Lehet-e domesztikálni a Jobbikot, válhat-e valóban mérsékelt párt egy szélsőjobboldali formációból? A Jobbik néppárti fordulata igencsak ellentmondásos, nemcsak kifelé, hanem párton belül is. Vona Gábor a mérséklődéstől várja az új szavazatokat, a Jobbik radikálisai azonban attól félnek, végül ők is kiszorulhatnak a pártból. Jövőre tisztújítás lesz, Vona pedig nyíltan megüzente: aki őt akarja pártelnöknek, annak a néppárti politikára is igent kell mondania, vagy pedig kereshetnek új pártelnököt. De lehet-e kihívója Vonának, és vajon mennyire erősek a radikálisok? Úgy tűnik, a Jobbik 2018-ig a nevét is megváltoztathatja, rástartol a fideszes értelmiségi holdudvarra, és a Simicska Lajossal való kapcsolatukról is egyre többen találgatnak. Megnéztük, hogyan halad a Jobbik politikai irányváltása belülről.
Aki ott volt Tapolcán az áprilisi időközi választás éjszakáján, furcsa dolgokat láthatott. Miután a Fidesz jelöltje kampánycsapatával bezárkózott a helyi pártirodába, a teljes magyar médiának már csak jobb híján is a Jobbik eredményváróját kellett választania. Persze a részvételi adatokból az urnazárásra amúgy is egyértelműnek látszott, a meccs a Fidesz jelöltje, Fenyvesi Zoltán és a jobbikos Rig Lajos közt fog eldőlni, és a Jobbik első egyéni mandátuma lehet itt a nagy sztori.
A beérkező eredmények alapján Rig vezetett, Fenyvesi azonban kis mértékben zárkózott fel rá. A médiának felállított sátorban pedig érezni lehetett, a többség kifejezetten annak drukkol, hogy ez ne sikerüljön, és az a Rig Lajos nyerjen, akiről egyébként azóta sem tudni, varratott-e magára SS-tetoválást egykor vagy sem. A győzelmi bulin aztán
miközben a háttérben Harcos-pulóveres, bőrfejűnek kinéző bőrfejűek vigyázták a rendet.
A Jobbik úgynevezett néppárti fordulata, mérséklődése nem csak azt a kérdést vetette fel, valóban válhat-e szalonképes, nem-szélsőjobboldali párt egy pár éve még a világsajtóba is pont a harsány szélsőjobboldaliságával berobbanó formációból. Hanem azt is, hogy a közvélemény erre hogyan reagáljon: hagyja-e nekik, hogy domesztikálódjanak, vagy újra és újra bele kell-e nyomni az orrukat a saját piszkukba, tehát politikusaik és holdudvaruk rasszista, antiszemita, náci megnyilvánulásaiba, minden egyes alkalommal megkérdőjelezve a hitelességüket?
A két kérdésre adott válasz pedig nyilván összefügg, hiszen ha a Jobbik valóban képes arra, hogy mérsékeltté váljon, akkor ez a változás mindenkinek érdeke, aki nem akar egy olyan országban élni, ahol 25 százalékos támogatottsága van a tőről metszett szélsőjobboldalnak.
Ahogy a Jobbik szavazóinak egy jó része sem szélsőjobboldali, úgy a párt politikusai között is akadnak olyanok, akik igazából még a Fideszbe is beférnének. És a dolog lélektani oldalát is sokszor figyelmen kívül hagyják: akit náciként kezelnek, az hajlamosabb is náciként is viselkedni. Egyrészt dacból, másrészt mert úgysincs veszíteni valója. Aki már úgyis ki van közösítve, nem fél a kiközösítéstől. És nem fél attól sem, hogy a szalonképességgel járó privilégiumokat elveszíti. Hiszen azokat nem is ismeri.
Az elmúlt egy évben rengeteg jobbikos politikuson meg lehetett figyelni, mennyire imponál nekik a normalitás – a szalonképességgel járó privilégiumok –megtapasztalása. Vagyis ha nem huligánokként, hanem ugyanolyan civilizált ellenzéki politikusként kezelik őket, mint a szocialistákat vagy LMP-seket. Ez pedig vissza is hatott a viselkedésükre, és legalábbis parlamenti képviselőik többsége már nem csak azt érzi pontosan, hol is vannak a szalonképes közéleti beszéd határai, de azokat többnyire be is tartják.
Idén őszre már a jobbikosok különféle tüntetéseken, kerekasztal-beszélgetéseken és egyéb rendezvényeken rendszeresen együtt szerepeltek a baloldali ellenzéki képviselőkkel.
Úgy tűnhetett, ez is része a Jobbik tudatos stratégiájának, azonban több képviselőjükkel beszélgetve kiderült, egyáltalán nem erről van szó: nem a Jobbik hozzáállása másokhoz, hanem másoknak a Jobbikhoz való hozzáállása változott meg. Nem azért szerepelnek most már mindenütt együtt a többi párttal, mert ezt eldöntötték, sőt. Ők azt mondják, korábban is mentek volna, csak vagy nem hívták őket, vagy mások kifejezetten bojkottálták az olyan eseményeket, ahol jobbikosok feltűntek. Ma már szinte mindenhová kapnak meghívót.
De a helyzet közel sem ilyen idilli, sőt. 2015 őszére úgy tűnik, az első és alapvető kérdésre, tehát hogy tényleg tud-e mérséklődni és alapjaiban megváltozni a Jobbik – legutóbb mondjuk Dúró Dóra nyíltan homofób kiállása után – finoman szólva továbbra sincs egyértelmű válasz. A baloldal széthullásával azonban akkora a politikai űr az ellenzéki térfélen, és akkora az igény egy potensnek tűnő ellenzéki párt iránt, hogy a Jobbiknak a magyar politikai közvélemény úgymond bemondásra megszavazta a bizalmat.
Ugyanis azt az üzenetet küldi a Jobbik vezetőinek, hogy megelégedhetnek a felszíni változtatásokkal, vagyis az ügyesebb kommunikációval, a píárfogásokkal, és megúszhatják a nyílt színvallást, a belső konfliktusok valódi megoldását – a néppártosodás ugyanis komoly vitákat generál a Jobbikban.
Szemben azzal, amit Vona és mások állítanak, a mérsékeltebb irányvonal támogatottsága közel sem teljes, a már a 2016-os tisztújításra készülődő pártelnök pedig egyelőre láthatóan szőnyeg alá akarja söpörni az ellentéteket. Vona ahelyett, hogy mondjuk megpróbálná kiszorítani a Jobbik egyértelműen vállalhatatlan figuráit, egyensúlyozik és közös nevezőt próbál keresni, hogy mindenképpen egyben tartsa a pártot. Egy ideig legalábbis.
Hogy Vona Gábor miért egy nagyon is hagyományos politikus, nagyjából azt fejtegettük az elemzés első részében. Őt pontosan ugyanaz hajtja, mint a politikusokat általában: növelni akarja pártja szavazótáborát és kormányra akar kerülni. Egykor a mérsékelt jobboldalról, Orbán környezetéből indult, mégis ő volt az, aki 2006 végétől átkormányozta az eredetileg jóval visszafogottabb Jobbikot a szélsőjobboldalnak is a szélére. Egyszerűen azért, mert akkor ott nyílt tér, most, 2015-ben viszont a mérsékelt politizálással lehet szavazókat szerezni. Vona elsősorban ezért elkötelezett a néppárti fordulat mellett és nem másért – de elkötelezett. És ez a Jobbikban többeknek nem tetszik.
A Jobbik ugyanis közel sem azonos Vona Gáborral: a néppárti fordulat a kezdetektől vitákat szült, noha ezeket a nyilvánosság előtt mindig igyekeztek bagatellizálni. Mindenesetre a mérséklődés ellenfeleit sokáig könnyű volt leszerelni, hiszen az év első felében a kedvező közvélemény-kutatási eredmények, majd a tapolcai egyéni győzelem visszaigazolták az irányváltást. Amikor pedig a nyár közepén minden más témát lesöpört az asztalról a menekültválság, Vona és követői még a mérséklődés korábbi sikereire hivatkozva tudták visszafogni a radikálisokat, akik a bevándorlás-ellenességben túl akarták licitálni a kormányt.
„Volt rá igény, hogy civil öntevékeny csoportok lemenjenek balhézni a határhoz, de a Jobbik ehhez tudatosan nem adott támogatást. Már csak azért sem, mert féltünk, hogy a szomszédos államok titkosszolgálatai ezt ki tudnák használni. A menekültválság kezelésének stratégiájában voltak különböző nézetek és hangsúlybeli különbségek, de nem volt komolyabb vita, nem volt radikálisan más alternatív álláspont” – állítja egy forrásunk a pártvezetésből. Azonban ahogy kezdett nyílni az olló a kutatásokban a Fidesz és a Jobbik között, úgy erősödtek a szkeptikus hangok.
Nem gyakran fordul például elő az, hogy egy pártelnök a távozásának belengetésével zsarolja finoman belső ellenfeleit, október végére azonban Vona ezt valamiért többször is megtette. „A néppárttá válásunkat nagyon komolyan gondolom. Ahogy azt a párt több fórumán elmondtam már, vagy így leszek a párt elnöke a jövő évi tisztújításán vagy sehogy” – írta nemrég Vona az Októberi gondolatok című programcikkében, a HírTV-nek adott egyik interjújában pedig megismételte ezt az alig burkolt fenyegetést:
„Jövőre lesz egy tisztújító kongresszusa a pártnak, ahol az elnök és az elnökség tisztújítása fog megtörténni. Ott a pártnak lehetősége lesz arra, hogy erről az irányvonalról, erről a néppárti Jobbikról véleményt mondjon. Egy biztos, hogy én ezt fogom képviselni akkor is.
Ha kellek így a pártomnak, akkor természetesen örömmel vállalom az utána lévő munkát is. Ha nem kellek, akkor majd a párt keres magának másik vezetőt...
Vona Gábor fenti mondatainak több fontos üzenete is van. Egyrészt, hogy rá és a néppárti politikára csak csomagban lehet igent mondani. Másrészt akinek nem tetszik az új irány, annak új vezetőt kell keresnie és Vona ellen kell szavaznia. Harmadrészt a sorok között ott van annak a beismerése is, hogy a Jobbik elnökségéből nem mindenki azt képviseli, amit Vona.
Török Gábor politológus, aki nemrég a Jobbik ifjúsági tagozatának egyik rendezvényén is előadott, az Indexnek azt mondta: úgy látja, könnyen lehet, hogy a 2016-os Jobbik-tisztújításon valóban lesz kihívója Vonának. „Tapolca után sok jobbikos azt várta, be fogják érni a Fideszt, ennek a megtorpanását látják most. Ezt pedig könnyű lehet összekapcsolni a néppártosodási irány ellenzésével, sikertelenségével, erre a csalódottságra lehet belső ellenzéket építeni” – érvel Török.
Vonát 2006 óta ellenjelölt nélkül választják meg a Jobbik élére, és bár a sajtóban rendszeresen bedobnak neveket, korábban például Szegedi Csanádét vagy Volner Jánosét, soha egyikükből sem lett kihívó. „Manapság Novák Elődöt szereti a sajtó úgy láttatni, mint aki egy ellenpólust jelenít meg, de eddig nem mutatta, hogy az első ember szerepére vágyna” – mondja egy jobbikos képviselő. Staudt Gábor, a párt egyik új frakcióvezető-helyettese (és a mérsékeltek egyik fiatal arca) szerint sem lesz Vonának kihívója. Amikor erről kérdeztem, elég világosan fogalmazott:
Nincs alternatívája Gábornak. Szerintem nem lesz ellenjelölt, de ha lesz is, nem látom, ki az, aki jobb vezetője tudna lenni a pártnak.
Egy másik, a frakció viszonyait jól ismerő, de nem jobbikos forrásunk kizártnak nevezte, hogy Vonának legyen kihívója: szerinte pár kivételtől eltekintve a frakció Vona mögött áll, azok pedig, akik ellenzik a „cukiságkampányt” és a néppártosodást, nem alkotnak közös platformot. „A radikálisok meglehetősen szervezetlenek” – mondja, hozzátéve, hogy a radikális jelző is elnagyolt, zsurnalisztikus kifejezés, és a valóságban az ide sorolt képviselőknek attól még, hogy nem tetszik a mérséklődés, nagyon eltérő világnézete, háttere, habitusa van. Az elnökségi tagok közül egyébként Novák Elődön kívül Z. Kárpát Dánielt és Szávay Istvánt sorolták ebbe a csoportba. Amikor leültem Vonával beszélgetni és őt kérdeztem arról, mit gondol, lehet-e ellenjelöltje a kongresszuson, a pártelnök némi öniróniával azt mondta:
Talán még jót is tenne nekem, ha lenne.
Nem tudott vagy nem akart neveket mondani, mindenesetre annyit elárult: a Jobbik jelenlegi elnökségével bizalmi, szoros viszonya van, és ott nem lát senkit, aki ki akarná őt hívni. Ehhez ráadásul a párttagság 10 százalékának ajánlására is szükség lenne, amit megszerezni nem egyszerű feladat, komoly szervezkedést igényelne. Vagyis bármilyen valódi, nem csak egy mesterséges álversenyt eredményező ellenjelölt-állítási kísérletet a pártelnök és környezete azonnal észrevenne és el tudna fojtani.
Akinek a segítségével a szükséges ajánlások összegyűjtése még a legkönnyebben menne, az a párt második legfontosabb embere, a Jobbik operatív irányítását pártigazgatóként és választmányi elnökként a kezében tartó Szabó Gábor. „Ő a legrégebbi barátom az elnökségben” – mondja Vona Szabóról, akit mások is a pártelnök lojális szövetségeseként jellemeztek. Neki sincsenek elnöki ambíciói, a Vonával való viszonya talán Orbánéhoz és Kövér Lászlóéhoz hasonlítható.
Vona hatalma a Jobbikon belül azonban mégsem hasonlítható sem az Orbán-Fidesz, sem a Gyurcsány-DK-viszonyhoz. Aktívan kell tennie azért, hogy ne alakulhasson ki olyan belső ellenzék a Jobbikban, ami akár még egy ellenjelöltet is kitermelhet.
Miközben Vona kifelé, a szélesebb nyilvánosságnak a sok százezernyi protesztszavazó megnyerése érdekében azt hangsúlyozza, hogy a Jobbik milyen sokat változik, befelé, a pártnak pont az ellenkezőjét kommunikálja. A Jobbik pártmédiájában, az Alfahíren megjelent Októberi gondolatok c. cikkben gyakorlatilag azzal győzködte a párt kétkedőit, hogy semmilyen lényegi változás nem történt:
„[A] Jobbik a néppárti útja során egyáltalán nem cserélt sem tartalmat, sem értékrendet. Formát, stílust, hozzáállást, munkamódszert igen, de önmaga lényegét nem. Amíg a Fidesz liberális rétegpártból jobboldali néppárt lett, addig a Jobbik nemzeti rétegpártból nemzeti néppárttá vált. A különbséget nem kell magyarázni. Akinek kell, annak meg nem érdemes…”
Amikor Vonát erről az ellentmondásról kérdeztem, azt válaszolta: ő nem érez semmilyen meghasonlást, a cikkében pedig egyszerűen szerves folyamatként akarta bemutatni a néppártosodást. Másutt a Jobbik irányváltását pedig egy biológiai hasonlattal, a kamaszkorból a felnőttkorba lépéssel írta le. Vonának körültekintően kell fogalmaznia: miközben a párt szélsőjobboldali, rasszista nézeteket valló tagjai a Jobbik eredeti elveinek elárulását látják a néppártosodásban, a hozzánk eljutó információk szerint többen elégedetlenek vele a Jobbik mérsékelt szak- és karrierpolitikusai, ifjú technokratái közül is. Ők a néppárti fordulatot túl lassúnak és erőtlennek látják, az azt levezénylő pártelnököt pedig határozatlannak.
A Jobbik múltját ismerve pedig teljesen érthető Vona óvatossága, a párt politikai kultúrájában ugyanis nagyon is benne vannak a nagy kizárási-kilépési hullámok. 2008 tavaszán a Magyar Gárda miatt Kovács Dávid, a Jobbik alapító elnöke több társával otthagyta a pártot, aztán a 2010-14-es ciklusban egymást követték a balhék. Csak a fontosabbak: a mérsékeltek közül Pősze Lajos kizárása, Rozgonyi Ernő és Hegedűs Tamás kilépése, a radikálisak közül pedig Endrésik Zsolt, Lenhardt Balázs, Szegedi Csanád kizárása, vagy az Endrésik-Szegedi-belharc és ennek következményeként a borsodi Jobbik-szervezetek feloszlatása.
Az előző ciklus végére nem csak a „liberálisok” – Pősze, Rozgonyi, Hegedűs mellett az elnökségből kieső Balczó Zoltán – szorultak ki a pártból, de a legradikálisabbak – például Zagyva György Gyula – is partvonalra szorultak. Nem sokon múlt, hogy a radikálisok által indított belső leszámolásnak az amúgy mérsékeltnek tartott Gyöngyösi Márton is áldozatává váljon. Őt végül részben a hírhedt zsidólistázós beszéde mentette meg, részben pedig a keleti kapcsolatok ápolásában betöltött szerepe.
Arra a felvetésemre, hogy ilyen előzmények után a néppárti fordulat is logikusan szakadásokhoz, kizárásokhoz vezethet, Vona azt válaszolta: az előző ciklusban az volt a fő probléma, hogy a frakcióban gyakorlatilag ismeretlenek kerültek egymás mellé, de mára a frakció és a pártvezetés szerinte összecsiszolódott. Amikor pedig arról kérdeztem, olvasta-e azt az Indexen megjelent véleménycikket (Pandur József: Belgrádból érkezik a varsói gyors), ami Szerbia példáján keresztül azt mutatja be, hogy pártszakadással igenis lehetséges egy szélsőséges, szalonképtelen pártból EU-konform, nyugatbarát, sikeres kormányzó pártot csinálni, Vona azt mondta: igen, olvasta, és inspiráló volt számára, azonban „Magyarország nem Szerbia”. És még azt is hozzátette, hogy bármennyire hízelgő, de szerinte a lengyel párhuzam – ahol két jobboldali párt küzd a hatalomért – sem alkalmazható a magyar helyzetre.
Egyelőre tehát úgy tűnik, hogy hacsak a néppártosodást ellenző radikálisok nem kényszerítik rá a harcra Vonát, a pártelnök magától nem akarja törésre vinni a dolgot, de azért jelzésértékű, hogy a nyílt ellenszegülésre nyíltan vág vissza. Miután Novák Előd pár hete magánakcióként le akarta feszegetni a Szabadság téri szovjet emlékműről a címert, több szempontból is igen kellemetlen helyzetbe hozva pártját, Vona a HírTV-n keresztül üzent neki és határolódott el tőle. Arra a kérdésre, hogy amennyiben más jobbikos is ilyesmivel próbálkozna, jelezné-e neki, hogy ne csinálja, Vona így fogalmazott: „Természetesen jelzem, hogy tanuljanak az alelnökük hibájából”. Ugyanakkor sokatmondó, hogy a pártelnök azt is hozzátette:
Elmondtam itt most a véleményemet, nagyon remélem, hogy a párt is ezt tekinti irányadónak.
Novák belső fórumokon élesen támadja már egy jó ideje a néppárti fordulatot, és többnyire azzal érvel, hogy ami most történik, szembemegy a Jobbik eredeti célkitűzéseivel, sőt alapdokumentumaival. Novák azt is felhánytorgatta például, hogy mivel a Jobbik az alapító nyilatkozata szerint nem euroszkeptikus, hanem EU-ellenes párt („Elfogadhatatlan számunka az az uniós tagság, amely nemzeti függetlenségünk végzetes megcsonkításával jár!”), ezért amikor Vona manapság már sokkal árnyaltabban fogalmaz, valójában szembemegy azzal a nyilatkozattal, amire maga is felesküdött.
A Jobbik alelnökének Szabadság téri akciója nem hirtelen felindultságból jöhetett: a radikálisok tisztában vannak vele, hogy meggyengültek, és a néppártosodástól nem csak a Jobbik korábbi elveit, hanem elsősorban saját magukat féltik. A nyilvánosságon keresztül akarják egyrészt a saját fontosságukat felnagyítani, másrészt láthatóan az ilyen radikális akciókkal próbálnak keresztbe tenni a mérséklődésnek.
Nagy kérdés ugyanis, mi lesz a 2016-os tisztújítás után abban az esetben, ha Vona abból megerősödve kerül ki, és mondjuk sikerül a szinte a teljes pártelnökséget saját - és a néppártosodási politika - híveivel feltölteni, hogy utána mennyire bátran fog élni ezzel a felhatalmazással. Az ugyanis két különböző dolog, hogy Vona meg tudja-e győzni a Jobbikon belül a radikálisokat a mérséklődésről, és hogy meg tudja-e győzni a közvéleményt, a potenciális szavazókat arról, hogy a Jobbik közismert radikálisokkal a soraiban, ráadásul a vezetésében valóban mérsékeltebbé vált.
Ha az első sikerül is, az utóbbiról hamar ki fog derülni - a Fidesz és a baloldali pártok pedig minden lehetőséget megragadnak majd, hogy ezt szóvá is tegyék -, hogy fontos szimbolikus gesztusok és személycserék nélkül a Jobbik új, visszafogottabb politizálása hiteltelen. Ha pedig az ezzel kapcsolatos viták felerősödnek, Vona már csak a saját személyes hitelességi deficitje miatt is vezéráldozatokra kényszerülhet.
Novák Előd és a párt radikálisainak reális célkitűzése pedig legfeljebb annyi lehet, hogy megakadályozzák Vonát abban, hogy elég hatalma legyen ezt esetleg valóban meglépni.
A magyar politikára nem igazán jellemző az a fajta kockázatvállalás, ami például a környező országokra, ahol két választás között a pártszakadások vagy parlamenti képviselők kiválásával új pártok alakítása teljesen bevett és működőképes modell. Bár az elmúlt években ez változni látszik, de a Jobbikból kiváló Magyar Hajnaltól az LMP-ből kiszakadó PM-ig az ilyen formációk meglehetősen sikertelenek (Gyurcsány és a DK talán az egyetlen kivétel). Éppen ezért a már idézett szerb példa valóban nem opció Vonáéknak: ha ő és vezetőtársai valóban át akarják fazonírozni a Jobbikot, akkor is minimális szervezeti változásra fognak törekedni.
Sokkal kézenfekvőbb a rendszerváltozás utáni magyar hagyományokat követni, különösen a Fideszét, amit Orbán Viktor egy liberális rétegpártból többek közt a következő eszközökkel változtatott át jobboldali néppárttá:
Az elsőről, a radikálisok kiszorításáról már volt szó: a kiféle nem túl látványos, de ettől még valóságos belső ellentétnek a Jobbikban is ez a tétje.
A második, vagyis a névváltoztatás is napirendben van. Vona Gábor szerint nem a Jobbik név lecserélése, hanem annak kiegészítése merült fel, ahogy egyébként korábban is többször, de eddig mindig elvetették. A Jobbik Magyarországért Mozgalom helyett kézenfekvőnek tűnik például a Jobbik – Magyar Néppárt elnevezés, ám Vona ezt nem kívánta kommentálni, szerinte korai még erről találgatni. Azt viszont kizártnak nevezte, hogy 2018-ban a szavazólapon a „Jobbik” elnevezés egyáltalán ne szerepeljen, tehát hogy teljesen elvessék az eddigi nevüket. Elismerte, hogy sok protesztszavazó számára lehet a Jobbik névnek egy negatív kicsengése, de Vona szerint
a Jobbik név egy erős brand, és 2018-ig nem lehet helyette egy újat felépíteni.
Amikor baloldali politikusokat kérdeztem arról, mit gondolnak, egy átfazonírozott Jobbik mennyire lehet veszélyes rájuk, az ő szavazóikra, egyikük úgy fogalmazott:
A bakancsos, erőszakos érzület végig ott lesz körülöttük, bármit csinálnak, akárhogy öltöznek fel vagy nevezik magukat.
Vonával beszélgetve az is egyértelmű lett, hogy a Jobbiknak tudatos célja a fideszes értelmiségi hátország megnyerése, hiszen rájuk van szükségük ahhoz, hogy a két párt közt ingázó 3-500 ezres szavazói tábort magukhoz kössék és tovább növeljék. A konzervatív véleményvezérek támogatása kell ahhoz, hogy mint egykor Orbánt, most Vonát legitimálják a jobbközép szavazók előtt. A párhuzam persze sántít, hiszen a ‘90-es évek közepén, Antall József halála után Orbán Viktornak legfeljebb Torgyán Józseffel kellett igazán megküzdenie a jobboldal vezetéséért, és egy olyan politikai űrbe tudott így benyomulni, ami most a jobboldalon nincs.
Van viszont egy Orbán-Simicska-háború, ami azért tálcán kínálja a Jobbiknak a szereplései lehetőséget Simicska jobbos médiabirodalmában.
Az ATV-be már egy jó ideje hívnak jobbikos politikusokat, az újdonságot a HírTV jelenti, ahonnan Tarr Péter vezérigazgató-helyettes állítása szerint korábban „egy soha le nem írt utasítás alapján” a Jobbik egyenesen ki volt tiltva, míg a baloldal ritkán, de azért kaphatott szereplési lehetőséget. Ez nem csak, hogy megváltozott, de miután a fideszesek bojkottálják a csatornát, szinte meg is fordult.
Egyértelműen a Simicska-birodalom tűnik a legobjektívebbnek. Nem érezzük magunkat hazai pályán és kapunk kemény kérdéseket, de elfogulatlanul állnak hozzánk
– mesélt egy jobbikos képviselő a tapasztalatairól. Ez persze a Fidesznek is feltűnt, és bár nem lehet eldönteni, csupán lejáratás céljából terjesztik fideszes politikusok, vagy hisznek is benne és bizonyítékaik is vannak rá, mindenesetre október végén a parlamentben már Orbán Viktor is nyíltan arról beszél, hogy Simicska Lajos újabban a Jobbikot támogatja: „Önöknek van egy újdonsült nagybirtokos támogatója, úgy látom, meglehetősen befolyásos. Úgyhogy én csak annyit kérdeznék öntől: hogy ízlik a zsoldoskoszt?”
A Simicska–Jobbik-kapcsolat emlegetése a tapolcai időközi választás kampányában vált gyakorivá. Egy, a kampányt a terepen is követő fideszes forrásunk akkor egyrészt arról beszélt, a választókerületben Simicska direkt kiszúrt velük az óriásplakátokkal a Jobbik javára. Másrészt, hogy a Magyar Nemzet és a médiacsoport többi tagja pedig Rig Lajos gyakori szerepeltetésével jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a jobbikos jelöltet valódi kihívónak lehessen látni.
Hogy létezne valamilyen Vona–Simicska-paktum, vagy valamilyen tudatos megállapodás a kegyvesztett oligarcha és a Jobbik között, azt a jobbikosok természetesen tagadják, a fideszesek bizonyítékok nélkül, de sugallják, a baloldali politikusok pedig leginkább nem tudják, mit gondoljanak. Egy baloldali forrásunk ugyanakkor arról beszélt, Simicskának hagyományosan és köztudottan az MSZP irányába van kapcsolata Puch Lászlón keresztül, de már csak azért is sokkal logikusabb lenne, ha ott bukkanna fel, mert Simicska a Fideszt éppen az oroszbarátsága és az antidemokratikussága miatt bírálta, márpedig ezektől a Jobbik sem mentes, sőt.
„Kizárt, hogy Simicskával megállapodtak volna, az azonnal megölné a Jobbikot. És ha bárki tárgyalna a Jobbikból Simicskával, azt a Fideszben még mindig azonnal megtudnák. A Jobbik mögötti orosz pénzekkel azért nehéz kampányolni, mert az túl homályos és távoli, Simicska viszont nagyon is konkrét és érzelmeket lehet vele kiváltani” – mondta ez a forrásunk.
A másik oldalon viszont teljesen logikus, hogy Simicska és a Jobbik valamilyen formában egymásra találjon: ha az oligarcha ártani akar a Fidesznek, annak legfőbb kihívóját kell támogatnia, márpedig Vonáék erre a szerepre készülnek. Ráadásul miközben Simicskának veszítenivalója nincs már igazán, addig a Jobbiknak meg adakozó kedvű milliárdosai. „Az ismertebb nagyvállalkozók közül senki nem közeledik a Jobbikhoz vagy fordítva, a középvállalkozói rétegben építünk kapcsolatokat” – mondta egy jobbikos képviselő, akinek a párt gazdasági ügyeire is van rálátása. Majd hozzátette még ezt is:
A jelenlegi rendszerben pedig ez nem is fog változni. Ha egy nagytőkés közeledik egy ellenzéki párthoz, azt a NER azonnal kicsinálja.
A Jobbik azonban politikai kommunikációjában szinte mindent a korrupcióellenességgel próbál meg összekötni. Nem csak azt látják, hogy ez a Fidesz igazi gyenge pontja, de azt is, hogy ez egy olyan ügy lehet, ami mögé a nem-jobbikos, sőt nem-jobboldali szavazókat is oda lehet állítani. Bármilyen direkt kapcsolat Simicska Lajossal ezt teljesen aláásná és azonnal megroppantaná a Jobbik hitelességét – ezért is tűnik egyelőre valószínűtlennek, hogy az érdekegyezésen és a Jobbiknak indirekt nyújtott médiatámogatáson túl a két szereplő közti kapcsolat mélyebb lenne.
(Az elemzés harmadik, utolsó részében a Jobbik oroszbarátságáról, a Kovács Béla-ügy lehetséges következményeiről és Vonáék nyugati diplomáciai nyitásáról lesz szó. Az első rész itt olvasható.)