Már a Budai Polgár se tudósít erről! – panaszkodott egy férfi az ismerősének a volt SZDSZ-esekből Szabadelvű Polgári Egyesület '56-os megemlékezésére várva Nagy Imre II. kerületi háza előtt. A látvány pont olyan szomorú, mint amilyenre számítani lehetett. Ez igazából nem is egy politikai rendezvény, hanem egy terápiás utókezelés a pártot túlélő SZDSZ-keménymag azon részének, amelyik bírja még a meredek észak-budai utcákat. Ők nagyjából 50-en vannak, az átlagéletkor 65 év körül lehet. Tényleg látszik egy liberális párt szükségessége! – jegyzi meg halkan a kollégám, de igazából már nevetni is szégyellünk ezen.
A fő attrakció természetesen nem más, mint az egyesületet vezető Kuncze Gábor egykori SZDSZ-vezér. Lényegtelen érdekesség, hogy Kuncze Pintér Sándorhoz hasonlóan az ún. belügyminiszter-stílusú, azaz a kicsi, szögletesebb, barna lencséjű napszemüveget favorizálja. Kuncze a rendezvény előtt az ismerőseinek puszit ad, kezet fog, az egészségük felől érdeklődik, ezeken az ősz hajú bácsikon és festett barna néniken pedig tényleg látszik, mennyire fontos nekik, hogy legalább egy ilyen ritkán összeülő nyugdíjasklub formájában még létezik egykori közösségük.
Többen koszorút szorongatnak a kezükben és azon tanakodnak, hová lehet majd akasztani, hogy jól látszódjon. Ez valóban egy létező problémának tűnik, ugyanis még az emlékházzal szemben felállított mobilvécét, illetve ízlésesen ottfelejtett mekis kávéspoharat is valaki kénytelen volt megkoszorúzni, mert csak azon a kerítésen maradt hely. Egy kicsit el is merengek ezen és egy gyors Google-kereséssel le is ellenőrzöm: milyen elgondolkodtató, hogy Nagy Imre újratemetésére csak több mint egy évvel az első magyar McDonalds 1988. április 29-i megnyitása után került sor!
A forradalom miniszterelnökének egykori Orsó utcai háza 2002-től működik emlékházként állandó kiállítással, Jánosi Katalin, Nagy Imre unokája pedig az intézmény nevében köszönetet mondott Kunczééknak, hogy minden évben itt emlékeznek meg. Nagyjából egyébként ez az utolsó pillanat, amikor Nagy Imréről egyáltalán szó esik. Jánosi főhajtást és rövid csendet kér Göncz Árpádnak, aki a ház emléktábláját még köztársasági elnökként felavatta. És innentől gyakorlatilag minden Gönczről szól, aki talán még Kunczénál is nagyobb ikonja volt az SZDSZ-keménymagnak.
És még mindig nem Kuncze jön, hanem Koncz Imre, a Budai Liberális Klub elnöke és a kerület korábbi örökös SZDSZ-es önkormányzati képviselője. Koncz szomorúan megállapítja, hogy míg korábban itt a II. kerületi SZDSZ szokott megemlékezni, addig mára jószerivel ez az egyetlen hely, ahol a liberálisok Magyarországon összegyűlnek és 1956-ra emlékeznek. Ez egyébként nem igaz, hiszen pár órával később a város másik felén, a 301-es parcellánál a Fodor Gábor-féle SZDSZ-utódpárt, a Liberálisok is megemlékeztek, csak hát az SZDSZ belső frakciózásai és ellentétei túlélték a párt politikai halálát, a Kuncze-hívek őket finoman szólva nem kedvelik.
Kunczére pedig továbbra is várni kellett, először ugyanis az énekes-krónikásként felkonferált Rejtő Gábor adta elő saját dalait. Rejtő amúgy nagyon ismerősen néz ki, olyan, mintha két-három híres régi SZDSZ-körüli énekesből gyúrták volna össze. Még az öreg Cseh Tamásból is van benne egy kicsi, de a Google a nevére keresve mégis egy ugyanilyen nevű villanyszerelő elérhetőségeit adja ki elsőre. Mint a zenéje alapján hamar kiderült, valószínűleg még egy kicsit várnia kell, amíg ezekkel a rímekkel befut:
Többen a liberális-piacpárti ex-SZDSZ-es közönségből egyébként láthatóan nem igazán tudták hová tenni, amikor az énekes-krónikás a vörös sáljában egyszer csak arról kezdett el énekelni, hogy „nekem hiába mondják, hogy merre az arra, hogy nincs annál szebb, mint a tőke uralma". Ezt leszámítva az előadás legizgalmasabb pillanata az volt, amikor az utca és a megemlékezés kellős közepén, az énekes és a közönség között egyszer csak kényelmesen átkocogott egy hétvégi futó. Felteszem, Bródy Jánosra talán még meg is állt volna, de hát mostanra már a budai liberálisoknak ezzel kell beérni.
Ezután végre Kuncze következett, és hát lássuk be, ő is öregszik, nem éppen élete szónoklatát tartotta, és mint hamarosan kiderült, nem is nagyon fektetett sok energiát a megírásába. A zsebéből elővett papírról olvasott fel úgy, hogy a beszéd első fele a „Göncz Árpád örökre elaludt, emlékezzünk Göncz Árpádra!"-felszólítás után gyakorlatilag egy Göncz-életrajzba csapott át hosszú, innen-onnan kigyűjtött anekdotákkal tarkítva, majd pedig meredek húzással Kuncze gyakorlatilag elmondta, hogy szerinte az elhunyt köztársasági elnök mit gondolt a menekültkérdésről.
Göncz a halála előtti éveit a közélettől visszavonulva töltötte, nem hogy aktuálpolitikai, hanem semmilyen nyilvános megszólalása nem volt. Kuncze azonban mégis kifejtette, hogy Göncz „a menekültügyet sem hagyta volna szó nélkül", és azt az álláspontot képviselte volna, hogy a menekülteket nem fogadhatjuk embertelenül és nem bánhatunk velük embertelenül. Ez amúgy száz százalék, hogy így is van – más kérdés, hogy a még el sem temetett volt köztársasági elnököt mennyire ízléses direkt kormánybírálatra használni.
"Az interneten találtam" – kaptam fel erre a fejemet, amikor Kuncze a Göncz-életrajz és az iménti átkötés után egy talán a Facebookról, talán valamilyen blogról kinyomtatott szöveg felolvasásához fogott hozzá, és ünnepi beszédének nagyjából a fele valóban ennyi volt: egy Facebookról vagy valamilyen blogról kinyomtatott szöveg felolvasása. Ami egyébként arról szólt, hogyan menekültek tömegesen Ausztriába a magyarok az 1956-os forradalom után, milyen nagylelkűen fogadták őket az osztrákok kezdetben, majd milyen feszültségek alakultak ki a salzburgi internálótáborban, ahol száz magyar még éhségsztrájkba is kezdett, az osztrák Willkommenskulturt pedig hamar felváltotta a magyar menekültektől való félelem, mert azok követelőznek, nem tartják be a kötelezettségeiket, elveszik az osztrákok munkáját.
Kuncze azért annyit megőrzött a józanságából, hogy kijelentette: természetesen nem lehet a két dolgot, az akkori és a mostani menekültválságot egy lapon említeni, más a történelmi és társadalmi kontextus. Szerinte az viszont közös, hogy az emberek mindkét esetben az embertelenség elől menekültek, Ausztria és Európa emberségesen fogadta őket, és - ismét jött zárásnak egy gönczözés - Göncz Árpád is ezért szólalt volna fel. Göncz egy saját korábbi '56-os megemlékező szónoklatát azzal zárta, hogy „szólaljanak meg a harangok", Kuncze úgy gondolta, jó ötlet most ezt felidézni, szólaljanak hát meg a harangok, mondta, majd a balján álló Koncz Imre a mobiltelefonját elővéve rögtön engedelmeskedett is, megadva a kegyelemdöfést a rendezvény méltóságának: