Ha a mai ünnepség előtt valamire nagy összegben lehetett fogadni, az az volt, hogy március 15-i beszédében Orbán Viktor párhuzamot fog vonni az 1848-as és a menekültek miatt kialakult európai helyzet között. A kérdés inkább csak az volt, hogy a miniszterelnök mennyire megy messze, és milyen következtetésre jut.
A beszéd első fele a szokásos kötelező köröket hozta, és az is hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a kellemetlen idő és a mérsékelt számú ünneplő ellenére a kormányfő az elemében van: Orbán ugyanis általában akkor mondja a legerősebb beszédeit, amikor azokat egy jól körülírható ellenségkép illetve a saját politikai eszményei közötti kontrasztra fűzheti fel.
Ennek megfelelően a mai Magyarországot, de legalábbis a saját kormányzását az 1848-as és az 1956-os forradalmak és szabadságharcok örököseként láttatta, a sorba – a rendszerváltás után – az Alaptörvény megalkotását illesztetve. Aminek amúgy semmi értelme, hiszen az Alaptörvény és az új közjogi rendszer elfogadásából tökéletesen hiányzott bármiféle forradalmi indíttatás, sőt, épp a rezsim ideológiai és hatalmi bebetonozását szolgálta, de ez persze érdektelen.
Orbán két forradalmi hagyományról beszélt: a '48-56'-ast állította szembe a szerinte a jakobinus mozgalom, a 1918-as polgári és a 19-es bolsevik forradalmak és a II. világháború utáni időszak fémjelezte vonallal. Előbbieket megőrizte Európa történelme, utóbbiakat a magyargyűlölet, a szellemi és politikai elfajzás és a bolsevik térhódítás jellemezte. Előbbiek eszméje ma is pumpálja az életerőt, vérkeringést, utóbbiak a szovjet világba futottak bele.
Nem lesz fiatalabb a miniszterelnök sem: most már nem a forradalmi ifjakkal, hanem a mögöttük felsorakozó, a forradalom és szabadságharc “derékhadát adó” polgársággal, iparosokkal, földművesekkel azonosította magát, akikre “nem a hagymázas ideológiák és a kéretlen világboldogítás” jellemző, és akiknek körében "botcsinálta filozófusok és kudarcos értelmiségiek” nyomát se lehetett látni.
Ekkor már lehetett érezni, hogy Orbán nem aprózza el. Beszéde második, aktuálpolitikával foglalkozó részét egyfajta válaszként fogalmazta meg Petőfi Arany Jánosnak a frontról feltett kérdésére, hogy mi itthon mit csinálunk: “az európai csillagzat ingatag, próbatételek várnak ránk, huszárszablyaként szegezi nekünk a kérdést a sors: rabok legyünk, vagy szabadok?”
Itt Orbán újra a migránsokkal kapcsolatos, xenofób katasztrófavízióit hangoztatta, miszerint nem menekültek érkeznek, nem százakról, ezrekről, hanem milliókról van szó, akik terrort és bűnözést hoznak, és veszélyt jelentenek nemzetünkre, keresztény életformánkra, hagyományainkra, zsinagógáinkra, asszonyainkra, mert beilleszkedés helyett a saját világukat erőltetik ránk.
Kitervelt, irányított akcióról beszélt, de megint nem tért ki rá, hogy kik irányítják, és miért áll ez az érdekükben. Mindenesetre Brüsszel irányítói azok, akik azon mesterkednek, hogy minél gyorsabban ideszállítsák és betelepítsék az idegeneket, felszámolva az internacionalizmus utolsó akadályait jelentő nemzetállamokat.
A nemzeti szuverenitást tehát most Brüsszel fenyegeti, és Petőfiék örököseként most ő, Orbán Viktor védi ellenük a hont. A szabadság ellenfelei szerinte ma nem börtönöznek be, nem visznek lágerbe, és nem tankokkal jönnek, hanem a világsajtót használják: elég megbélyegezni, megzsarolni azt, aki nekik nem tetszik. A veszélyt jelzi, hogy a dolgokat már nem is lehet a nevükön nevezni, de ő a mostani beszédében megtette.
A szélsőjobboldali motívumokban bővelkedő, apokaliptikus vízió betetőzéseként arról beszélt, hogy nem csak a jólétünk, a munkahelyeink, de a biztonságunk, életünk rendje is veszélyben van. Az ellenfél nem úgy támad, mint a háború, hanem mint a lassú víz, ami kitartó sodrással elmossa a partot. Humanitáriusnak adja el magát, de térfoglalás a szándéka, miközben a haza védőit javíthatatlan emberi jogi harcosok falkák oktatják ki és vádolják.
Pedig Magyarország befogadó ország, és aki az életéért menekült, azt mindig befogadtuk. Ellenállásba szerinte az ütközött, aki erőszakkal jött. Hogy ez a szíriai menekültekre hogyan értelmezhető, abba nem ment bele, de szerinte amúgy sem azok fenyegetik az országot, akik ide akarnak jönni, hanem a nemzetköziség megszállottjai. Ezért eljött az ellenállás ideje: itt az idő, hogy megkongassuk a vészharangot, hogy ne engedjünk a zsarolásnak, a kényszerbetelepítésnek, a fenyegetésnek.
A miniszterelnök vágatlan beszédét itt tekintheti meg.