Azért, mert tud jobbat, mint hogy a két, nagyjából mindenkit érintő állami szolgáltatásba pumpálja a pénzt. Valahogy egyik sem volt a szívügye, a két területnek saját minisztériuma sincs. Az oktatás most azért ég a körmére, mert megreformálta, az egészségügy meg azért, mert nem csinált vele semmit.
Két héttel ezelőtt a szokásos péntek reggeli Kossuth rádiós interjújában a riporter azt mondta Orbán Viktornak, hogy ha a gazdaság számai továbbra is a terveknek megfelelően alakulnak, sikerül leépíteni a GDP-arányos államadósságot, az ország idén újra a befektetésre ajánlott kategóriába kerülhet. A kérdés ezután így hangzott: mire használja majd az ország a megnövekedett mozgásterét. Oktatásra? Egészségügyre? Adósságcsökkentésre? Orbán Viktor válasza így hangzott:
Hát, jól láthatóan a legnehezebb golyót azt már elgurítottuk, ez az otthonteremtés.
Aztán arról beszélt, hogy „Magyarország következő években bővülő gazdasági lehetőségeinek tekintélyes részét a magyar családok megerősítésére és otthonhoz juttatására fogjuk fordítani”.
Orbán Viktornak nehéz, de eredményes éve volt a 2015-ös. A menekültválság kezelése miatt európai tényezővé küzdötte fel magát. Pozitív vagy negatív előjellel, de állandó hivatkozási alap lett Európában, és úgy tűnt, itthon mindenen rajta tudja tartani a kezét.
Csakhogy maguktól nem oldódtak meg sem a rosszul kezelt, sem az elhanyagolt területek problémái. Az oktatásban és az egészségügyben biztosan nem. 2010-ben a hivatalba lépő Orbán Viktor úgy alakította át a kormányt, hogy egyik terület sem kapott külön tárcát.
Az oktatásban épp a reform okoz súlyos feszültséget, olyan mértékűt, hogy annak szombatra már személyi következménye is lett: menesztették Czunyiné Bertalan Judit köznevelési államtitkárt, aki helyét a felsőoktatás reformját eddig viszonylag zökkenőmentesen végigverő Palkovics László eddigi felsőoktatási államtitkár veszi át, mostantól oktatási államtitkárként.
Az egészségügyben mindeközben a rendszer évtizedek óta tartó rothadása éri el lassan a kritikus szintet.
A két terület most a körmére éghet az európai színpadon villogó miniszterelnöknek. Az oktatás ügyét mintha már elintézettnek tekintették volna, hiszen komoly átalakítások történtek az alap- és középfokú oktatásban, a felsőoktatásban és a szakképzésben. Csakhogy ezek eddig nem hozták meg a várt eredményeket, sőt, kudarcok olyan sorával jártak, ami a már említett menesztéshez vezetett (és ne feledjük, Czunyiné már a második államtitkár volt, aki belebukott a közoktatásba, hiszen 2014 előtt még Hoffmann Rózsa felelt ezért a területért).
A tanárok és a diákok fulladoznak a tananyagban, az egész napos iskola helyett csak kötelező és értelmetlen napközi van, az oktatást segítő alkalmazottak éhbérért dolgoznak, a tanárok munkájának minőségi kontrollja helyett csak az adminisztrációs terheik emelkedtek. A mindennapos testneveléshez nincs elég tornaterem, már nem lehet választani jó és rossz tankönyvek közül, a helyettük bevezetett egyentankönyvek pedig igencsak vegyes színvonalúak.
A totálisan központosított, vízfejű rendszerben mindenki felfele néz és felfele mutogat. Vajon jó-e az a reform, aminek eredményeképpen napokba telik, amíg sikerül megjavítani egy törött ablakot egy iskolában vagy beszerezni a krétát a tanításhoz? Az Emmi háttérintézményének tanulmánya állapítja meg, hogy a Klebelsberg-központ épp legfőbb feladatát, az esélyek kiegyenlítését nem tudja ellátni az oktatásban. Közben viszont a Klik úszik az adósságban, ami mára oda vezetett, hogy van iskola, ahol kikapcsolták a gázt, így ott leállt a tanítás.
És mi lett közben a szabad demokraták reformdühére adott „nyugalmat az egészségügyben” politikájának eredménye? Az, hogy az egészségügy rendszer lassan, de biztosan menetel tovább az összeomlás felé. Ötven, húsz és tíz éve is ugyanazok a problémák voltak az egészségügyben mint most: óriási területi különbségek, a kórházak egy része minősíthetetlenül rossz állapotban van. A hálapénzt nem sikerült kiirtani, a beteg sokszor nem kap rendes tájékoztatást és ellátást.
Mindehhez még egy új és súlyos probléma társul: az orvosok és az ápolónők tömeges elvándorlása nyugatra sok kórházban már az ellátás biztonságát veszélyezteti. A kórházi osztályok jelentős része úgy működik, hogy nincs annyi szakorvos és eszköz, amit épp az állam írna elő a minimális működés feltételeként. A kormány itt is olyannal próbálkozik, ami az oktatásban nem jött be. Államosította, közös állami fenntartó alá vonta a kórházakat. A korábbi súlyos pénzelvonás miatt felhalmozódott adósságokból ugyan 60 milliárdot törlesztettek, de az adósság azonnal elkezdett újratermelődni.
Bár az oktatási reformot leginkább Hoffmann Rózsa nevéhez kötik, tudható, hogy ő inkább csak az arca (pofozózsákja) és végrehajtója volt az átalakításoknak. A kormányüléseken elsősorban Orbán Viktor szabta meg a legfőbb irányokat. Az Orbán–Hoffmann-féle oktatási reformot nem előzték meg egyeztetések, kerekasztalok. Az egész felülről levezényelt átalakítás két vezérelv mentén zajlott:
A területhez közel állók szerint Orbán felfogása az oktatásról nagyon rányomja a bélyegét a szektorra. Van, aki szerint a kormányfőben egyfajta (felső)oktatásellenes attitűd is munkál, szerinte nem kell mindenkinek érettségiznie, és egyetemre mennie. Aki nem elég jó tanuló, az inkább tanuljon szakmát, és minél hamarabb álljon munkába. Mások szerint mindez részben azzal magyarázható, hogy Orbánra nagy befolyással van Parragh László iparkamarai elnök és az ő munkaalapú társadalommal és iparosítással kapcsolatos víziója.
Az biztos, hogy a felsőoktatás-ellenesség jól látszik a statisztikákon is. A második Orbán-kormány minden szakmai és európai ajánlással ellentétes módon szűkítette a felsőoktatásba való átmenet lehetőségét. Egy kormány prioritásait jól mutatja, a GDP hány százalékát költi az egyes szektorokra.
Az OECD országokkal való összehasonlításban Magyarország azon kevés országok közé tartozik, ahol a 2005-2011-es időszakban csökkentek az általános- és középfokú oktatásra fordított kiadások. 2003-ban még a GDP 5,9 százalékát fordítottuk oktatásra. A költés már a Medgyessy- és a Gyurcsány-kormány idején, 2004-től elkezdett csökkenni, ezen a trenden azonban az Orbán-kormány sem változtatott. Ma már csak a nemzeti össztermék 3,93 százalékát fordítja az ország erre a területre. Ilyen mértékű csökkenést nem indokol a gyermekszám csökkenése. Vajon egyáltalán valaha visszajut-e a szektor a 2003-as szintre?
Az Orbán-kormány az élet szinte minden területén a központosítás és államosítás politikáját követi. Államosították a dohánykereskedelmet, a tankönyvpiacot, a pályázatírást, a takarékszövetkezeteket, a közműcégeket. Most a szemétszedés van soron, de most készülnek az idegenforgalom irányításának, a sportesemények, koncertek, fesztiválok szervezésének a központosítására is.
A ma leginkább támadott intézmény, az iskolákat közös állami fenntartásba vevő Klebelsberg Intézményfenntartó Központ (Klik) első látásra nem tűnt ördögtől való ötletnek. Az azt megelőző évek folyamatosan az önkormányzati iskolák fenntartási nehézségeitől, a jobb és rosszabb helyzetű önkormányzatok iskolái közötti egyre súlyosabb színvonalkülönbségtől voltak hangosak. A Gyurcsány-kormány bukása előtt nem sokkal maga Hiller István oktatási miniszter javasolta, hogy az állam vegye át a fenntartási nehézségekkel küzdő iskolákat, amikben aztán egységes tanrend és egységes tananyag alapján oktatnának.
A központosítást azonban a Hoffmann-féle reform durván túltolta. Működésképtelen, bürokratikus szörnyeteg jött létre, ami legalapvetőbb feladatait sem látja el. A miniszterelnök vesszőparipája korábban az volt, hogy óriásiak a különbségek egy falusi és egy budai általános iskola színvonala és az ott tanulók esélyei között, a közös fenntartás viszont kiegyenlítené a különbségeket, hatékonyabb intézményrendszer és takarékosabb működés alakulna ki, a hátrányos helyzetű területek iskoláit fel lehetne javítani.
Mi lett ebből? A Kliket létrehozása óta minden évben súlyos milliárdokkal kellett megtámogatni. 2013-as költségvetését 100 milliárd forinttal becsülték alul, 2014-ben 20 milliárddal kellett kisegíteni a pénznyelő monstrumot, a 2015-re pedig súlyos közüzemi tartozásokat felhalmozó intézményt tavaly két alkalommal több tízmilliárdos pluszkiadással sikerült csak életben tartani. Korábban egy-egy önkormányzati fenntartású iskolában is előfordult, hogy a tanárok nem időben kapták meg a fizetéseket, most azonban egy beszerzési, bérszámfejtési vagy technikai probléma az ország összes tanárát érinti. Az esélyek kiegyenlítése terén pedig jelenleg az történik, hogy a Klik a korábban jobban működő iskolák színvonalát rontotta, és nem a lemaradókét emelte.
A miskolci pedagógusok már novemberben próbálták jelezni problémáikat, amikor még szinte mindent a menekültválság uralt. Idén januártól viszont nagyon gyorsan országos üggyé terebélyesedett a kezdeményezésük. Épp azért, mert olyan problémákat jeleznek, amit más iskolák is éreznek. Közel 500 iskola és 30 ezer magánszemély támogató aláírása, egy sokezres miskolci és tíz másik városban tartott szimpátiatüntetés után a kormány most már láthatóan odafigyel rájuk.
A központosított rendszerben azonban hamar ellenséggé válik, aki a rendszer hibáit akarja szóvá tenni. A kormányzati média a tiltakozások élét azzal a nevetséges magyarázattal próbálta elvenni, hogy az elégedetlenséget Soros György által pénzelt civil szervezetek gerjesztik. Nevetséges azért, mert aki kicsit is rendelkezik a józan belátás képességével, van tanárismerőse, iskolába járó gyereke, az személyesen is meggyőződhet ezekről az igenis létező, mindennapokban jelenlévő működési gondokról.
Oktatási ügyeknél egy kormányzatnak igencsak körültekintően kell járni, hiszen ha a diákoknak vagy a tanároknak van problémája, az kétszer-négyszer annyi választót érint és tesz elégedetlenné. Nem véletlen, hogy annak idején a tandíj elleni tüntetések ügyét végül maga Orbán vette kezébe, amikor belátta, az iskolák miatti elégedetlenséggel pártsemleges módon tud azonosulni baloldali és jobboldali szülő is.
Két fontos kérdés van:
A jelek egyelőre nem erre utalnak. A tüntetők egy része már most sem fogadja el a Balog Zoltán által február 9-re összehívott Köznevelési Kerekasztalt. Ez érthető, mert a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetét és más független tanárszervezeteket nem hívtak meg, ott lenne viszont a Katolikus Pedagógiai Szervezési és Továbbképzési Intézet vagy Fekete György Magyar Művészeti Akadémiája. Vajon miért?
Orbán Viktor a cikk elején idézett, két héttel ezelőtti kijelentéséhez képest mára odáig jutott el, hogy a 2010-ben pénzügyileg csődbe ment oktatási rendszerhez nem szabad visszatérni, és szerintük jó irányba indultak el. A Kossuth rádióban most pénteken azt mondta, mindenki véleményére kíváncsiak, és a szakmai vitákat szerinte a Nemzeti Pedagógus Karon belül kell lefolytatni. Ebből sem derül ki, milyen mértékű változtatásokra lesz kész a kormány, ha változtatni akar egyáltalán.
Akár megmarad a Klik, akár nem, még mindig csak egy rendszerszintű változtatásról beszélünk, és nem a lényegről. Még szó sincs arról, hogy a csok-nak köszönhetően tömegesen új gyereket vállaló és nagyobb lakásba költöző családok gyerekei néhány év múlva, milyen iskolákba és mennyire motivált tanárokhoz fogják járatni a gyerekeiket, és aztán belőlük milyen mentalitású, képzettségű, milyen idegen nyelveket beszélő és a hazai és az uniós munkaerőpiacon mennyire versenyképes felnőttek lesznek.