Az ötéves kulturális antropológia képzést a közelmúltban nyilvánosságra hozott képzésjegyzék szerint rövidesen kivezetik a magyar felsőoktatásból. Indoklás nincs, a döntés hátterében ott lehet a szokásos bölcsészellenesség, és talán egy kis gyanakvás is az olyan tudásterületekkel kapcsolatban, ahol hangsúlyosan fontosak a kulturális különbségek, az, hogy mennyire tudjuk meg-, és sokkal többször félreérteni egymást.

A legvalószínűbb persze, hogy a magyar felsőoktatásban csak a rendszerváltás után megjelenő kulturális antropológia tartalmáról a legtöbb döntéshozónak kevés fogalma van, ezért azt gondolták, nem sok mindenkinek fog hiányozni. Különben is, Magyarország soha nem volt multikulturális társadalom, miért is lenne érdekes hát a kulturális változatok tanulmányozása.

Pedig elég nagy tévedés lenne azt hinni, hogy a kulturális antropológia valamiféle ideológiai lózung és balos handabanda - a társadalomtudományok között éppen „terepközeliségével”, vagyis az értelmiségi szalonok elvárásait általában nem nagyon teljesítő helyi társadalmak folyamatainak mélyebb, alaposabb, egy rakás szempontra figyelő megértésével tűnik ki.

Hatásáról talán az is elég, hogy egy sor másik tudományágat oltott be fokozatosan az antropológiai szemlélet. Az eredetileg a nemzeti kultúra felrajzolásában meghatározó néprajz ma már elképzelhetetlen a kulturális antropológiából származó, sokkal inkább mainak számító megközelítések nélkül. Kisebb mértékben, de ugyanez igaz a pszichológiától a filmtudományig egy sor területre, és miközben a nemzetközi színtéren már jó ideje szokás a szociológia „hanyatlásáról” beszélni, a kulturális antropológia még ma is határozottan trendi.

Az Amerikától Franciaországon át Ausztráliáig komoly befolyású tudományterület jelentőségéről akár egy korábbi Fidesz-minisztert is meg lehetett volna kérdezni: az első Orbán-kormányban a kulturális tárcát vezető Rockenbauer Zoltán a tahiti mitológiáról ezt a szakmát képviselve írta az első könyvét.

Bár a szakmegszüntetésről szóló mostani kormánydöntés közvetlenül csak a Miskolci Egyetemet érinti, hiszen itt működik jelenleg alapképzés, a több egyetemen létező kétéves mesterszakok pedig egyelőre megmaradhatnak, ez is nagyon súlyos vesztesége ennek a szakmának. Egyrészt, ez pont egy olyan kutatási terület, ahol a módszertani fogások begyakorlásához, a szükséges készségek és érzékenység megszerzéséhez kifejezetten hosszú időre van szükség.

Itt a kutató gyors kérdőívek helyett jellemzően hónapokig együtt él a megismerni kívánt közösséggel, hogy megpróbálja mondjuk megérteni a viselkedésüket és a gondolkodásukat; ezért is fontos, hogy ennek módját már az egyetem elejétől lehessen tanulni. Másrészt, éppen Miskolcon működik az egyik legrégebbi és legfontosabb antropológiai műhely Magyarországon, egyedi módon egy nagyon erős vizuális antropológiai bázissal, és a hátrányos helyzetű térségre szabott küldetéssel.

Mint most a miskolci szak oktatói írják, tanszékük „úttörő szerepet vállalt a halmozottan hátrányos helyzetű észak-magyarországi térségből érkező, saját társadalmuk felé nyitott és felelős fiatalok képzésében. Az antropológusok olyan szakemberek, akik több tudományterületen átívelő intellektuális igényességgel és az elesett emberek iránti érzékenységgel a maguk változatos életpályáin, szakmai környezetében tudnak helytállni és gyakorlati segítséget nyújtani”.

Az indoklás nélküli politikai döntéssel kapcsolatban a Magyar Kulturális Antropológiai Társaság is „mélységes aggodalmát” fejezte ki: „A kulturális antropológiai kutatások másképp nem megszerezhető ismeretanyaggal gazdagítják a tudományt és a társadalmat. A kulturális antropológiai képzések értő, értelmező tudást adnak, amely a komplex társadalmi jelenségeket értelmezhetővé teszi, így sok területen hasznosítható.”

Állásfoglalásukban a magyar antropológusok azt kérik, hogy „a szociális és identitáspolitikai problémák hatékony kezelése, illetve a Magyarország jövőjével kapcsolatos lehetőségek kiaknázása érdekében” a döntéshozók vonják vissza a szak megszüntetéséről szóló kormányhatározatot. Ennek érdekében petíciót is indítottak, ezt itt lehet elolvasni és aláírni.