Egy pohár tej, egy pár új cipő, pár jó szó, játék a gyerekekkel. Civilek kis csoportja igyekszik elviselhetőbbé tenni a továbbutazó menekültek helyzetét a szegedi Nagyállomáson, ahova rendszeresen az utolsó vonat után visz a Bevándorlási Hivatal egy-egy nagy csoport regisztrált határsértőt, hogy továbbküldje őket a befogadóállomásokra. Az Abcúg riportja.
“Klasszika-filológus vagyok, ennél fogva humanista” – a sportos középkorú férfi ezzel magyarázza, miért csatlakozott azokhoz a szegediekhez, akik a Nagyállomás előtt próbálnak segítséget nyújtani az odavetődő menekülteknek. A férfi tejeskartonokat cipelt a közeli hajléktalanszállóra, ahol a helyi ökormányzat megengedte a civileknek, hogy ott tárolják a folyamatosan érkező adományokat.
A tejeskartonok után egy férfi érkezett Budapestről, hangosan kiáltotta valakinek a nevét, akit személyesen ugyan nem ismert, de a Facebookon vele egyeztette le, hogy hoz adományt. Hamar lett másvalaki, aki segített, kerítettek egy bevásárlókocsit, és már vitték is az árut – ásványvizet, tejet -, a raktárba. “Ma még érvényes az autópályamatricám” – mondta az a munkanélküli egykori malévos Viktor, aki Budapesten összegyűjtött adományokat szállított Szegedre.
Az ehhez hasonló jelenetek szerda este 2o-3o percenként megismétlődtek. Valaki jön egy szatyor élelmiszerrel, pelenkával, rekesz ásványvízzel, ruhával, játékkal, amit aztán visznek a raktárba, és osztogatják a napközben és kora este kisebb-nagyobb csoportokban az állomásra szállingózó menekülteknek. Adományoz itt amerikai születésű lelkész egész családjával, idősödő házaspár, vagy jön egy nyugdíjas nő, és kérdezgeti a pémzadományoktól elzárkózó aktivistákat, mit hozhatna a boltból. A szegedi civil aktivisták a Nagyállomás impozáns épületének tövében erre a célra felállított bódénál fogadják a városi határrendészeti kirendeltségről vagy a közeli nagyfai ideiglenes táborból érkező menekülteket.
Ők azok, akiket a rendőrök előzőleg elfogtak a zöldhatár átlépése után, majd a Bevándorlási Hivatal munkatársaihoz kerültek. Ott felvették adataikat, rögzítették menekültkérelmüket és ujjlenyomatukat, majd ellátták a számukra kijelölt befogadóállomásokhoz (Debrecen, Vámosszabadi, Bicske) való eljutáshoz szükséges papírokkal, és szélnek eresztették. Napközben folyamatosan érkeznek az emberek, többnyire megviselt arccal és ruházatban. Az aktivisták szerint ők elsősorban a határrendészet Moszkvai körúti kirendeltségéről jönnek, kicsit időznek, majd ülnek is fel a pesti vonatra.
Az aktivisták a papucsban érkezőknek cipőt adnak, az éheseknek ételt, a szomjasaknak italt, a fáradtaknak derékaljakat, és némi információval is ellátják őket: mikor megy a vonat, hogy nem muszáj taxiba ülniük, mert a papírjaikkal a befogadóállomásig ingyen utazhatnak, vagy merre induljanak. A bódé oldalán hosszabbító lóg, a menekültek itt tölthetik fel telefonjaikat, az önkormányzat segítségével biztosított wifi révén pedig az interneten haza is telefonálhatnak. “A fiatalok az anyukájukat hívják először” – mondta az Abcúgnak az egyik segítő.
Az egyik fiatal mosolyogva vár valakire Barack Obamás pólóban, másvalaki divatos sildes sapkában, hipszterszemüvegben, rövidnadrágban, és elnyűtt papucsa helyett frissen kapott cipőben sétál fel a márványlépcsőn. Egy fiatal fiú rendszeresen visszatér a bódéhoz, ahol újabb és újabb szendvicset vagy pólót kér, az aktivisták megjegyzik, hogy már sokadszor megy oda és kér, de nem küldik el. Végül egyszer csak eltűnik, feltehetően vonatra ült.
Szerda kora este viszonylag nyugodt tembóban zajlik az élet. Jönnek az adományok, érkeznek a menekültek, kapnak pár dolgot, esetleg kérdezősködnek, majd továbbállnak. Este nyolc negyvenötkor elmegy az utolsó vonat – a Kárász IC Pest felé -, az állomás előtti téren pedig szinte csak a szegedi civilek maradnak, de a nyugalom csalóka. A Bevándorlási Hivatal busza perceken belül befuthat egy nagy adag menekülttel, menetrendszerűen az utolsó vonat után pár perccel.
Többek között ez indította be a szegedi civilek összefogását a múlt héten: hogy az este itt kitett emberek, köztük kisgyerekes családok kénytelenek voltak a szabadban táborozni, mivel a MÁV az állomásra nem engedi be őket. Céljuk volt, hogy emberibb körülményeket teremtsenek az állomás előtt, elviselhetőbbé tegyék a hajnalig tartó várakozást. De szükségesnek érezték azt is, hogy tájékoztassák őket: ne ugorjanak be a kirendeltség és az állomás közötti másfél kilométeres útért 10-15, vagy egy pesti furvarért korábban 400-500 eurót is elkérő egyes taxisoknak. Kékesi Márk, a civilek egyik koordinátora szerint voltak is emiatt konfliktusok a taxisokkal, de egyeztettek a képviselőjükkel, és azóta rendeződtek a viszonyok.
Most azon dolgoznak, hogy miként rakhatnának ki útbaigazító jeleket a BÁH kirendeltsége és a pályaudvar között. Mivel az oszlopokra nem tehetnek ki táblákat, valószínűleg az aszfaltra fognak jeleket festeni. Kékesi Márk szerint korölbelül 30 ember vesz részt aktívan a menekültek segítésében, sokuk a szegedi egyetem oktatója, hallgatója, főleg bölcsészek. Van köztük arabul beszélő egyetemi oktató, közösségi rádiós, volt dékánhelyettes. A direkt erre a célra létehozott Facebook-csoportnak viszont már több mint 1500 tagja van, tőlük sok adomány érkezik.
Éva, az egyik aktivista lelkesen meséli, hogy már külföldön élő magyarok is adományoznak: a tescós webáruházon keresztül rendelik egyikük címére a szükséges árukat. Szerinte 15-20 fős a keménymag, aki állandóan igyekszik itt lenni, de folyamatosan jönnek új emberek.
A tér nyolc ötvennégykor megbolydul: megérkezik a menekültekkel teli esti busz. A helyiek angolul, arabul igyekeznek eligazítani a leszálló 30-40 embert: erre a taxihoz, arra majd a vonathoz mehetnek. Főleg tizen-huszonéves fiatalok jöttek, de van köztük egy család is, 3-4 éves, maszatos arcú, fésületlen hajú kislányokkal. Sokan csalódottan veszik tudomásul, hogy csak reggel lesz vonat. A fáradt emberek sorban állnak a bódénál, majd letelepednek a padokra, a civilek elvegyülnek velük, angolul próbálnak beszélgetni, kérdezgetni őket mire lenne szükségük, valaki körbejár egy szatyor barackkal, mások labdáznak a gyerekekkel, sőt kisebb körtánc is kezdődik.
Omar Szíriából jött, a határhoz közeli török Gaziantepben próbált hosszabb ideig megmaradni, de nem jutott előre: amit megkeresett egy fröccsöntőüzemben, az az albérletre sem volt elég. Elkéri a telefonomat, arabul üt be valamit a youtube-ra: helikopteről dobnak le bombákat, nagyot robban, Omar a kép előterében álló házakra mutat: “Az volt az otthonom, már rom”. Anyja közben a villamosmegállóban ücsörög az utazózsákokkal.
Megjelenik két polgárőr, hívnak, segítsek fordítani, mert több menekültet felismernek: pár napja ők kapcsolták le őket Szeged alatt a határ közelében – magyarázzák szinte szabadkozva. Érdeklődnek, milyen volt a határrendészet őrizetében, megvolt-e mindenük. A fiatalok zavartan, húzódózva válaszolnak: rossz volt, nagy a zsúfoltság, rossz ízű és kevés a kenyér. A polgárőrök sajnálkoznak, és biztosítják a kis csoportot: látják, hogy jó emberek, és jó utat kívánnak nekik.
Ali jó ötvenes kurd. A török szír határ mellől jön, ő is élt Törökországban. Gyerekeit otthon hagyta, Némtországba igyekezne, ahova majd maga után próbálja hozatni őket. “Megtanulok németül és utána angolul is, nagyon fontos” – fogadkozik.
Mehmet 18 éves, három éve jött el Szíriából, miután megkapta a katonai behívóját. Nem akart katonának menni. Egy 500 szír fontos érmét (kb 650 forint) lobogtat: azt mondja ennyit fizetnek egy szír katonának egy ember megölésért. Egy ideig Törökországban élt, de nem boldogult. Apja autószerelő volt Szíriában, de nincs munkája. Mégis összeszedett annyi pénzt, hogy a fiú nekivágjon Európának.
Előveszi a tárcáját, és az eméktárgyait mutatja: néhány szír pénzérmét, a befóliázott katonai behívóját, és egy Szíriát formáz kitűzőt. “Kalbimde” (kb. szívemben hordom) mondja törökül, és mellkasához szorítja. Aztán képeket mutogat a telefonján: ez itt a család, ott a bátyja, aki katonaként halt meg, a nagybátyja, aki öngyilkos lett, az autójuk, ami már nincs. Egy videofelvétel Görögországból, ahol más menekültekkel közösen tüntettek a Leszbosz-szigeti Mitilíniben, hogy megkapahassák a továbbutazáshoz szükéges papírokat. Vidám képek társaival az Athén felé tartó hajón (50 euró volt a jegy), aztán képek a gyaloglásról: kimerülten alvó fiatalok a fűben, valamelyik zöldhatár közelében. Mutatna többet is, de egyszer csak megjelenik Ali, és a taxikhoz hívja: a törökül beszélő kisebb csoport már félig be is pakolt, elviharzanak. Utóbb kiderül, Pestre indultak egy kisbuszban 175 euróért.
Nem ők az egyetlenek, akik nem várják meg a hajnali vonatot. Este tizenegy után már alig marad a téren menekült. A helyi civilek sokkal többen vannak mint a 8-10 afgán fiatal, akik úgy tűnik inkább megvárják a hajnali vonatot. Páran már be is vackolták magukat az állomásépület tövébe derékaljakon. Angolul csak egyikük beszél, meglepően szép kiejtéssel. Arról, hogy hol tanulta, és miért jött el, semmi konkrétumot nem akar mondani, de sokáig beszél a jótettek fontosságáról. Azt mondja csillogó szemmel: itt angyali emberekkel találkozott, és senkinek egy rossz szava sem lehet a helyiekre.
A civilek közül nem csak a szegediek aktívak a menekültek segítésében. Az Age of Hope alapítvány a napokban kétszer is fordult, főleg gyerekek ellátásához szükséges dolgokat vittek a nagyfai táborba. Ide az Ökomenikus Segélyszervezet is vitt hasonló adományt egymillió forint értékben. Ezt maga Lévai Anikó, Orbán Viktor felesége adta át. Aki segíteni szeretne, az a Helsinki bizottság honlapján is talál néhány tippet, kihez érdemes fordulni.