberek többsége azzal zárta véleményét, hogy Ha egyáltalán megépül. Mert sokan gondolják, hogy ez is csak valami „keménykedős szöveg", de a megvalósításig nem jut el a projekt. 

Abban pedig szinte mindenki egyetértett, hogy a problémát ez a kerítés nem oldja meg. „Ha nem itt másznak át, akkor nyugat felé és kelet felé kerülik majd meg, de akkor is Magyarországon keresztül fognak menni" − mondták. Este hétkor indultunk haza, és mint valami rossz, mesterkélt filmben megszólalt a kelebiai templomból az Erdő mellett estvéledtem dallama: „Én Istenem, adjál szállást, Már meguntam a járkálást".