Index Vakbarát Hírportál

Ha erős az anyag, leszakad az arcom, és dől az orromból a vér

2016. február 22., hétfő 12:18

„Mindkettőt szoktam nyomni. A zöldet és a fehéret is” – motyogta a 16 éves fiú zavartan. Egy apró magyar falu sáros utcáján álltunk, és a drogokról beszélgettünk. A szakembert már ez a néhány szó is rádöbbentette volna a vidéken tomboló droghelyzet súlyosságára. Pánik csak azért nem tört ki, mert ezen a környéken nem járnak szakértők. De nagyon előreszaladtunk.

Ekkor már nem volt újdonság, hogy a drog Magyarországon egyáltalán nem nagyvárosi probléma, nem olyasmi, ami egyenes következménye a felgyorsult életmódnak, az elidegenedésnek, a túlzó elvárásoknak. Egy korábbi riportunkon tárult fel előttünk a riasztó valóság: a kisvárosokban, falvakban a mindennapok része lett a drog. Iskolákban lehetetlenül el az oktatás, annyi gyerek jár betépve suliba, miközben a legnyomorúságosabb régiókban a drog nem marad meg nemzedéki problémának. Együtt anyagozik apa, anya, a gyerekek, sőt, néha a nagyszülők is. A robbanás mögött két dolog áll:

De a már ismert tények sem adtak választ arra, hogy miként történhetett meg a törökszentmiklósi eset. Két kismama beleivott valami dizájnerdroggal felütött italba, elájultak, és magzatuk életveszélyes állapotba került. Miért vállaltak ilyen kockázatot, ha tudták, milyen erős a drog? Ha pedig véletlenül ittak bele, miért nem szóltak a többiek? Egyáltalán, kinek jut eszébe, hogy azonnali eszméletvesztést és minimális élvezetet sem nyújtó drogokat döntögessen magába?

Nem volt nehéz választ találni. Csak ahhoz kellett rengeteg szervezés, hogy találjunk olyan segítőt, akinek jelenlétében bizalmukba fogadtak a helyiek. Onnantól ömlöttek a sztorik.

Herbál: növényi törmelék meg valami vegyszer

„Tizenkét éves voltam, amikor először próbáltam a biót. A sulidiszkó előtt szívtuk el, azt mondták jó lesz. Jó is volt – mondta mosolyogva, de fáradt szemekkel 16 éves beszélgetőpartnerem. – Később volt olyan, hogy már napi 10 ezerért is vettem. Egész nap csak szívtuk. Már csak kifeküdtem tőle.”

A srác a zöldről, azaz a bióról vagy más néven herbálról beszélt.

Gyorstalpaló: A név a biofűből ered, ami eleinte szintetikus kannabinoidot jelentett. A marihuána hatóanyagát, a THC-t vonták ki, és csepegtették valami zöld, elszívható, növényi anyagra. A molekulán kicsit módosítottak, hogy legálisan lehessen árulni, és indult a biznisz. Amikor a molekulát a törvénykezés felrakta a tiltólistára, kihoztak egy módosított molekulát, hogy árulni lehessen. A herbál grammja 4-500 forint körül mozog.

Régebben a bió még jó volt.

Interjúalanyom nosztalgikus mondata egyúttal a probléma lényegére is rámutatott. Az új anyagnak ugyanis nemcsak a molekulaszerkezete volt különböző, hanem nyilván kicsit a hatása is. És minden egyes módosítással torzult a hatás. Ami maradt, az a név. Évekkel később a bió hatásának már köze sem volt az eredetihez. Mostanra pedig már eredeti neve is kezd lekopni a cuccról. Egyszerűen csak zöldnek hívják, a növényi törmelék alapján, amire a vegyszert csöpögtetik.

Azt viszont már senki nem tudja, mi a hatóanyag. Ezzel érkeztünk el a problémához. A fogyasztóknak fogalmuk sincs, mit vesznek be vagy szívnak el. Nem úgy nincs fogalmuk, mint a hagyományos szereknél, amikor a szpídet, MDMA-t, kokaint felüthetik valamivel, de azért a hatás nagyjából sejthető. Ezzel szemben a dizájnerdrogok fogyasztói mit tudnak a frissen vásárolt anyagukról?

„Volt az a piros szálas, az nagyon erős volt.”

„Hogyhogy piros szálas?”

„Piros szálak voltak a zöldben. Attól kifeküdtünk.”

Nem tudták, mik voltak a piros szálak, mint ahogy azt sem, hogy mitől volt az az anyag más, mint korábban.

A teljes információhiányt jelzi, hogy interjúalanyaim a hordozóanyag alapján kategorizálták a herbált, mintha nem lenne teljesen mindegy, hogy a hatóanyagot majoránnára vagy dohányra csepegtetik.

„Régebben növényi olajokkal, kivonatokkal csinálták a biót, az még nem volt ilyen durva” – magyarázott teljes képtelenséget egy kisvárosi kocsma előtt a fiú, aki állítása szerint már csak néha szív. Az elméletéből legfeljebb annyi lehet igaz, hogy régebben terítettek citromos, epres, sőt pizzás illatú hordozóanyagra csepegtetett herbált.

A herbál evolúciójának azonban van egy sokkal megrázóbb fordulata is.

„Kétfajta bió van, a dohányos és a zöld. A dohányos sokkal károsabb, ha lehet, akkor a zöldet szívom.” A 12 éves kora óta herbálozó srác feltárta a herbálozás eddig nem ismert mélységét.

A kis falvakban, a legszegényebb környékeken megjelentek a marihuána helyettesítésére kitalált herbál helyettesítésre használt szerek. A házi gyártmányú cuccok lényege, hogy még a biónál is olcsóbb legyen, de azért üssön.

Dohányra acetont locsolnak, vagy WD 40-nel fújják be. De van hipós is, az a legolcsóbb. Azt szívják el, ha nincs bió. De én ezt nem csinálom. Vagy csak ritkán.

Ezzel zárult be a kör. A teljesen ismeretlen anyagokkal átitatott herbál mára nem is egy kábítószerfajta, hanem fogyasztási mód. Bármi, amit el lehet szívni, és üt.

A kép annyira lehangoló volt, hogy valami instant megoldást akartam. „Miért nem szívtok füvet?” Bár a marihuána sem veszélytelen, de az tudható, hogy káros hatásai elmaradnak az alkoholétól, és így egy sor országban és amerikai államban már legalizálták.

„Az veszélyes. Lebukhatsz” – vonta meg a vállát a srác, annyira egyértelmű volt a helyzet. A fű tiltott szer, miközben a bióval nincs gond.

Már azt leszámítva, hogy senki nem tudja, mi van benne, hogyan hat a szervezetre, és okoz-e maradandó károkat.

Fehér, és letépi az arcod

„Ha több pénzem van, akkor abból inkább fehéret veszek” – tette hozzá a srác.

A fehér ugyanazon az evolúción ment keresztül, mint a herbál. Különbség csak annyi, hogy a szer valamilyen fehér por, amit felszippantanak, italba kevernek vagy fecskendővel lőnek be. A sztori a kationin különböző módosulatait jelentő Katitól indult, és a folyamatos betiltásokon át jutottunk el a fehérig. Hogy milyen típusai vannak a szernek?

„A szomszéd faluba járok vásárolni. Ott van a nagyobb darabos, a mikrokristályos, meg ilyen nyúlós, taknyos. A darabostól dől az orromból a vér, de a mikrokristályos az jó, azt szeretem” – mondta a srác olyan hangsúllyal, mintha egy detroiti gettóban beszélgetnénk, és nem egy csendes falu végén, ahol csak a kutyaugatás töri meg az idillinek tűnő csendet.

A környezet megtévesztő volt. Az ellátás a legsűrűbb drognegyedeket idézte. A cuccot többen is árulják a faluban. De a környéken kérdezősködve olyan egyértelműséggel mutogattak a helyi kocsmára, mintha a cégéren AZ szerepelne, hogy:

SÖR, BOR, DIZÁJNERDROG.

Egyetlen dolgot nem tudtunk kideríteni. Hogy milyen anyagot jelent a fehér.

„Ha fontosabb esemény van, jó diszkó a környéken, veszek három pakkot, és azt bekeverem az italba vagy felszívom. És pörgök. De néha, ha túl erős, érzem, hogy leszakad az arcom, vagy ömlik az orromból a vér. Másnap aztán csikar a gyomrom, fáj a májam, az egész belem.”

Cukros víz

Nem volt több kérdésem, világos volt, mi áll a dizájnerdrogos tragédiák mögött. A felhasználók nemcsak a drog hatását nem ismerik, de általánosságban sincsenek tisztában olyasmikkel, mint hogy mit jelent a rászokás, a leszokás, vagy milyen hosszú távú hatásuk van az anyagoknak.

A dizájnerdrog a társadalom legsebezhetőbb rétegét tarolta le, egyszerűen azért, mert olcsó, könnyen elérhető, és a felhasználókat nem fenyegetik komoly retorziók.

„Egyszer valami durva fehértől kimerevedtem otthon az ágyban, felállni sem bírtam" – idézte fel egy váratlanul erős anyag hatását interjúalanyom. A hangja olyan szenvtelen volt, mint aki egy tüsszentésrohamáról beszél.

„És mit csináltál, hogyan jöttél rendbe?” – kérdeztem döbbenten.

„Amikor fel tudtam állni, kimentem, és ittam egy csomó vizet. Cukros vizet. Attól hamarabb rendbe lehet jönni.”

Meglepődtem, hogy a teljes tájékozatlanság közepette ilyen praktikákat ismer. De honnan? Kikísérletezték? „Ja, nem, egyszer jött az iskolába egy rendőr előadást tartani. Ő mondta, mit kell csinálni, ha valaki rosszul lesz.”

Az élet úgy rakta elénk a tanulságot, mintha a Szomszédok zárójelenetében lennénk. Nyilvánvaló volt, hogy ezen a nyomorult vidéken a legjelentéktelenebb segítség is életet menthet. Még az a rendőr is tud hasznos tanácsot adni, akivel amúgy egyetlen érintett sem mer őszintén beszélni. És vajon mennyivel kevesebb lehetne a drogos iskolás, elvetélő kismama, dizájnerdrogba hülyült közmunkás, ha rendőrök mellett szakemberek is járnák a vidéket? De ez innentől egy másik történet.

Rovatok